Mary Wollstonecraft Godwin 1797. augusztus 30. –án született Londonban, híres szülők gyermekeként. Édesapja William Godwin író, filozófus, az anarchista társadalomfilozófia képviselője volt. Lelkesen védte a francia forradalom eszméit, egy osztályok nélküli társadalomról álmodott. Az intézményeket – többek között a házasságot is – feleslegesnek tartotta. Godwin jó barátságban volt a szintén radikális gondolkodású, feminista Mary Wollstonecrafttal. Mary erőszakos apja gyakran bántalmazta feleségét és gyermekeit is. A lány nem sok jót tapasztalt a házassággal és a nők akkori helyzetével kapcsolatban. Fontosnak tartotta a nők tanítását, hogy ne csak üresfejű játékszerei legyenek a férfiaknak.
Iskolát alapított és haladó szellemű műveket írt. Legjelentősebb ezek közül az 1792 –ben kiadott A nők jogainak követelése ( A Vindication of the Rights of Woman ) című. „A nőt arra nevelik, hogy a férfi játékszere legyen, a csörgője, s a fülébe csilingeljen bármikor, mikor annak úri kedve úgy hozza, hogy szórakoztatásra vágyik (…)” - fogalmazta meg keserű tapasztalatait. Úgy gondolta, a nők és férfiak képességei között nincs nagy különbség, s ha a férfiakat is kalitkában tartanák, ahogy a nőket, hasonló személyiség fejlődne ki bennük is. A házasságot ő is szükségtelennek tartotta, „törvényes prostitúciónak” nevezte, ahol a nők a rabszolga szerepébe vannak kényszerítve. William Godwin és Mary egymásba szerettek, együtt éltek, de természetesen nem házasodtak össze. Mikor Mary terhes lett, valamiért a pár mégis az esküvő mellett döntött. 1797 –ben megszületett lányuk, aki szintén a Mary nevet kapta. Két hét sem telt el, édesanyja gyermekágyi lázban elhunyt.
Godwin ezután egyedül nevelte Mary -t és édesanyja előző kapcsolatából született lányát, Fanny Imlay-t. Mary nem járt iskolába, írni olvasni egy Louisa Jones nevű házvezetőnő től tanult. Apja hatalmas könyvtárában olvasgatott, autodidakta módon sajátította el a tudást. Mivel a tanító – házvezetőnő viszonyba keveredett Godwin egyik tanítványával, elbocsájtották. William Godwin – mivel egyedül maradt a lányokkal és a háztartással – nősülésen gondolkodott. Választottja, Mary Jane Clairmont lett, akit 1801 –ben feleségül vett. A nő két gyermeket hozott a családba, Charles –t és Jane –t. 1803 –ban közös gyermekük született, William. Godwin élénk szellemi életet élt, követői, tanítványai, a kor művészei gyakran megfordultak házukban. Mary szívesen hallgatta vitáikat, eszmecseréiket. Apja új felesége nem kedvelte Mary–t. A lány egyre jobban elhidegült családjától, a távolság mostohaanyja és közte egyre nőtt. Bár Mary Jane Clairmont (új nevén Mary Jane Godwin) nem táplált komoly érdeklődést a modern eszmék és az irodalom iránt, rábeszélte férjét, hogy kiadót alapítson. Mary Jane gyermekkönyveket és fordításokat adott ki. A kis Mary akkor, 1808 –ban írta első művét Mounseer Nongtongpaw; or, the Discoveries of John Bull in a Trip to Paris.címen, melyet az apja által alapított Juvenile Library adott ki.
Ahogy Mary idősebb lett, egyre jobban kezdett hasonlítani szép édesanyjára. ez különösen zavarta mostoháját, 1812 –ben Jane rábeszélte William–et, hogy „Mary egészsége érdekében” küldjék a lányt Skóciába. William Baxter családjánál élt Mary két évig, a szerető környezetre később szívesen emlékezett. A vadregényes skót vidéken fejlődött Mary igazi íróvá, képzelete szabadon szárnyalhatott, nem keserítették életét mindennapi gondjai. Közben november 11–én hazalátogatott. Apja tanítványa, a fiatal és ígéretes költő Percy Bysshe Shelley ép náluk tartózkodott vendégségben. Mary érdeklődését felkeltette a férfi, aki akkor még Harriet Westbrook férje volt. Mary egészen 1814 márciusáig Skóciában tartózkodott. Hazatérése után, május 4 –én újra találkozott Shelley–vel. Bár a költő felesége második gyermekükkel volt terhes, Shelley beleszeretett a 17 éves, gyönyörű Mary–be. “Azonnali és heves szenvedély ébredt bennem e felbecsülhetetlen kincset birtokolni… A magasztos és elragadtatott pillanatot, amelyben megvallotta, hogy ő az enyém – az enyém, aki már rég az övé voltam-, nem lehet lefesteni halandó képzelet számára…” – így jegyezte le a költő Mary iránti érzelmeit.
