Emily Dickinson élete jelentős részét magányosan, bezárva töltötte. Sok verset írt, életében viszont csupán hét költeménye jelent meg névtelenül. Máig nem tisztázott, ki volt ez a társadalmi élettől visszavonult, vágyait egy belső, maga által teremtett univerzumban kiélő nő.

Emily Elizabeth Dickinson 1830. december 10-én Massachusetts Amherst nevű városában született. Tekintélyes New England-i család sarja, őse, Nathaniel Dickinson 1630-ban érkezett a vidékre. Édesapja Edward Dickinson ügyvédként dolgozott, 1842 és 1843 között a massachusetts-i szenátus, majd a washingtoni Kongresszus képviselője, a Whig párt tagjaként.  „Szíve tiszta volt és szörnyű” - vallotta Emily a szigorú apáról. Édesanyja, Emily Norcross Dickinson gyakran betegeskedett. „Anyám a gondolatot nem sokra tartja” – írta később lánya. Anyja krónikus idegi betegségeit talán a viktoriánus korra jellemző bezártság és mindenben kötelező alárendeltség okozhatta. A házaspárnak három gyermeke született, a legidősebb, William Austin Dickinson, Emily, és húguk, Lavinia Norcross Dickinson (becenevén Vinnie). Lavinia szerint a családban mindenkinek sajátos szerepe volt: az apa hitt, az anya szeretett, Austinnak ott volt a város, Emilynek gondolkodnia kellett, Vinnie pedig a háztartást irányította. 1856-ban Emily legjobb barátnője, Susan Gilbert és bátyja összeházasodtak és a szomszédba költöztek. 1840-től Emily az Amherst Academy-be kezdett járni, mely csak két évvel Emily érkezése előtt kezdett el lányokat fogadni falai közé. Az iskolában változatos tárgyakat tanítottak, a klasszikus irodalom mellett megjelentek a természettudományok is. Társaival Láthatatlan csapda és Shakespeare klub néven alapított titkos társaságokat és az Erdei levelek című iskolaújságba írt. Életre szóló barátságokat kötött az iskolában.

Később Emily elkezdte a Mary Lyon Mount Holyoke Female Seminary-t, de egy év elteltével otthagyta az iskolát. Az evangélikus egyház nagy megújulási mozgalma a hallgatók között is végigsöpört, Emilyt azonban nem érintette meg. Nem kért olyan üdvösségből, mely énje teljes feladásával, behódolással járna együtt. „Nem tudom, miért, de úgy érzem, érzelmeimet jórészt a világ uralja. Nem érzem, hogy Krisztus hívására mindet fel tudnám adni.” A vallás nem foglalta el azt a helyet Emily életében, mint abban a korban szokásos volt. Az ő világában a lélek szerepét a tudat vette át.

Még csak tizennyolc éves volt, mikor otthagyta az intézményt. A Dickinson-házban több Emily iránt érdeklődő fiatalember megfordult. Emily egy ideig élénk társadalmi életet élt, de mikor felismerte alkotó erejét, úgy döntött, szakít a társasági élettel és otthonába zárkózik. Bár néhányszor meglátogatta rokonait Bostonban, Cambridge-ben és Connecticutban, szobája magányában érezte jól magát igazán. Éjszakába nyúlóan írt vagy olvasott. Sokan később úgy gondolták, Emily azért tett így, mert nem talált kérőt. Az igazság valószínűleg az, hogy tudatosan választotta ezt az életet. Mivel felismerte tehetségét, úgy döntött, nem akarja a viktoriánus feleségek kiszolgáltatott, zárkózott életét élni. Életrajzírói két férfit említenek, akik jelentős szerepet tölthettek be Emily életében: Charles Wadsworth tiszteletest és Samuel Bowlest, aki a Springfield Republican főszerkesztője volt. Mindkét férfi nős volt, szerelmük nem teljesedett be. Charles Wadsworth prédikátorban igazi szellemi társra talált, kölcsönösen hatottak egymás írásaira. Ebben az évben Emily 356 verset írt. Szerelmük életen át tartó barátsággá mélyült. Samuel Bowleshez szintén sok levelet és verset írt, melyek érzéseiről árulkodtak. Emily feltárta a férfinak „lelki földrengéseit”, kételyeit, szorongásait, teljesen őszintén. Mikor Samuel 1878-ban meghalt, feleségével – akit nagyon kedvelt – együtt gyászolta. A Bowles család házitanítójának, Maria Whitneynek, aki valószínűleg Samuel szeretője volt, ennyit mondott: „Gyakran gondolok rád a sötétség óta – igaz, a másik éjszakájában nem segédkezhetünk.”

Három, ragyogóan megírt, Mesternek címzett levél maradt fenn, melyek szintén ezekhez a szerelmekhez kapcsolhatók. Azonban keletkezésük pontos körülményeit homály fedi. Az is lehet, hogy nem szerelmeihez, hanem saját művészi énjéhez íródtak, akikről Emily hímnemben beszél. A hímnemű ego, akivel átvitt értelemben házasságot kötött, akinek életét szentelte, maga a költő-én.

