Az apoteózis megistenülést – szó szerint a földi szennytől égetéssel való – megtisztulást jelentett az ókorban. És bizony a mi Shirley Valentine-unk, aki évtizedekig Mrs. Bradshawként vegetált csak, valóban átesik ezen a folyamaton; szerencséjére élve és virulva – mit tesz isten és a szerző? – pont az  antik mondák szent földjén, Görögországban.

Willy Russel 1986-ban írta meg a darabban – amit még az évben elő is adott a liverpooli Everyman Színház – e munkásosztálybeli asszonyka csodás színeváltozását. Akkoriban hatalmas érdeklődést generált ez a one woman-show (ami egyébként iszonyú kemény helytállást követel a mindent oly könnyeden előadó címszereplőtől), hiszen az akkoriban még eléggé „ismeretlen" klitoriszról, meg házassági romokból való újjászületésről – szóval egy 44 éves nő magánhasználatú, de mindenki számára recept-értékű szabadságharcáról szólt. Három évvel később Angliában filmet is rendeztek belőle  Pauline Collinsszal , sőt még hozzánk is frissiben megérkezett Cserje Zsuzsa első rendezéseként, amit a Tiszti Házban mutattak be 19 éve.

Most – 2011-ben már kerek jubileumát ülve – újra láthatjuk a rendezőnőtől ezt a monokomédiát, mert megfelelő helyszínt (ami a József Attila Színház pincerészlege Gaál Erzsi rendezőről elnevezve) és alanyt talált a főhősnő eljátszására. Március 28-án, április 3-án (az angyalföldi színházban este fél 8-kor), április 7-én (Budaörsön este 7-kor), Áprilisban kétszer megy a József Attila Színházban: 10-én du. 5-kor és 18-án este fél 8-kor. Májusban  7-én, 16-án  este fél 8-kor,  29-én, du. 3-kor. Április 28-án (Tatabányán este 7-kor), Nyíregyházán a Hotel Barbizobann május 20-án este fél 8-kor lép föl Vándor Éva, vállán egyensúlyozva e monokomédia terheit. Mert bizony ez a dumagép Shirley – noha kezdetben csak sedrekatiként ide-odaugráló, mindenbe belekapó, bort kortyolgató „jómunkásember-feleség", aki napi pontossággal megszerkesztett menüvel várja az ő édes urát haza – tényleg megistenül a több mint kétórás (szünettel játszott) darab végére. Tökegyedül, kéznyújtásnyira a nézőktől.

A pincehelyiség full-fekete öblét – ahol két egyéb komoly szereplő: a liverpooli Fal és a mykonosi Szikla is az események résztvevője – végig beragyogja-melegíti (a bemutatón nagyon hideg volt lent,  ő mégis szikrázó  görög nyarat teremtett) a színésznő bája, közvetlensége, emberségének fénye. Abszolút lazán, azonnal kontaktust teremt a zsúfoltságig telt nézőtér pótszékeken is szorongó tagjaival; tényleg olyan az egész, mintha beugró szomszédasszonyai lennénk, akikkel elcsacsog vacsikészítés közepette sorsa sanyarúságáról. Mert Mrs. Bradsahw – érdekes párhuzam: megszületése évében még nem lehetett tudni, hogy ez a vezetéknév épp a világ szinglitársadalmának legjelentősebb vezéregyéniségét, a szexhősnő Carrie Bradshaw-t jelenti majd a XXI. században mindenkinek – gátlás nélkül elmeséli nekünk történetét kiskorától napjainkig.

Cserje Zsuzsa – Éberwein Róbert színpadképében, Julián Ria fordítását felhasználva – az első percektől kemény iramot diktálva egy középkorúan is kiskorúsított nőt futtat körbe-körbe konyhájában-étkezőjében, mint a tágas világból számára meghagyott ketrecben. Amikor viszont Shirley végre kiteljesedik Görögországban, léptei megnyúlnak, így elegánsan vadmacskás lesz és minden mozdulata pontos-takarékosan a helyére kerül.

