Bekúszott a november a maga kis ködös, sötét, valójában. 

A Mindenszentek/Halottak napja nálunk olyan két mondatos valami. A szívemben van, külsőségek nincsenek. 

Mondják, hogy vigyem a gyerekeket temetőbe ilyenkor, mert milyen szép. 

Nem megy. 

Az nekem katasztrófaturizmus. Én nem tudok családi sírt mutatni, másét meg... az milyen már.

A négynapos hétvége után elég döcögve kelt mindenki, csak én voltam egy kicsit vidám. Szeretem az egyedül töltött délelőttöket és jó hazavárni a többieket. 

Lazább az időbeosztás, mivel csak PiciLány alvásához kell igazodnom, nem kell fél 1-re ebéd az asztalra, ráér 3 felé. Ez már maga a szabadság!

Igazából az utolsó nap volt nehéz. KicsiFiún ekkor jött ki az elmúlt három nap izgalma. Nyúlt innen oda, és nyávogott, hogy ő most micsinájjon??? 

Már reggel fél 7-kor.

Nyilván nem tudsz olyat ajánlani, ami megfelelne, mert kínlódhatnékja van tulajdonképpen. Szívesen Föld körüli pályára állítottam volna, de összeszorított foggal ugyan, megálltam, hogy ne mondjak baromságot.

NagyFiú. 

Hát őrá most olyan piszok büszke vagyok!!! Még a nyáriszünet elején Kedves elkísérte egy Diákszövetséghez intézni a diákmelót nyárra. Itt véget is ért a szerepünk. Megmutattuk, nyilatkoztam és azóta mindent full egyedül intéz. Meló keresése, intezése, város bejárása...

Az én kis szelídgesztenye kisfiam, aki idegeneknek még felsőben sem szeretett köszönni, nemhogy kérdezzen... Aki inkább úszott az árral -"majd lesz valami"- mint megoldjon helyzeteket, most úgy intézi a munkaügyeit, mint egy igazi felnőtt. Néha kér tanácsot, de ritka. Viszont mesél. Mindent. Ez a zárkózott kölök, akiből harapófogóval tudtál kiszedni bármit, most csipog és már messengeren ír, hogy "Képzeld Anyu....!" 

Annyit aggódtam érte fejben is meg sokszor kimondva is. Mert elvarázsolt a végtelenségig, a suliban ezer tanulási gond is volt. 

A tanító szavaival:

"Ő egy gömb ebben a kocka világban."

Motiválatlanság és érdektelenség... Pedig jó sulinak mondanám. A nyolcadik meg a felvételi első nekifutásra nem is jött össze.... hát kétségbeejtő volt! Annyit idegeskedtem, hogy mi lesz ebből a gyerekből???? Olyan értékes, de elpazarolja a tehetségét, a lehetőségeket. 

Bár csak előre tudtam volna, hogy fordul 180 fokot! 

Nyilván még vannak kamaszbaromságok és lesznek is, de nem az az anyámasszony katonája lesz, ami felsejlett élete első 15 évében és ez nagyon megnyugtató. És nem is az az önző kis szörnyeteg, akinek a kiskamaszkorral mutatkozott.

Azért ezek nagy erőt adnak, ha NagyLány miatt fogom a fejem. 

Vekerdy már megint beletalát.

A kamasz tényleg "Átalakítás miatt zárva!"

Szóval több hetes intézkedés után végre NagyFiú munkába állhatott a hétvégén, immár egy stabil melóhelyen. 

Hétköznap csak egy-egy este dolgozik majd, de hétvégén mindig.

Szerintem ki fog nyúvadni hosszútávon, de sebaj! 

Mit is mondott Bob és Bobek?

"A munka nemesít!"

A hétvége nekünk is várakozásokkal teljes volt. Én már napokkal előbb éreztem a szokásos izgalmat a gyomromban. Egy Volbeat koncertnél aligha lehetett volna romantikusabb randink. És ugye már magában az is nagyszám, hogy édeskettesben bárhová el.

Szóval esküszöm az esküvőnkre készültem lélekben hasonlóan. 

A ruhám.... mióta a turiban egymásba szerettünk, vártam az alkalmat, hogy végre felvehessem. Imádom az ilyen cuccokat, csak kár, hogy ezek nem azok a darabok, amiben leszaladsz a boltba. Erre a bulira viszont tökéletes volt! 

Kedves édesanyja és NagyLány felváltva próbálták a hátamon a masnit szépre kötni. Tényleg esküvős feeling volt. 

Mikor kilibbentem a teljes szerkóban, NagyLány csak ennyit mondott:

"Úristen Anyu, de jól nézel ki!"

 

Én meg Úristen, de jól éreztem magam benne!