Percy Bysshe Shelley:
Mary Wollstonecraft Godwinhoz
Nem sírta el könnyét szemem,
erős voltam, te gyönge voltál;
szemedbe néztem, ámde nem
láttam messzebbre bánatomnál.
Mily fénnyel tündökölhetett,
mily szánalommal a szemed.
Lelkem dühét csitítgatom,
önmagát tépi, visszafogja,
nyögni se mer a fájdalom,
a létezés szomorú foglya.
Takargatom – pedig ki lát? –
a megvetett agóniát.
Te is csak élnéd életed,
nem kérnél mást, magadra hagyva,
jutalmul csöndes éveket,
s engem ért szerelmed jutalma,
kínból – sokáig senki sem,
s fölébresztett a szerelem.
Szavad szívemre rászakadt:
szánalom, béke gyöngy-esője
félholt virágra, ajkadat
megcsókoltam –szemed beszőtte
sötét hálóval eszemet,
a kínt kezed bűvölte meg.
Boldogság alig jut nekünk,
csak kétely, szorongás, veszélyek,
szó, csak szóban enyhülhetünk,
téveszme, vád hozzá se férhet
szerelmünkhöz, s ha semmi más,
tán akad majd vigasztalás.
De kedves vagy, szelíd, de jó.
Csak jelenléted által élek.
S ha el is futsz, mindenható
szívedet is már visszakéred,
s a harag maszkját fölveszed –
csak, hogy takard szerelmedet.
William Godwin eleinte nem gyanakodott, hogy kedves tanítványa mély érzéseket táplál lánya iránt. Mikor kiderült a dolog, rettentő dühös volt. Egy levelében írta: „Június 26-án elkísérte Mary lányomat és annak féltestvérét Claire-t Mary anyjának sírjához, s úgy látszik, ott támadt az a bűnös ötlete, hogy elcsábítja lányomat, elárul engem, és elhagyja feleségét…” Bár Mary apja tajtékzott, Shelley a szabad szerelem híve volt, először azzal az abszurd ötlettel állt felesége elé, hogy Mary–vel kiegészülve hármasban éljenek. Harriet elutasította. Shelley később sem hazudtolta meg önmagát, Maryhez sem volt hűséges, bár a költő haláláig együtt éltek. A szerelmesek Franciaországba szöktek. Jane Clairmont ( aki Claire néven ismert ), Mary féltestvére velük tartott. Utazásik szolgáltak alapul Mary következő jelentős művéhez, mely History of Six Weeks' Tour címmel jelent meg. Shelley örömmel fogadta, hogy szerelme irodalmi babérokra tör. Pénzszűkében kénytelenek voltak visszatérni Londonba. Mary egy novellába kezdett, „The Life of Louvet” címen, de sosem fejezte be. Terhes lett, s a másállapot nagyon megviselte szervezetét. 1815 februárjában - koraszülöttként – jött világra kislánya. Alig két hetet élt. A pár Bishopsgate –be költözött, Mary nem soká újra terhes lett, s megszületett kisfiuk, William.
1816 –ban Mary, Shelley, a kis William és Claire Genfbe utazott, eleget téve Lord Byron meghívásának. A Villa Diodatiban éltek. Különös társaság verődött itt össze. Velük volt Byron orvos barátja, John William Polidori. A társaság élénk eszmecserét folytatott a világ dolgairól, irodalomról, az életről. Talán csak Claire lógott ki a sorból, aki azzal a nem titkolt szándékkal tartott velük, hogy Lord Byront az ujja köré csavarja. (Később Claire gyermeket szült Byronnak. A férfi azonban ellenállt Claire ostromának, nem vette el és leveleiben becsmérlő szavakkal illette. Lányuk, Clara Allegra fiatalon meghalt.) A romantika korában népszerű irodalmi műfaj volt a „Gothic Novel”, a rémregény. A romantika életre keltett szörnyeket, boszorkányokat, vámpírokat, természetfeletti lényeket és erőket. Számos változata született meg, némelyiket a kis társaság tagjai is olvasták. Maga Godwin is írogatott rémtörténeteket. Egyiküknek az az ötlete támadt, hogy írjanak rémregényt, mindannyian. Byron nem talált megfelelő témát, több történetbe is belekapott, de nem fejezte be őket. (Később a Mazeppa részeként mégis nyilvánosságra hozott egyet.) Claire –nek talán esze ágában sem volt írni. Shelley –nek sem jutott eszébe igazán jó ötlet. Egyedül Mary és Polidori írta meg történetét. (Polidori műve A vámpír címet viselte. Hőse a modern irodalom első kettős életet élő, nagy vámpírja, Lord Ruthven. Polidori a kiadónak azt állította, hogy a művet Byron mondta tollba neki. Később az olvasóközönség már Byron regényeként tartotta számon a művet.)
