Hagyjuk-e sírni a gyereket? Tegnap éjjel ezen a kérdésen gondolkoztam, mikor a kétéves – náthás és ettől köhögő – kislányom nyolctól éjfélig folyamatosan vagy félórás megszakításokkal ordítva bőgött. Ez volt egyébként a negyedik ilyen éjszaka vele: fekszünk egymás mellett, végigjárjuk a lakás összes fekvőalkalmatosságát, mert valamiért egyik sem tökéletes.
A kiságy-matrac párosban nincs eléggé mellettem, a hitvesi ágyról leesik, férjemmel hármasban nem férünk el, a dolgozó még foglalt. Ő kapirgálja, simogatja az arcomat, nyakamat, néha rugdos, aztán elalszik, aztán én is, aztán ordítás és kezdődik újra a sírás-simogatás-kaparászás-rugdosás. (Az előző négy éjszaka szintén a köhög-sír-felébred program szerint a négyéves bátyóval telt, de ő azért egyszerűbb eset, már csak orrot kell fújni, megsimogatni, elalszik. Igaz, hogy ezt óránként.)
Tegnap már nagyon nem bírtam, úgy 10 óra körül mondtam a férjemnek, nem jó taktika, hogy ő úgy oldja meg a problémát, hogy felvette a fejhallgatót, mert én mindjárt megőrülök és a gyereket minimum megrázom, bár tisztában vagyok vele, hogy ez nem helyes hozzáállás. Végül apuka bejött – jól felkapta a vizet, hogy mit tehetne ő, netán hallgassa velem együtt az ordítást, mivel ilyenkor a kislányunk senki mást nem fogad el, csak anyát – aztán rászántuk magunkat, hogy vállalva a borzalmas ellenállást és hangzavart kiporszívózzuk az orrát. A reakció nem is volt enyhébb a vártnál, viszont 5 perc múlva békés alvás következett. Volt még az éjszaka folyamán néhány felsírás, de az már szóra sem érdemes.
Az egész síráskérdés azért merült most fel, mert kedves barátnőm szeptember elején szülte első gyermekét és időről időre elhaló hangon felteszi a kérdést: neked is sírtak az elején? Jó kérdés, mert nagyon működik a „csak a szépre emlékezem” hozzáállás. Igen, sírtak, főleg a nagyobbik. Nem tudtam jól szoptatni, ráadásul izgatott, rémült, ideges elsőgyerekes anya voltam, közben elmebeteg rajongásban, elbűvölve a kisfiamtól, hát azt hiszem, nem voltam számára megnyugtató jelenség. Sokat sírt, én pedig izgultam, folyamatosan. Ezzel együtt úgy emlékszem, hogy maga a sírás nem idegesített (vagy csak a szépre emlékezem). Aztán helyrerázódtak a dolgok, szoptatás ment, felfedeztük a hordozókendőt, ahol több órát tudott aludni. A gyermek hízott, mosolygott, anyuka kisimult, gyerek megnyugodott és nekilátott felfedezni a világot, ettől jóval kevesebb ideje maradt sírni. A második gyereknél sokkal kevésbé volt izgalmas a helyzet, bár ő is sírt. De ilyenkor megszoptattam, hordozókendőbe tettem, autósülésben a konyhaasztalra, babakocsiban tologattam a lábammal, miközben tévét néztem este, és legfőképpen tudtam, hogy csak elfárad egyszer, és ha ma nem alszik túl sokat, majd holnap behozza. Ráadásul ott volt a trónvesztett kétéves, aki sokkal több fejtörést okozott akkoriban, mint egy újszülött!
Most akkor hagyjuk sírni vagy ne hagyjuk? Alapvetően persze ne hagyjuk. Mert mikor sír egy gyerek? Főleg mikor terhes számunkra a sírás? Elsősorban éjszaka. Sosem értem azokat az anyákat, akik kemény arccal azt mondják: szokja meg a gyerek, ott a helye a szép kis szobájában, a kiságyban, majd ők visszabújnak férjük ölelésébe. Még hozzá is teszik, hogy nekik jár a hitvesi ágy, a meghittség, a melegség kettesben. Az a kicsi gyerek pedig érezze jól magát egyedül a szobájában, ez a világ rendje. Nem értik, hogy ők és a kisbabájuk még egy test? Legalábbis a gyerekük így érzi, még ha nehéz is ezt elviselnünk sokszor. A hideg futkos a hátamon.