1858-ban Emily kis csomagokba kezdte rendezni verseit, melyeket szalaggal kötött át.  1960-tól fehér ruhát viselt. A fehér színt azért választotta, mert az alkotóerőt fehér fénynek írta le, emellett gúnyt űzött a viktoriánus kor ártatlan nőideáljából. A patriarchális társadalom a nőtől az én visszaszorítását követelte meg, a költészet viszont a lírai én kiteljesedését feltételezte. Emily nem lett volna képes az önfeladásra egy férfiért vagy Istenért sem. Kitalált szerepeit művészetén keresztül élte meg. Életét talán tudatosan tette rejtélyessé: 

„A talányt, mit megfejtettünk
Azonmód meg is vetjük”

(1222, Szőcs Géza)

1862-ben levelet írt Thomas Wentworth Higginsonnak, a fiatal tehetségek pártfogójának. „Mr. Higginson, mondja meg, hogy verseim élnek-e?” – kezdte levelét. A konzervatív férfi nem igazán értette az enigmatikus levelet és a hozzá fűzött modern verseket. Nem is mutatta meg senkinek őket, aki ráébreszthette volna, mekkora kincset talált. Arra kérte Emilyt, ha publikálási lehetőséget szeretne, írjon a kor elvárásainak megfelelően. Emily természetesen nem tett eleget kérésének. Hosszú évek levelezése után 1870. augusztus 16-án végül találkoztak. Higginson így emlékezett vissza a találkozásra: „Egy kis idő múlva apró lépéseket hallottam, olyan zajtalanul jött, mint egy kisgyerek, szégyenlősen. Arca jellegtelen volt és szemei, mint cseresznyék, amiket a vendég a pohárban hagyott. Sima, vöröses barna haja és furcsa, apácatekintete volt, fehér piké öltözetet viselt, vállát kék gyapjú kendő takarta be. Jött felém, két liliommal, amelyeket kislányos mozdulattal a kezembe nyomott, és csendesen azt mondta: „Ezek az én bemutatkozásaim. Bocsásson meg ijedelmemért, de sosem láttam idegent, és alig tudom, mit is mondjak.” Emily mégis beszélni kezdett: „Ha olvasok egy könyvet, egész testemet úgy lehűti, hogy nincs tűz, amely megmelegítene, tudom, hogy az költészet. Ha fizikálisan a csúcson érzem magam és fejem vesztve érzem magam mégis, tudom, hogy az a költészet. Ezek azok a dolgok, amikből tudom. Van más út?” Higginson sem tudta megérteni az egyszerű nőből áradó hatalmas művészi erőt:  „Titokzatos volt. Csak ültem, néztem, mint az erdőben, fegyver nélkül hívogattam a madarat” – írta róla. „Néha a feleségemnek is írt, virágot vagy illatos leveleket mellékelt, és egy-két verset. Egyszer könyvet is küldött. Máskor csak verseket...”

Higginson csak az 1890-ben, Emily halála után megjelent kötet hatalmas sikerével értette meg a költő jelentőségét, s ekkor már mindenáron Emily mentoraként próbálta beállítani magát. Csak Mabel Loomis Todd szerkesztő-író és Helen Hunt Jackson író ismerték fel még életében Emily nagyságát. A költő nem tartott kapcsolatot kora irodalmi elitjével, csupán a könyvek voltak művészbarátai. Kiterjedt levelezést folytatott, magánleveleit gyakran vers formában írta. Susan barátnőjével folytatott levelezéséből halála után többet elégettek a családtagok, hiszen Susanra nézve kompromittáló sorokat tartalmaztak. Mély intellektuális kapcsolatukat akár szerelemnek is lehetne nevezni, bár Susan érzelmei nem tisztázottak. A levelek legtöbbször a hétköznapi életet festették le, egy-egy vers kíséretében, vagy versformában. Kisgyerek vagy szolgáló hozta-vitte őket, gyakran apró ajándék, virág, édesség, gyümölcs kíséretében. Emily barátnőivel a kornak megfelelő szoros barátságot ápolt. Ha náluk aludt, a barátnő nem férjével, hanem Emilyvel közös ágyban tért nyugovóra. Emily vonzódott a képzőművészetekhez, különösen a preraffaeliták keltették fel érdeklődését. A viktoriánus nő bezártsága számára a belső világ kiteljesedése, az apai szigor béklyó helyett védelem volt. A cölibátus lemondás helyett a belső szabadság. Tudta, élete néhányak szemében egyet jelent az őrülettel:

Van téboly, ami tiszta ész
A szemnek, amit lát-
Az ép ész pedig téboly-
Ebben is másban is

Győz a majoritás-
Bólints – és ép az ész,
Tagadj – veszélyes a neved-
Jön a láncraverés-

(435, Károlyi Amy)

A szobájába zárkózott költő azonban nem magányos: vannak barátok, levelezőtársak és a fantáziavilág végtelen számú szereplője:

A lélek saját társat választ
S ajtót betesz
Őnéki már a majoritás
Kívül reked.