Mary története azonban helyet követelt magának a világirodalom remekei között. Frankenstein – avagy a modern Prometheusz ( Frankenstein; or, The Modern Prometheus ) címmel látta meg a napvilágot. A műben keveredik a tudomány és a fantázia. Mary –re nagy hatással voltak Erasmus Darwin munkái. Charles Darwin nagyapjának műveiben olvasni lehetett az emlősök magzatainak fejlődéséről, túlnépesedésről, felhőkarcolókról, a növények szerelmi életéről, s egyéb csodákról. Mary – bár műve a fantázia szüleménye – nem tartotta lehetetlennek, hogy egyszer a tudomány eljut arra a szintre, ahol álma valósággá válik.
A mű egy jégbe fagyott hajóskapitány leveleivel indul, aki különös utast vesz fel hajójára. A férfi kétségbeesetten, viharverten üldöz valakit az Északi – sark jégtábláin. A két férfi barátságot köt, s a különös utazó elmeséli kalandos és szomorú történetét. Victor Frankensteinnek hívják, befolyásos Genfi család sarja ként Ingolstadtban tanult anyja halála után. A természettudományok különösen érdekelték, minden idejét ennek tanulmányozásával töltötte. „Nappalok és éjszakák elképzelhetetlen munkája és fáradsága árán sikerült fölfednem az életnek és az élet keletkezésének okát. Sőt annál is többet. Rádöbbentem, magam is képes vagyok életet adni az élettelen anyagnak.” Különös laborjában végzi borzalmas kísérleteit. „Ha az élet okát kutatjuk, mindenekelőtt a halálhoz kell visszatérnünk.” – vallja. Azt hiszi, a teremtő szerepébe léphet, nem gondolja végig tettének borzalmas következményeit. „Az életet és halált eddig sérthetetlen határvonalnak láttam, most meg elsőként én leszek az, aki áttöri, s ennek nyomán beözönlik a fény a sötétség honába. Új fajták fognak teremtőjükként áldani engem. Boldog és csodálatos lények köszönik a létüket nekem. Nincs apa, aki annyi hálát érdemelne gyermekeitől, mint tőlük majd én.” Emberi testekből hozza létre teremtményét, majd elektrosokkal életre kelti. De lelkesedés és csodálat helyett csak a félelem és rettegés fogja el, mikor a szörnyű, két és fél méteres monstrum rányitja vizenyős, félelmetes szemeit. Victor elmenekült, magára hagyta a szörnyet. Az szintén elhagyja a labort, Victor nyomába ered. Viszontagságos útján megtapasztalja, milyen éhezni, fázni, milyen embernek lenni. Egy család pajtájában is bujkál, ahol megtanulja nyelvüket, könyveket olvas, műveli magát. Mikor megmutatkozik a család előtt, elkergetik félelmetes külseje miatt. Ekkor tovább vándorol, eljut Genfbe, Victor családjához. Találkozik a férfi öccsével, eluralkodik rajt a teremtője iránt érzett harag, és megöli a kisfiút. A gyilkosságot egy a családnál élő nevelőnőre fogják. Victor tudja, mi az igazság, de nem mer szólni, így a nőt vérpadra küldik. Nem soká találkozik a lénnyel, aki kéréssel fordult hozzá. Elmeséli szenvedéseit, felelősségre vonja alkotóját: „Ó, Frankenstein, ne légy pártatlan máshoz, és ne taposs egyedül rám, akinek leginkább tartozol igazsággal, sőt elnézéssel és szeretettel is. Emlékezz rá, én a teremtményed vagyok. Ádámodnak kéne lennem, de olyan vagyok, mint a bukott angyal, akit megfosztasz minden örömtől, pedig nem is tett semmi rosszat. Mindenütt boldogságot látok, s ebből csak én vagyok visszavonhatatlanul kirekesztve. Én jót akartam, és jó voltam. A nyomorúság faragott belőlem démont. Tégy boldoggá, s megint erényes leszek.” A lény egy társat kér magának, akivel elbujdokol és nem kell magányban és kirekesztve élnie. Victor beleegyezik, de az