Ezt a posztot az adatbázis dobta elém, piszkozatban maradva. Remélem, szerzőjének nem gond, hogy most megtaláltam és közlöm. Nem vesztette különösképp el az aktualitását.
Bemutatom Noémit. Noémit, a barátnőmet, aki szeret, akivel sok közös van bennünk, de tiszteljük és szeretjük a másikban azt, amiben más, amitől egyedi. A barátnőmet, akivel a távolság ellenére is minden beszélgetést ott folytatunk, ahol az előzőt abbahagytuk, közben meg bőszen e-mailezünk. A barátnőmet, akinek egyik legfőbb erénye az őszintesége. A levelezés jó dolog, legalább tudunk egymásról, egymás életének mozzanatairól, és persze lehet jó hosszan lelkizni, elemezni a dolgokat.
Ő például, gömbölyödő pocakkal, illetve már a baba mellett is tudott időt szakítani arra, hogy a lelkemmel foglalkozzon. Hogy – miközben én kivizsgálásokra jártam, és szép sorban fény derült az endometriózisomra, a pajzsmirigy alulműködésemre és az inzulinrezisztenciámra – kielemezze, vajon miért nem jön a baba. Először is, nem szabad rágörcsölni. Neki is akkor jött össze a kisfia, amikor erre ráébredt, és – utána számoltam, három hónap türelmetlen próbálkozás után – a negyedik hónapban végre megfogant a kis jövevény, pedig, mondja, a naptár még nem is jelzett peteérést. (Erre én elmeséltem neki az „időzítés” apró kulisszatitkait, arra a levélre nem válaszolt.)
Amikor már túl voltam a kivizsgálásokon, elkezdtem szedni a gyógyszert a TSH-ra, belefogtam az IR-diétába, a nőgyógyászom kilátásba helyezett egy műtétet, és épp azt fontolgattam, hogy akkor felkeresem a SOTE-n az endometriózis ambulanciát, az én drága barátnőmnek arra is volt kapacitása, hogy megossza velem kapcsolatos meglátásait, miszerint azért nem jön a baba, mert én nem is akarom igazán, inkább még élvezem ezt a friss kapcsolatot, amiben végre igazán szeretve vagyok (ugyanúgy öt éve vagyunk együtt mi, mint ők, az idáig vezető út pedig egyikünknek sem volt épp rózsás). Ja, és nincs energiám arra se, hogy magammal törődjek, nemhogy még egy picivel. Ugyanakkor az én barátnőm hiszi, hogy van egy kis lélek, aki engem választ majd anyukájának, és el is fog jönni hozzám, ha már lelkileg is készen állok rá.
Bemutatom Noémit. Noémit, a tanárnőt, aki egy vidéki városban egyszerre két állásban, egy általános iskolában és egy kollégiumban próbál helyt állni. Utóbbi minőségében nagyon sok nehéz sorsú, problémás diákkal, következésképp nagyon sok nehéz sorsú, problémás családdal találkozik. A munkája lelkileg nagyon megterhelő, fizikailag is igénybe veszi az embert, és rendkívül stresszes. Míg dolgozott, hétről hétre olyan esetekről számolt be, hogy a hajam égnek állt. Tudtam, hogy én ezt nem bírnám, és csodáltam érte, hogy ő ezt szívvel-lélekkel csinálja.
Néha, persze ő is eddig-eddig-eddig volt, és olyankor jól esett kiadni magából a felgyülemlett feszültséget. Olyankor aztán csak úgy sütött a frusztráció a leveleiből. Feszítette a harag, a tehetetlenség. Mert ezek a büdös kölkök, ezek az ördögfiókák éjszaka ellógnak a koliból, hazudoznak, cigiznek, isznak, drogoznak, teherbe esnek. Vagy mert arra sincs pénz, hogy buszra szálljanak, és a szünet után visszautazzanak a koliba, nincs otthon pénz kajára, nincs pénz cipőre, ruhára, taneszközre. Vagy mert verik, bántják, elzavarják, kicsapják őket otthon, amitől depressziósok, kezelhetetlenek, szemtelenek, visszabeszélnek, se embert, se istent nem tisztelnek.
Az utóbbi időben, amikor ezeket a sorokat olvasom, mindig elgondolkodom. Úgy tűnik nekem, hogy miként a természeti katasztrófák, amelyek szinte mindig a szegény, világtól távol eső kistelepülések lakóit sújtják a legdurvábban, úgy a bőséges gyermekáldás katasztrófája is a hasonló demográfiai csoportokat preferálja.
Rendkívül ironikusnak tartom, hogy a tanult és művelt, közép- vagy felsőközép-osztálybeli, a többségi rasszhoz tartozó, takaros gyerekszobát, babaangolt és úszótanfolyamot biztosítani tudó, mégis termékenységi problémákkal küzdő nőket szerte a világon angyalkás dajkamesékkel biztatjuk és vigasztaljuk, spirituális utakra meg wellness-hétvégékre küldjük, miközben a valóság az, hogy ez a bolygó nagyon komoly népesedési problémákkal küzd.
Míg a „túltenyésztett”, jóléti nyugaton egyre kevesebb gyerek születik, addig a harmadik világban és a fejlett vagy fejlődő országok kevésbé szerencsés régióiban gyerekek milliói születnek a semmibe, a nyomorba, rövid és szerencsétlen életre kárhoztatva. Vajon ők is kis angyalkák, kis lelkek, akik ott toporognak az ég peremén, és alig várják, hogy az a kiskamasz 14 évesen végre lelkileg is készen álljon arra, hogy anyává váljon, és ők leszülethessenek hozzá, lehetőleg évente, kétévente követve egymást, amíg az anyai test meg nem adja magát?
Holnap délelőtt megyek a klinikára, hogy döntsenek a műtétemről, amivel a mostani, legfeljebb 5 százalékról egy icipicit feljebb tornászhatják esélyemet a teherbeesésre. A legutóbbi levélváltás során erről meséltem a barátnőimnek, és ők együttérzésükről, támogatásukról biztosítottak, dicsértek, hogy milyen sokat tudok erről a témáról, hogy beleástam magam, és milyen nyugodtan állok még a műtéthez is. Kivéve Noémit. Noémi arra a levélre nem válaszolt.
andiebaby
