Egy reggel együtt indultunk munkába, miután a gyerekeket óvodába és iskolába vittük: rápillantottam, a piros kabátjában volt, fénylő, ápolt hajjal, finoman kifestett szemekkel, kis zöldköves fülbevalóval, és valami különös, ismerős, nagyon fájdalmas érzés környékezett meg, és szerettem volna bántani, és tönkretenni ezt a csinos külsőt, ami nem nekem szól. A buszmegállóban odébb léptem, másfelé néztem, fojtogatott a düh. Aztán később, egyedül, a metrón, megértettem, mi volt az az érzés: hogy szeretem, betegesen és iszonyúan szeretem még mindig, és ő mintha nem érezne, nem gondolkodna, csak bandukolna előre a homályban. És hogy hiába szép dolog szeretni meg ragaszkodni meg próbálkozni, vannak helyzetek, amikor ez már nem egészséges.

Sok-sok évvel ezelőtt álmodtam valamit, és most, a metrókocsiban eszembe jutott ez az álom. Mollyt elragadta egy lény, egy fehér arcú, szárnyas, szomorú tekintetű lény lobogó ruhában: mint egy gonosz angyal és egy szomorú bohóc keveréke, olyan volt. Vitte, én pedig rohantam utána. Fák között rohantunk: meg kell mentenem, bármi áron, gondoltam. Molly aléltan feküdt a gonosz-szomorú angyal-bohóc karjaiban, és távolodott, én pedig az ágak között előretörve minden erőmet összeszedtem, és egyre gyorsabban futottam. A sűrű, kopasz fák erdeje a végtelenbe nyúlt, és ahogy ágakat letörve száguldottunk, a lény olykor rám pillantott, és szomorú, szinte jóságos tekintete mögött valami ősi kérlelhetetlenség fénylett, olyan rémisztően, hogy néha szinte megálltam és elmenekültem volna a másik irányba. De mindig megacéloztam magam, mert szerettem Mollyt, és tudtam, ha feladom, örökre feloldódik és eltűnik a gonosz angyal ölelésében. Néha már egészen beértem őket, és össze-összecsaptam a lénnyel, téptük, ütöttük, szaggattuk egymást, forogva az ágak között, de Mollyt nem engedte el.

Bennem lüktetett a rémület, a düh és a vadászösztön, és egyszerre különös dolog történt: erősödni kezdtem. Gyorsultam, nőttem, egyre sötétebb, bonyolultabb, izmosabb és céltudatosabb voltam. Száguldottunk, és akkor már repültünk a szürkeségben a halott erdő felett, én és a szomorú és kegyetlen bohóc, fehér arccal, lobogó ruhában, és már tudtam, hogy szörnyű hatalma van, és már nem volt bennem félelem. Távolodott ismét: és akkor hatalmasra nőttem, újabb és újabb lábaim, szárnyaim nőttek, a fejem megnyúlt, kihegyesedett, és ahogy az új és hatalmas test nyúlványaira néztem, mindegyik végén szörnyűbbnél szörnyűbb fegyverek sötétlettek, és akkor már koromfekete voltam és sokkal-sokkal nagyobb és iszonyatosabb, mint az a szomorú, fehér kis szárnyas lény, ami Mollyt vitte a fák felett. Tudtam, hogy szörnyeteg lettem, és jó érzés volt, mert már erősebb és borzasztóbb voltam a lénynél, és úgy gondoltam, ha ez kell, hogy legyőzzem őt és megmentsem Mollyt, akkor ez jól van így. Iszonyú voltam és hatalmas, és lecsapni készültem. És kezdtem nagyon-nagyon élvezni ezt az egészet.

Ekkor riadtam fel, és vicces módon egyáltalán nem értettem, mit akart ez jelenteni. Sokkal később azonban, azon a szürke reggelen a metrókocsiban, hirtelen megértettem.

És elhatároztam, hogy okosabb lesz hagyni, hogy a szomorú-kegyetlen angyal elragadja Mollyt a sötét erdőben, ahonnan sosem keveredhet ki többé, és hazamenni, és új nők után nézni, játszani a számítógépen és fűszernövényeket nevelgetni a teraszon…

Megértelek, Molly. Komolyan. És továbbra is számíthatsz rám. De sajnos nem szeretek mindig egyedül lenni.  Úgyhogy nyugodtan aludj tovább, de én felébredtem.