Vándor Éva – bazi nagy éles késsel bűvészkedő krumplihámozás közepette – különlegesen izgató, édesen csordogáló hangján e kapkodásból, kortyintgatásokból szőtt tétovaságnak minden okán végigvezeti a nézőt, így feltárva egy hajdan jobbat remélő életet. Hisz már a kezdetekben, az iskolai megszégyenülések máglyáján elég a kis Shirley önbizalma. Így legyűrve szeretetért kuncsorgó megfelelni vágyását, kamaszként mindent fikázó, vad lázadó lesz – az igazgatónő gúnyos-szemét hangja és általában az a nyolc-tíz megjelenített férfi/nőfigura szinte mind tapinthatóan élő személy lesz Vándor sztorizgatása és hangi bravúrja nyomán – aki férjhez menésével megint elfogadja a társadalmi kliséket. Aztán barátnőjével – aki hímgyűlölő feminista egészen a repülőgépi mosdóban történt bepasizása percéig – való elutazása újabb hullámhegyre löki fel az otthon már mindenről lemondó, megtört nőt.

Görögországtól azonnal megérintve végre újra vállalja női önmagát: a kora-helyzete adta szépségeit/hibáit és a homéroszi borszínű tenger partján, emígy kegyelemteljesen újra születhet. Ezek a fel-lecsapódó élettajtékok a szemünk előtt sodorják Shirleyt ide-oda az első aláztatásától – hisz lázadása csak abban nyilvánulhat meg, hogy a péntekre rendeltetett szent fasírtot juszt is sült krumpli + tükörtojás menüvé változtatja – a hazáját, férjét, gyerekeit odahagyó hirtelen kitörő forradalmárságig. Kis öntudat-bombácskákat ugyan még utazása előtt is robbantgat a liverpooli alsó-középosztálybeli lakónegyed szomszédasszonyi körében egy kitalált szerető említésével, de azért a kéthetes nyaralását mégis titokban szervezi. Na és persze gyáván elszökve viszi véghez...

Végtelen monológjainak – ami öntisztázásos folyamatként olcsóbb, mint a pszichomókus – csendesen megértő hallgatója saját konyhája fala, illetve a későbbi a napfényes sziget magányos, tenger zúzta kőszirtje. Mert férjeura se hozzá szokott beszélni, ha nagy néha úgy hozza a sors, hogy mondana is neki valamit (mindig korholót), hanem csupán a tűzhelyhez, a frizsiderhez...  Szomorú szimbóluma ez  az társas elárvulásnak –  ami  nem ismeretlen magyar házasságokban sem . Miközben kiüresedett életük nyomorát  a bársonyos hangú és őzikeszemű – ezek miatt Domján Editre nagyon emlékeztető -  Vándor Éva végtelenítve meséli, már maga sem érti, hogy a vaníliasárga fürdőben hancúrozó ifjú párból hogyan és miért lettek egymást meg sem halló, de igen utáló idegenek??? Ahogy a gyereknevelés se tartozott Shirley díjnyertes számai közé, hisz lánya is, fia is inkább kallódik, mintsem utat találva, státuszt lelt volna.  Brian fia kiskori betlehemes emlékeit felelevenítő anekdotája a darab egyik csúcspontja, már-már South Park-i vad iróniába csúsztatva e kissé melankolikus sztorit. (És egy kis névmágia: Brian élete az angol Monthy Pyton legzseniálisabb darabja 1979-ből...) Míg az a lánykori név: Valentine, ami Shirley újra használ a szigeten, az angolszász divat nyomán a világ legnagyobb szerelemünnepét  idézi,  a szent februári piros betűs nevenapját.)