utolsó percben meggondolja magát. Nem akarja, hogy ezek a szörnyű teremtmények utódot hozzanak a világra. A szörny dühében megfenyegeti Victort. Megöli a férfi barátját, majd miután az elveszi gyermekkori szerelmét, a nővel is végez. Victor bosszút esküszik. Mindenkit elveszített, apja is meghalt. Az Északi sarkig üldözi a lényt. Ott Walton kapitány hajóján lel menedéket. Hamarosan meghal. Ekkor megjelenik a szörny, hogy búcsút vegyen teremtője földi maradványitól, s a kapitánynak beszél érzéseiről: „Teremtőmet, aki minden ember közt leginkább volt szeretetre és bámulatra méltó, szerencsétlenségbe taszítottam. Addig űztem, míg menthetetlenül el nem pusztult.” A körülményeket okolja gonosz tetteiért, a magányt, a szörny – testet, amiben élnie kellett. „Nem kell félnie, nem leszek jövendő bűnök eszköze. – mondja Walton kapitánynak - Az én művem már szinte véget ért. Sem az ön, sem a más halála nem hiányzik hozzá, csak a magamé, hogy beteljesüljön a létem, és megtörténjék az, aminek meg kell történnie. Ne higgye, hogy késlekedni fogok az áldozatot bemutatni. Itt hagyom a hajóját a jégtáblán, amely idehozott, és megkeresem a Föld legészakibb sarkát. Halotti máglyát rakok, s elporlasztom e nyomorult testet, nehogy a maradványai tanulságul szolgáljanak valami kíváncsi és szentségtelen gazembernek, aki újabb olyan lényt akarna teremteni, mint én vagyok. (…) Nem vágyom többé a napot, a csillagokat látni, a szél cirógatását érezni arcomon. A fény, az érzés és az értelem elenyészik, és ebben kell megtalálnom boldogságomat. Pár évvel ezelőtt, mikor a szemem először nyílt e világ képire, mikor először éreztem a nyár simogató melegét, először hallottam a levelek susogását és a madarak pityegését, s azt hittem, mindez az enyém lesz, sírni tudtam volna, hogy meg kell halnom. De most ez az egyetlen vigaszom. Bűnöktől beszennyezve, keserű bűntudattól szaggattatva hol másutt lelnék nyugodalmat, ha nem a halálban?” Miután búcsút vett teremtőjétől, kiugrik a hajóból és tovatűnik a jégtáblákon.
Bár az alaptörténet Genfben született meg, Mary –nek idő kellett, hogy befejezhesse.
A mű két évvel később, 1818 –ban jelent meg, három kötetben, Londonban. Mary korát meghaladó művet hozott létre. A romantika közönsége lelkesen fogadta a regényt. Komoly kérdést vetett fel: a tudós morális felelősségét. Mit tehet meg? Meddig mehet el? A genetika fejlődését látva a regény mondanivalója érvényes ma is. Az olvasók azt hitték, Shelley írta a művet. Évekbe telt, míg elfogadták a tényt, hogy a regényt egy nő alkotta. „Annak idején, amikor a Frankenstein megjelent – írta 1823-ban a Blackwood’s Edinburgh kritikusa –, biztosak voltunk abban, hogy nem írhatta női kéz. Shelley neve mást sugalmazott, és mi nem haboztunk a könyvet Mr. Shelley-nek tulajdonítani. Később beláttuk tévedésünket. Megtanultuk, hogy a Frankensteint Mrs. Shelley írta… és most ki kell jelentenünk, hogy ami egy férfiútól kiváló, az egy asszonytól csodálatra méltó…” Stephen King egy sokkal későbbi kiadás előszavában már nem ilyen szívélyes: „A Frankenstein, a három regény közül a legismertebb, talán a legrosszabbul is van megírva. M. W. Shelley vetette papírra tizenkilenc éves korában, tele van egy fiatal leány tágra nyílt szemű bölcselkedésével és naivitásával; gyakori kitérőivel, melyekkel megpróbálja feltárni a Nagy Filozófiai Eszméket, inkább hasonlít valami kollégiumi hálóterem kanmuriján előadott meséhez, mint gótikus horror történethez.”