– Szólhattál volna, hogy egy frigid fájdalomcsomó leszel – néztem le rá szomorúan, miközben én mosogattam, ő meg a kanapén gyerekruhákat válogatott. Persze tudtam, hogy nem frigid. Talán nincs is olyan, hogy frigid nő. Olyan nő viszont rengeteg van, akit rosszul szeretnek, de képtelen elárulni, hogyan szeressék, főleg, mert ő maga sem tudja. Mindenesetre jól esett piszkálni Mollyt.

– Miért? És honnan tudtam volna?

– Mert akkor nem hozok össze veled egy lakást, egy autót meg két gyereket, meg egy halom más dolgot egy csomó év alatt. Hogy miért nem lelkesedtem jobban, mikor arról beszéltél, hogy találkoztál egy régi PhD-s ismerősöddel, és biztatott, hogy folytasd a néprajzos dolgaidat? Azért, mert hiába próbálok udvarias lelkesedést színlelni, nem tud érdekelni a karrier, meg a társadalom, meg a tudomány, meg ezek a faszságok. Nem szexelsz velem, bébi! Mintha lenne egy kocsink, aminek nincs kereke! És közben megfeddsz, hogy nem fényesítgetem a visszapillantó tükröt? Igen, bevallom, nem izgat a Phd-s ismerősöd, meg semmi ilyesmi sem. Minden összeomlott. Miért lelkesedjek?

– Neked sose volt fontos, hogy én mit csinálok! – mondta Molly. – Neked elég lenne, ha életem végéig fénymásolgatnék valami irodában. Te nem támogatod azt, hogy nekem legyen valamilyen karrierem.

Őszintén szólva el sem jutok az ilyen bonyolult gondolatokig, mert minden energiámat lefoglalja, hogy egy olyan lényre vágyjak, akiben egyszerre van megértő, empatikus lélek és egy nedves, meleg punci.

- Ne nevettess… Undorító vagy.

– Én azt támogatom, hogy legyél boldog! Leszarom, hogy mit csinálsz, csak érezd magad jól! Nézd, nagyon sajnálom, hogy nem keresek többet, és neked dolgoznod kell, és nem mondjuk rajztanfolyamra jársz, meg sajnálom, hogy gazdasági válság van, meg ilyenek, de ez van. A lehetséges kereteken belül tőlem tedd, ami jól esik, próbáld jól érezni magad!

– Neked könnyű, mert te a helyeden vagy.

– A helyemen? Tizenkét éve dolgozom a kiadónál, mindig is utáltam, és amikor arra célzok, hogy váltanék, és közben lehet pár nehéz hét vagy hónap, akkor közlöd, hogy akkor elhagysz, baszki.

– De alapvetően a szövegek világában élsz meg fordítasz… Én viszont nem vagyok a helyemen, ezért szarul érzem magam.

– Miért nézed így az elmúlt éveket? Nem tudom, mit akartál, de végül ezt csináltad. Lett két szuper gyerekünk, neveljük őket, ez nem eredmény? Nem ezt akartad?

– Dehogynem, de mindent feladtam, ami én vagyok, és most nem csinálok semmit – itt egy pillanatra legörbült a szája, ami nagyon ritkán esett meg. Régen ilyenkor nekitámadtam, hogy átlökjem a peremen, és lezuhanjon, és bőgje ki magából a fájdalmat. De már nem hittem a faramuci módszereimben, már visszariadtam attól, hogy minél extrémebb érzelmekbe lökdössem. Erről az extrém érzelemről rendszerint kiderült, hogy a szülei elvesztése miatti bánat meg az irántam érzett mélységes harag keveréke.

– Miért, gyereket nem akartál?

– De, akartam, és persze, tudom, hogy az én nagy jutalmam a két gyerek, mert te azt se akartad.

– Ne legyél igazságtalan. Akartam, de úgy, mint minden normális férfi, hogy nagyon akarom, csak mindig egy kicsit később. De én is nagyon akartam.

– Persze. Mikor Móni megszületett, borzalmas voltál. Anyukád is mondta. Folyton árasztottad azt a hangulatot, hogy te kedvetlen vagy meg vége az életednek.

