Szülés régen és még régebben” című sorozatunkban ma három generáció szüléstörténete olvasható. Éki édesanyját, nagymamáját és dédnagymamáját is megkérte, meséljék el várandósságuk körülményet és a szüléseik történetét. Kérdezd meg te is édesanyádat, nagymamádat, mire emlékszik a terhességéből, szüléséből, és írd meg nekünk a bezzeganya@bezzeganya.hu mailcímre.
1991 májusában születtem, viszonylag fiatal szülők (akkor édesanyám 22, édesapám 25 éves volt) első gyermekeként. Anyukám igen jól viselte a terhességet annak ellenére, hogy az első négy hónapban minden este viszontlátta a vacsoráját. Nem reggel... este. De miután ez az időszak véget ért, több, a várandósságra jellemző tünet nem jelentkezett. Olyannyira nem, hogy anyám 8 hónapos terhesen még vígan kirándult apámmal Pesten.
1991. május 29-én éjjel fél tizenkettőkor megkezdődött a vajúdás. Rokonokat értesítették (akkoriban a szüleimnek nem volt autója), a tőlük kapott kocsiba beszálltak, kórházba mentek és várakoztak. Délelőtt a folyosón sétálgattak vagy az ágyon ültek. Bár anyám azt mondta, hogy akkor olyan fájdalmai voltak, hogy sehogy sem volt kényelmes. Apám végig vele volt, de amikor elérkezett a pillanat, a szülőszobára természetesen már nem követhette őt.
Végül 1991. május 30-án, pontosan egy héttel a kiírt időpont előtt, 11.30-kor megszülettem. Én rendben voltam: 2900 grammal 54 centivel jöttem a világra. A nővérke viszont pánikban felkapott, és egy vészterhes “ Istenem, milyen kicsi!” mondattal eltűnt velem, és a csecsemőosztály felé vette az irányt. Szegény anyának fogalma sem volt róla, hogy mi történik, de nem is gondolkozhatott sokat, mivel azzal volt elfoglalva, hogy épp összevarrják. Megjegyzem, hogy ezt ő fájdalmasabb élményként élte meg, mint magát a szülést.
Természetesen kiderült, hogy semmi bajom, édesanyám a karjába vehetett később. Elérzékenyülés, ismerkedés, de nem sokáig, mert anyunak begyulladt a varrata. Éjszaka a fájdalomtól és attól, hogy nem volt még teje, elsírta magát. Egy nagyon kedves nővér nyugtatta, hogy nem lesz semmi baj, ne pityeregjen és kérés nélkül vitt neki fájdalomcsillapítót. A gyulladás miatt olyan magas volt a vérsüllyedése, hogy veszélybe került a hazamenetelünk. De Istennek hála minden rendbe jött és 5 nap múlva elhagyhattuk a kórházat.
Hogy a szülés körül azóta mi változott, nem igazán tudom, de gyanítom, nem sok. Persze itt az apás szülés és a rooming-in rendszer, amit igen jó dolognak tartok. Az öcsém még 1994-ben született, de akkor a szülész-nőgyógyász nem vette észre, hogy a baba nyaka köré volt tekeredve a köldökzsinór. Édesanyám akkor súlyosan vérszegény volt, amit a várandósság alatt ki is mutattak, és mikor megszülte a testvéremet, szinte azonnal vérre volt szüksége. De a tesóm is Istennek hála egészségesen jött a világra egy januári napon: 56 centivel, 3300 grammal.
Nagyon remélem, hogy egyszer én is édesanya lehetek. Addig is őszinte érdeklődéssel olvasom a szüléstörténeteket, és vagyok olyan szerencsés, hogy az én drága dédnagymamámat is meghallgathatom még ebben a témában is.
Nagymamám első gyermekét 1969-ben hozta világra egy kisvárosban. Nem volt könnyű terhesség: a férje folyamatosan dohányzott, és valószínűleg emiatt a baba majdnem megszületett 7 hónapra. Maminak deréktáji fájásai voltak és a kórházban megállapították, hogy nyitott a mélyszája. Egy hétig bent tartották és összehúzó tablettát kapott, hogy ne induljon be a szülés. Endoszkópos vizsgálatot végeztek, ami kimutatta,hogy a magzatnak semmi baja, egészségesen fejlődik továbbra is. Nagyi 10 kilót hízott és igen vizesedett. Épp ezért nem szabadott sósan étkeznie.