Hogy juthatott eszébe a fiatal lánynak ez az érdekes és komoly erkölcsi mondanivalót hordozó történet? Erre több utalást is találhatunk Mary Shelley életrajzaiban. Prometheusz története adta a kiindulási alapot? Vagy Byron és Shelley beszélgetései Erasmus Darwin különös kutatásairól, Galvani elektromossággal kapcsolatos kísérleteiről, melyeket Mary félálomban hallgatott végig? Egy feltevés szerint genfi látogatásuk előtt Mary és kis csapata a Rajnán hajózott, mikor egy különös várra lett figyelmes. A Darmstadt–tól délre fekvő várról úgy tartják, hogy egy Johann Konrad Dippel nevű alkimista, orvos, feltaláló, teológus és hullagyalázó tudós élt és dolgozott benn. A falubeliek azt suttogták, a vár pincéjében végezte borzalmas kísérleteit, sírokat gyalázott, holttesteket boncolt. Mikor Mary Shelley ide látogatott, a várat már benőtte a gaz és denevérek tanyája volt. Ismerhette a legendát? Vajon ez inspirálta, hogy megírja rémtörténetét? A modern kor olyan jelentéssel ruházta fel a művet, mely eredetileg benn sem volt. A könyvből több, mint 50 filmadaptáció készült, de szinte semmit sem őriztek meg a mű eredeti mondanivalójából. A Frankenstein név összemosódott a szörnnyel, pedig eredetileg teremtőjét hívták így. Az első filmet 1931 –ben készítették, a lény szerepét a civilben is elég ijesztő Boris Karloffra bízva. A film hatalmas szenzáció lett. A lényeg szinte teljesen elsikkadt, csak a horrorisztikus, borzongató szörnyeteg képe maradt az eredeti műből.
Miután 1816 nyarának végén tértek vissza Genfből Angliába. Ekkor tudták meg, hogy zsarnok apja miatt Fanny Imlay, Mary féltestvére öngyilkos lett. Harriet Westbrook, Shelley felesége és két gyermekének anyja szintén önkezével vetett véget életének. Így Mary és Shelley 1816 december 20 –án összeházasodhatott a londoni Szent Mildred templomban. 1817 –ben Mary életet adott kislányuknak, Clara Everina Shelley –nek. Ezután a család hosszabb időt töltött az öreg kontinensen. A tragédiák azonban nem értek véget. Alig egyéves lányuk Velencében meghalt, s a következő évben római tartózkodásuk alatt a kis William –et is elveszítették. Mary ebben az évben írta meg Mathilda című novelláját, s egy komolyabb történelmi regény megírására készült. 1819 –ben megszületett utolsó gyermekük, Percy Florence Shelley. ( Történelmi műve, a Valperga; or The Life and Adventures of Castruccio, Prince of Lucca 1823 –ban jelent csak meg. ) Olaszországban, Pisában éltek, Shelley szívesen hajózgatott Don Huan nevű hajóján. 1822. július 8-án társaival egy Ariel nevű vitorlással szállt vízre a Spezia öbölben. Viharba keveredtek, holttestét csak négy nap múlva vetették partra a hullámok. Barátja, Lord Byron ókori mintára rendezett búcsúztatót neki. Egy máglyán égették el a tengerparton, hamvait pedig a tengerbe szórták. Mary–t nagyon megviselte szeretett férje elvesztése. Ebben a rövid időszakban még néhány verset is írt. Maria Gisborne –nak, barátjuknak írta később: „Nem írok verseket, kivéve ha nagyon erős érzelmi hatások érnek – de inkább úgy mondanám, soha.” Byron – aki szintén Pisában élt akkoriban – Leigh Hunttal közösen elindította a The Liberal című folyóiratot, melyben Mary írása is megjelent. Mivel pénzre volt szűksége, Angliába utazott és kiadta Shelley válogatott verseit, Posthumous Poems of Percy Bysshe Shelley címen. A költő apja, Sir Timothy Shelley azonban megfenyegette Mary–t: ha további verseket ad ki az ő beleegyezése nélkül, megvonja támogatását unokájától, Percy Florence –től.