– Beszartam és féltem. Depis voltam egy kicsit, de harcoltam ellene, és végül le is küzdöttem. Nagyon örültem Móninak, csak nem tudtam, hogyan birkózunk meg ezzel az egésszel. Miért, nekem nincs jogom ahhoz, hogy néha magam alatt legyek?

– Te folyton magad alatt vagy. A hétköznapokban én sokkal pozitívabb vagyok, mit te!

– Hát persze. Biztos. Figyelj, te lehet, hogy nem hisztizel, viszont fásult vagy. Folyton fáradt vagy, nem szexelünk, nem lehet hozzád szólni.

– Légyszi ne veszekedjetek! – nézett be a szobába Tibi, és sírt.

– Nyugi kisfiam, ezeket meg kell beszélnünk anyával.

– Most el fogtok válni?

– Dehogyis fogunk – mondtuk mindketten, és én közben azt gondoltam: úristen, bár elég érzéketlen lennék hozzá. De mindegy, úgyis beledöglök abba is, ha elválunk, meg abba is, ha nem.

Igen, volt egy feleségem. Magas, karcsú, vagány nő volt, aki hangosan és ellenállhatatlanul nevetett. Első látásra megkedveltük egymást. Fiatal volt, okos és vonzó. Szeretett hozzám bújni, sokat nevetett, és szerette a romantikus filmeket. Amikor először táncoltunk, rögtön tudtam, hogy valami kivételes készül kettőnk között. Hogy örökre megváltozunk egymástól, hogy az élet új mélységeit ismerem meg, hogy kilépek a magam kis világából, hogy sokszor meghaladom majd önmagamat, és olyan dolgokra leszek majd képes ettől a kapcsolattól, amiket korábban elképzelni sem tudtam. Nem tudtam, hogy jó házasság lesz-e, de abban halálbiztos voltam, hogy jó sztori lesz.

Elnézem a kifestett, szarkalábas, negyvenéves szemeit, ahogy a tétova mosolya felett rám szegeződnek. Nem érti, nem is akarja érteni. Egy kamaszlány csücsül odabent egy rendetlen, de kedves szobában, és minden nap elhalasztja a rendrakást. Én megértem. Senki sem érti őt annyira, mint én.

Egy csomó történet úgy kezdődik, hogy egy fickó tölt magának egy italt egy magányos estén, vagy egyedül megy az utcán, esetleg autózik vagy dohányzik, miközben kiégett és rosszkedvű.

Szeretjük az ilyen felütéseket a sztorik elején, mert ez ismerős. Mi is szoktunk egyedül üldögélni este, inni, dohányozni, vagy rosszkedvűen autózni az esőben. Ettől úgy tűnik, mintha velünk is történhetne az a sztori.

A csalás az egészben ott van, hogy ezek után kalandok, jó nők és mindenféle izgalom következik a könyvekben meg a filmekben. Mindjárt nem ülnénk be arra a filmre, ha csak rosszkedvű cigizésről szólna, meg esténként egyedül gubbasztásról. Mert az még ismerősebb lenne. Túlságosan ismerős.

Hát én egy ilyen főhős vagyok. Velem ezután is csak ilyen dolgok fognak történni.

Na jó, ez azért nem teljesen igaz.

Gyerekkoromban arról álmodtam, hogy buja, trópusi szigeteket fogok felfedezni egy vitorlással. Hogy szárnyalni fogok. Hogy úszni fogok a tengerben. És ahogy telik az idő, egyre gyakrabban azon kapom magam, hogy tényleg ezt csinálom. Csak egy karcsú, tengerálló szkúner kell hozzá és rettenthetetlen szív.

Vagy egy billentyűzet és sok-sok emlék.

Vannak csúnya dolgok, amelyek a szívünkhöz nőnek az évek során: egy csorba tányér, egy fura tartású, kellemetlen modorú nő vagy férfi, akiről mindig tudtuk, hogy szerelmes belénk, vagy egy különösen unalmas gyerekkori nyaralás emléke, amelyből mégis megmaradt egy álmos délután fáradt fénye. Egy nem nekünk való munkahelyen eltöltött évek, amelyekben végül mégis találunk értékes tanulságokat és szép pillanatokat. Egy rossz házasság, ami megnyomorított kissé, és mégis – valahogy örökké végtelenül fontos lesz mindkettőnknek.

Őrjöngő Farkas