Újszülöttet semmiképpen ne hagyjunk sírni, soha! Neki joga van mindig anya testéhez simulni, visszatérni a jól ismert, meleg, körülölelő, ringatózó állapothoz. Nem fejleszteni kell egy kisbabát, elég, ha megtanulja: a világ jó dolog, mert mindig ott van anya, aki érti őt, segít. Használjuk ki ezt az időt! Mennyire jó lenne még ringatni a négyévest, de sajnos ritkábban fejezi ki eziránti igényét, mint ahányszor én vágyom rá! Inkább vonatosat játszik.
Kisbabát se, hiszen megijedhet, rosszat álmodhat, lehet, hogy most tör ki rajta a betegség, és egyébként is, azt fejezi ki a sírással: anya (apa), szükségem van rád! És mi lehet erre az egyetlen megfelelő reakció? A szerető ölelés, simogatás, ringatás, összebújás!
Lehet elrontani gyereket? Szerintem nem lehet. Pont addig igényelnek minket, amíg el nem jön az ideje a továbblépésnek. Kisfiam a napokban közölte kedvenc apukájával, hogy ne feküdjön olyan közel hozzá, inkább elaludna egyedül. Mindig melléfeküdtünk, elaltattuk, ha igényelte és ezek szerint nem rászokott a társaságra, hanem eddig volt szüksége segítségre. Mivel megkapta, amire vágyott, így az alvás, altatás éjszaka sosem vált traumává számára. Még a gyerekes lét legelején olvastam egy könyvet (Éjszakai gondoskodás), és ha nem is értek egyet az elvekkel teljesen, az biztos, hogy éjszaka (főleg) tilos erőmeccseket folytatni, mert csak vesztesek lesznek.
Mindez jól hangzik elméletben, de kedves szülőtársaim, akik már szintén túl vannak néhány katasztrófa-éjszakán, bizonyára ismerik a feltörő dühöt, az elkeseredést, mikor már azt hittük, alszik, és így vagy úgy újrakezdi a fesztivált: sír, rúg, csipked, felkel, kijön, dumál, pakol stb. Gondolunk ilyenkor a kínzótáborokra és egyetérthetünk, hogy az alvásmegvonás a legdurvább eszköz lehetett. Kisfiam másfél éves kora körül éjjel 4 körül rendszeresen felébredt és másfél órán keresztül mászkált rajtam, csipkedte a nyakamat és csak az arcomra fekve tudott visszaaludni, ha egyáltalán visszaaludt! Én a terhességem végén jártam (lábgörcsök, gyomorégés, légszomj stb.), már csak ez hiányzott!
Szóval ilyenkor aztán elszakad a cérna. Mit tegyünk? Ha ideális élethelyzetben vagyunk, a kiborulás előtt adjuk át a lehetőséget a férjnek. Mi pedig meneküljünk messzire, hogy ne halljuk a kétségbeesett zokogást. Zuhanyozzunk le, hallgassunk fejhallgatóval zenét, bújjunk el a legtávolabbi szobába, nappal menjünk sétálni, egy kávézóba újságot olvasni, vagyis nyugodjunk meg. Ráadásul nagyon kívánatos lenne, hogy a mi kis édesünk rájöjjön, hogy apuka széles mellkasa is szuper nyugtató, az apukák pedig hadd érezzék a sikerélményt, mikor odabújik a kicsi fej, ölel a karocska és egyenletessé válik a lélegzés.
Mi van, ha nincs otthon senki, hogy megmentsen? Nagyon fontos, hogy a gyerek megnyugtatásra vágyik, tehát az ideges, felpörgött, kiabáló, síró anyuka nem lesz megfelelő partner. Helyezzük a gyereket biztonságba: fújjuk ki az orrocskát, rendezzük el a dolgokat, tegyük vissza a kiságyba, nehogy baja essen, aztán menjünk ki a helyiségből és nyugodjunk meg! Nagyobb gyereknél sima ügy, ablak csukva, saját szobában normálisan nincsen semmi veszélyes, mehetünk. Lehet, hogy szükséges néhány perc úgy, hogy ne halljuk a sírást, mert a tehetetlenség érzése borzalmas. Ki az erkélyre, ki a lépcsőházba, igyunk egy pohár vizet, tegyük a fejünket a zuhany alá, jógázzunk, elmélkedjünk, és amikor úgy érezzük, elmúlt az indulat és még sír, menjünk vissza. Persze akkor is, ha nem sír, mert kötelező ellenőrizni, hogy minden rendben van-e! De csak halkan, hátha elaludt…
Tegnap este kínomban elkezdtem mondani az Altatót: Látod, elalszik anyuka, aludj el szépen…
És elaludt, legalábbis egy időre. Aztán másnap az orvosnál kiderült, hogy kétoldali belobbant fülgyulladás. Neki volt igaza és azt tette, ami a dolga: kedves szülei tudtára adta, hogy baj van.
Andrea