Kedvesnek is eléggé bejött a cucc. 

Babusztól búcsút vettünk miután csordultig töltöttem kajával és irány az eső.

A villamoson bontottunk 2 üzisüccsit. 

És tudja! 

Kedvesnek: ZÚZZUNK!

Nekem: SZABAD HIBÁZNI

Hát ha szabad, akkor egy feles belefér. Hehe.

Tiszta szerencse, hogy az előzenekarok nem hatottak meg, mert potom 25 percet vártunk arra, hogy "hibázhassak".

Kedves nem vacakolt. A kűzdőtér -ahogy a nevében is szerepel- kűzdelemre való, szóval megfogta a kezem és a harmadik sorig meg sem álltunk. Gyökeret vertünk a mikrofon közelében és örvendeztünk, hogy itt vagyunk. 

-Hitted volna?

-Hogy a feleségedként, a közös babánkat hagyva otthon, együtt megyünk Volbeatre?

SOHA.

Abban viszont biztos voltam -ismerve kb a setlistet- hogy az első számnál már az a kevés sminkem is elkenődik, ahogy akkor is ez történt, mikor először hallottam.

Az egész buli őrült jó volt! Ha lett is volna tömegnyomor, hát engem nem érintett. Headbangeltem ezerrel, inkább hagytak nekem teret. Hihihi. Így aztán a boggie-s daloknál táncolni is tudtam. 

Ezért imádom ezt a bandát -az érzelmi vonatkozásain túl- mert minden hangulatomhoz vannak dalaik.

Egy percig nem álltunk mozdulatlanul. Én tuti bele is halnék, ha ülve kéne bármilyen rock bulit végignéznem. Azt hogy lehet???? 

Tiszta extázis volt az a közel két óra. 

És akkor a ráadásban jött a dalunk. A szerelmes. Aminek minden sora odapasszol a mi totálisan nem átlagos kapcsolatunkhoz. Kedves pedig HOPP, a nyakába kapott! 

Ez egy stadion. Itt ilyet nem lehet, de azért végignéztem a fejek felett és hát, baromi jó látvány! Michael (az énekes) pedig nyilván kiszúrt, hiszen az orra előtt voltam, hehe. Rám mutatott és kaptam egy mosolyt. 

Ez az én szerzett kis ereklyém. Szívecskék és csillámpónik. Van már néhány ilyen emlék a szívem csücskében. És ezek semmit nem fakulnak évtizedek alatt sem. 

Sajna villámgyorsan suhant el ez az este. Hazafelé még vibrálnak bennem az érzések az emlékmorzsák. Elaludni is nehéz ilyenkor. Csak azt sajnálom, hogy minden ilyen intenzív élmény után úgy ébredek, hogy azt érzem, csak álmodtam az egészet. 

Kedves mostanában nagyon élvezi a videószerkesztést. Szerencsére. Ebből a progiból is készített egy szuper emlékesszenciát, hogy emlékezzek, mindez valóban megtörtént.

Nagyon szerelmes este volt. Ugyanazt a szabadságot éreztem, mint amikor a Duna-parton fetrengve bámultuk az eget és hallgattuk a zenét meló után. A pillangók is ugyanúgy repkedtek a hasamban. Mondjuk ez megy koncert nélkül is. 

Tudom. Nyálasak vagyunk. Hát... jah. 

A kezemen szegecsek, de a szívemben unicornisok vannak.

PiciLány kevésbé érezte romantikusnak, hogy mi randiztunk. Éhen azért nem halt, de kajasztrájkot azt tartott.

Azaz "Ha nem a kedvenc bögrében van a kakaó, akkor inkább nem is kell!"

Eléggé felháborodott, hogy hiába keres minket a lakásban, sehol nem vagyunk, pedig a boltból ennyi idő alatt már igazán megjöhetnénk! Amúgy is! Hogy képzeljük, hogy nem a megszokott módon fog ő most elaludni! 

Ismerem ezt a fajta sírását. Amikor nem kétségbeesett vagy szomorú, hanem dühös.

Én meg azt gondoltam, mint szaranya, hogy hát... az élet kemény. Volt már pár éjszakánk, amikor ő bámulta csillogó szemekkel a fényeket. Akkor nekünk sem volt valami jó kedvünk. Most fordult a kocka. Most mi bámultuk a fényeket. Nekünk is jár.

Éjjel aztán többször kelt és -biztos ami tuti- vagy egy hétre telekajálta magát. Be is horpadt a hátam. 

Reggel kaptunk néhány szemrehányó tekintetet, de megnyugtattam, hogy ha el is megyek olykor, mindig visszajövök hozzá. Aztán már jöttek a mosolyok.

Nanta