De persze a brit szellemi(es)ségű  Willy Russel nem az amerikai vidék mocskos szájú, tiszta szívű, abszurdan felnőttes nyolcéveseinek pimaszul fiatal kitalálója, hanem egy olyan asszonyfiguráé, akit esendőségében is lehet, sőt kell szeretni magunkra ismerve benne. Hisz mindannyian csinálunk hülyeséget: néha unjuk kiszabott sekélyes életünket, a velünk szuszogókkal egyetemben. Mindenki kapott már – vagy majd kap – lányától /fiától nem is annyira/ olyat a képébe, hogyaszongya: „Mamaa, nem vagy már húszéves, ne légy  túlkoros Barbie, jóó? Na ezt azért már mégse kéne felvenned!, Te hoogy nézel kiii???", stb. stb. – szóval a ripi-ropi húszévesek sima kegyetlenségét, akik el sem hiszik, hogy milyen hamar lesznek ők is lestrapált háziasszonykák, striás hasú anyukák...  Shirley V. tehát, aki Görögországban visszaveszi lánykori nevét és hevét, bizony helyettünk is lázad és él máshogy immár.

A kicsit karót nyelt, önbizonytalan angol hölgy, uncsi kiskosztümben, /szalma/kalapban, halálos izgalomban elmenekülve Jane barátnőjével Mykonosra csak egy helyi görög tavernatulaj (másodállásban gigoló) társaságában, a tenger habjaiban meztelenül fedezheti fel végre a nevében rejlő lehetőségeket. Amiket aztán ki is használ alaposan, ott maradva felszolgálónak jó szextanítómestere kocsmájában. (Aki amúgy minden, otthon frigidnek kikiáltott nyugati háziasszony erogén zónáinak önkéntes felszabadító harcosa – csakúgy, ahogy maszáj szépfiúk a német, a jamaicai laza csávók meg az amerikai, nőként már leírt, másodosztályúnak tekintett idősödő hölgyeké.) Na, jó: míg a feketék, rasztások iparágszerűen űzik ezt a pénzért szerelmet hazudunk-sportot, addig Shirley Neptunusa hobbiból és emberbaráti megfontoltságból deríti fényre a lehangolt és otthon nőként kiröhögött asszonykákat a titokzatos klitoriszt megrohamozva...

A nagy tanulság is megérkezik persze, amikor a lázadó és végre önállóan is remekül megélő nő meghívja magához, imádott görög szigetére Johnt, a Liverpoolban még teljesen menthetetlennek ítélt férjet. (És újra domesztikálja, immár az ő szabályai szerint) . Amíg az író romantikus happy endnek tekinti a tenger hangjaira és szirtakira újra egymásra találó pár örömét – már nem annyira finom, inkább gyilkos humorral kezeli drága, jó, ott pöffeszkedő nyaraló honfitársait...  Amikor többperces monológban szidatja a még magányos Shirley-vel az angol vérbunkó turistákat, akik nemhogy többek, de sokkal-sokkal kevesebbek emberileg, mint az általuk lenézett görög bennszülöttek, akkor mi, magyarok is magunkba mélyedhetünk kicsit... Johnnak nagy szerencséje van tehát, hogy reményre ítéltetett és kivételként beléphet a felesége által felfedezett kék-fehér mennyországba.

Amúgy e kedves brit nő fejlődéstörténete bárhová adaptálható lehet – világsikerét is ez hozta meg –, hisz nálunk is hosszan tartó, hálás vastaps jutalmazta Vándor Éva és a rendezőnő vállalkozását. Kis lelki közhelygyűjteményük – ami persze magvas és mindig sok millió ember által megélt igazságokon alapul – tüneményes tálalásban, humoros, igazi napfényt csillantva gondolkodtatott el férfit és nőt két nevetés és torokszorítás között az Életről, a Társról, a Boldogság keresésének sokféle módjáról. Ha minden negyvenen inneni és túli nőnemű ezek után csak kicsit jobban kihúzza magát, csak picivel jobban szereti és becsüli saját énjét, mint egyedi értéket – plusz minden hozzájuk rendeltetett társ és gyerkőc is meglátja bennük ezt a kincset – nos, már nem hiába dolgozott annyit ezen a könnyed darabon a két tehetséges asszony (mindkettő családanya is).

Infók:

A két művésznő interjúja a darabról.

A József Attila Színház tavaszi műsora

juszasz