Mary új könyvön kezdett dolgozni. Bár a mű nem lett annyira népszerű és híres, mint a Frankenstein, a tudományos – fantasztikus irodalom előfutárának tekinthető. Az utolsó ember (The Last Man) az emberiség pusztulását vizionálja. 2073 –ban indul a történet, Lionel Verney kalandjai háborúkon, a világot elpusztító pestisjárványon keresztül vezetnek. Végül ő marad az egyetlen, utolsó ember a Földön. Bár a cselekmény izgalmas és bonyolult, Mary mégsem szőtte bele a tudomány fejlődését művébe. A történet mai szemmel kicsit sutának tűnhet, a pestis már rég nem szedi áldozatait, a háborúk is másképp zajlanak. A mű 1826 –ban jelent meg. Mary naplójába jegyezte fel az alábbi sorokat: „Az utolsó ember! Igen, képes lehetek jól leírni ennek a magányos teremtménynek az érzéseit, mivel úgy érzem, hogy én egy valahai... faj utolsó túlélője vagyok" A legfontosabb személy, Shelley halott, Byron 1824 –ben távozott az élők sorából, Mary magányos, régi baráti köre is széthullott. Saját történetét szövi a műbe, hiszen a legtöbb szereplő Maryhez közel álló személyekről lett mintázva.
1818 –ban Mary himlőt kapott. bár a betegségből meggyógyult, a hegek elcsúfították arcát. Mivel Shelley első házasságából született fia, Charles meghalt, Sir Timothy egyetlen örököse Mary fia lett. Mary anyagi gondjai így megszűntek és újra a kontinensre utazhatott. Találkozott a fiatal íróval, Prosper Mérimée –vel. Később leveleztek is, a Mérimée –vel folytatott irodalmi eszmecsere ösztönzőleg hatott Mary–re. Bár megígérte apósának, hogy míg él, nem adja ki férje műveit, Mary azért segített másoknak a művek megjelentetésében. 1829 –ben Párizsban Cyrus Redding –nek segédkezett Shelley összegyűjtött verseit nyomda alá rendezni. Közreműködött folyóiratoknál, mint kritikus, 1831 –ben új előszóval, egyetlen kötetben jelentette meg a népszerű Frankensteint. 1832 –ben drámája is megjelent The Winter's Wreath címmel.
Fia 13 évesen kezdte meg az állami iskolát Harrow –ban, 1832 –ben. Mary Dionysius Lardner tiszteletestől megbízást kapott, hogy hírességekről készítsen portrékat gyűjteményébe. „Lives of the Most Eminent Literary and Scientific Men of Italy, Spain, and Portugal” címmel jelent meg az első rész 1835–ben. Később több hasonló kötet is megjelent, Mary kiadta utolsó regényeit, a Perkin Warbeck–et, a Lodore–t és a Falkner–t. Számos lapban közreműködött, rövid történeteket, esszéket, kritikákat írt.
Percy Florence Cambridge –ben leérettségizett 1837 –ben, így a kis család újra elhagyhatta Angliát. Mivel Sir Timothy visszavonta a Shelley műveinek kiadására vonatkozó tiltást, Mary egy teljes, esszéket, verseket és műfordításokat is tartalmazó gyűjtemény megjelentetésén dolgozott. Fiával és annak iskolatársaival beutazták a kontinenst, Mary útikönyveket írt, 1844 –ben Barangolások Németországban és Olaszországban (Rambles in Germany and Italy) címmel jelent meg kétkötetes műve. Utolsó éveit Mary viszonylagos nyugalomban töltötte. Egészsége megrendült ugyan, sokat szenvedett, de boldogsággal töltötte el, hogy fia megnősült és rendezett életet élt. 53 évesen hunyt el agytumorban, 1851 február 1.-én. Sírja Bournemouth –ban, Angliában található.
Juditty
Forrás:
Tollam szivárványba mártom (Források az európai nőtörténet köréből az ókortól a 20. századig) szerkesztette: Dr. Kéri Katalin Közreműködött: Ambrus Attila József
Kuczka Péter: A szörnyeteg lelke (Utószó, Mary Shelley: Frankenstein, Budapest, 1977)
http://www.poetryfoundation.org/bio/mary-wollstonecraft-shelley
http://www.kirjasto.sci.fi/mshelley.htm
http://www.lenolaj.hu/muvelodestorteneti_morzsak/mary-shelley-avagy-a-tudos-felelossege/
http://iroklub.napvilag.net/iras/28038
Galántai Zoltán: A túlélő ( Élet és Irodalom )
Mary Shelley: Frankenstein vagy a modern Prométheusz Fordította: Göncz Árpád