(303, Károlyi Amy)

Emily költészetének fontos eleme a hiány, a vágyakozás valami után, amit ha megkapna, jelentéktelenné válna számára. Egész élte, lemondása erre épült:

Legszebb a siker annak
Ki sosem éri el
Tudni, hogy mi a nektár
Ahhoz koplalni kell.

Ki a bíborló seregből
A zászlónál terem
Nem tudja úgy leírni,
Hogy mi a győzelem,

 
Mint a halálra sebzett
Ha meglopott fülét
Távoli szép triumfus
Kínja repeszti szét.

(67, Gergely Ágnes)

A hagyományos női szerepeket sem hanyagolta el, képes volt a házimunkában vagy a kert gondozásában kiélni kreativitását. Verseiben, levelezésében gyakran írt ezekről az egyszerű hétköznapi dolgokról. Emily lelkében azonban háborúk dúltak, gyakran versei tudathasadásos állapotokat tükröztek:

Magunk mögé rejtett magunk
Ijeszt agyon
Hálónkba rejtett orgyilkos
Nem oly borzalom

(670 Károlyi Amy)

Verseit gyakran számlákra, papírszeletekre, receptek hátuljára írta, majd másolatot készített róluk.

Gyakran írt hímnemű énjéről, verseiben egyes elemzők szerint előfordulnak homoerotikus vagy leszbikus utalások is. Ettől eltekintve nem utal más jel arra, hogy Emily leszbikus lett volna. Sokan később így értelmezték, hogy nem ment férjhez egy olyan korban, amikor egy nő társadalmi pozíciója csupán férjén keresztül volt meghatározható. Bár Emily életét oly sok titok lengi körül, hogy nem elképzelhetetlen az sem, esetleg biszexuális vagy leszbikus volt. Kora történelmi eseményei szintén jelen vannak műveiben. Egyéni nyelvhasználat jellemezte, önkényesen alkalmazott nagybetűkkel és tördelésekkel. Saját korában azonban ezek a versek nem találtak megértésre. Alan Golding szerint Emily a költészet univerzális és absztrakt, helyhez és időhöz nem kötött örök értékeit jeleníti meg. Verseinek sosem adott címet, ezért azokat csupán számok jelölik. A kronológiára az irodalomtörténészek csupán a kor előrehaladtával változó írásmódjából következtettek.

Negyvenhárom éves volt, mikor apja meghalt. Szerelmei szintén mind halottak és elveszítette kedves unokaöccsét, Gilbertet is. Továbbra sem tudta elfogadni a vallás vigaszát. A halál gondolata nem ijesztette meg, szinte lelkesedéssel és kíváncsisággal várta.

A hetvenes években egyre gyakrabban kínozza fejfájás – verseiben tűzkoronaként emlegette – látása romlott.  1878 és 1883 között Otis P. Lord salemi bíró iránt táplált romantikus érzelmeket. A férfi 18 évvel idősebb volt nála, Emily talán feleségül is ment volna hozzá, de ez a szerelme is távozott a földi világból.

56 évesen, 1886. május 15-én vesebajban – Bright-kórban – halt meg Amherstben. A temetőbe nem az úton, hanem egy vadvirágos réten át vitték. Halálakor húga Lavinia 44 szalaggal átkötött fasciculusban (kis kötegben) talál rá költeményeire. 1775 vers, 1049 levél és 124 prózai töredék maradt utána.  Hagyatékát Austin bátyjának szeretője, az irodalmi életben otthonosan mozgó Mabel Loomis Todd gondozta és 1890-ben kiadott verseskötetét is ő rendezte sajtó alá. Életműve azonban csak Thomas H. Johnson 1966-os tudományos szemléletű feldolgozása után került méltó helyére. Sokan sokféleképpen helyezték el Dickinsont az irodalomtörténetben, a feminista kritika a női írásmód archetipikus elődjeként emlegeti. Károlyi Amy hosszú éveken keresztül tanulmányozta és fordította Emily munkáit. Ezt írta a költőről: „Az élményre való képesség vagy képtelenség nem az élményre való alkalmon és az élmények számán múlik, hanem az élményre való képességen. Eszerint jogosan mondhatjuk Emily Dickinsont az élményre való képesség királynőjének. (…) Minden versének négy összetevője van: természet, érzelem, halál és öröklét. Tehát a van és a nincs. A halál csak annak okozhat ilyen élethossziglani problémát, aki minden ízében élvezi az életet.”

Juditty

Források:

Bollobás Enikő: Az amerikai irodalom története. Osiris Kiadó, Budapest, 2004, 204-220. oldal.

Kónyi Judit: Volt-e élet az e-mail előtt? Emily Dickinson levelei az ókori és középkori levélírás tükrében

http://magyar-irodalom.elte.hu/ezredveg/0101/01013.html

http://magyarnarancs.hu/komplett/5212-emily-dickinson-79328