1969-ben egy májusi hajnalon elfolyt a magzatvíz. Ő és az édesanyja bementek a kórházba, ahol leültették az ágyra, mondván van még idő. Mami azonban nem tudott sokat ülni annak ellenére, hogy csak kis fájdalmai voltak. Kiment sétálni a folyosóra, és kérte a nővéreket, hogy vizsgálják meg, mert nagyon nem érzi jól magát. De a nővér elintézte egy „így szokott ez lenni” mondattal. Amikor nagymamám egy folyosón lévő szemeteskukába kezdett hányni, már komolyan vették. Szülőszobába be, a baba, aki az én édesanyám, 10 perc alatt megszületett. 3 ,kiló 20 deka. Szülés után nagymamámat betolták a kórterembe ahol észrevette, hogy 25 szobatársa van. Később vért kapott, de a teje nem akart elindulni. Végül a második napon lett teje is. De keserves műveletek árán. (A megkeményedett mellből, amiben csomók keletkezek, kellett az éj sötétjében lefejni a tejet. ) Mivel minden rendben volt, öt nap múlva az újdonsült édesanyát és gyermekét hazaengedték.
Második babáját Mami egy évvel később szülte. Ezen várandóssága alatt 4,5 hónapig nem tudott enni semmit, mert mindent rendszeresen viszontlátott. 7,5 kilót hízott. De már ehetett sósat, és nem is vizesedett. Nagymamám azt mondta tudta,hogy ez a gyermek most fiú lesz, mert nagyon szerette a cipőpaszta és a benzin szagát.
1970 júliusában dél körül megindult a szülés. Kórházba be és várakozás. Előzőleg az orvos megkérdezte Mamit, hogy mit gondol, elmehet-e szabadságra. „Természetesen” válaszolta ő. Isteni szerencse, hogy aznap, mikor elkezdődött a szülés, a doki épp a fizetését vette fel a kórházban. Így egy nővér hanyatt-homlok rohant hozzá, hogy ne is menjen el, öltözzön és mosakodjon be. Rövid vajúdás után megszületett a kisfia. Nagypapámat még elküldték kávézni a büfébe, s mire visszajött, már gratuláltak a fiához. Mivel itt sem volt semmi gond, szintén öt nap múlva hazaengedték őket.
Mindkétszer háromóránként hozták etetni a babákat. De ha valaki nem szopizott eleget, akkor sem kellett aggódni, mert még kaphatott enni. Lemérték a piciket, és nem megfelelő érték esetén tápszert adtak nekik. Akkor tájt nemigen mutatták meg a nővérek az újdonsült anyukáknak, hogy miként kell pelenkázni. Egymástól tanulták el a szobatársak a technikákat. A szülés után, már otthon hosszabb ideig járt ki egy védőnő, aki ellenőrizte a baba egészségi állapotát, fejlődését stb. Az ügyeletes orvos egy-két havonta kiment és megnézte a csecsemőket. De bárhogy is, nagymamám azt mondta, hogy mindkét gyermeke igaz áldás volt számára, és az is a mai napig.
Dédnagymamámnak három gyermeke van. Egy kicsinyke faluban élt. Az első fiát 1946 karácsonyán hozta világra. Természetesen akkor ott még nem volt orvos, így a szülést a bába vezette le. Sokat erről a szülésről Dédi nem tudott mondani. Komplikációmentes volt. Doktor a faluban, mint említettem, nem volt, mégis, mikor kellett, szekeret küldtek érte.
Második babája, aki lány lett 1948 júniusában született. Épp szentmise alatt indult meg a szülés, így azonnal szaladni kellett a bábáért. Később, mikor a gyermek lázas beteg lett, a babakocsiban, göröngyös úton kellett eltolnia őt az orvosig.
1954-et írtunk, mikor immár a városban, Dédi életet adott a harmadik gyermekének. Már nem volt sok hátra a valószínűsíthető szülésig, amikor a szomszédasszony megkérdezte, hogy mikorra várja a babát. Dédnagymama azt mondta, hogy „hát még nem most”. Mire a nő azt tanácsolta, hogy Dédi azonnal menjen be a kórházba, mert olyan furcsán áll a hasa. Ő meg is fogadta a tanácsot. Bent is tartották. A szülés nem volt egyszerű: Meg kellett forgatni a gyereket, mert sehogy sem akart megszületni. Épp ezért császármetszésre volt szükség. Hazaengedték őket, de később gondok adódtak. Mivel autójuk nem volt, Dédinek gyalog, gyulladt és begennyesedett varratokkal a hasán kellett mennie kötözésre. Közben otthon három kisgyerek várta. A férje a fővárosban volt.
Mindezek ellenére Dédi később tökéletesen rendbe jött és mindhárom gyermeke jó egészségnek örvendett. Dédike ma már 93 éves. Túl van egy háborún és forradalmakon. De még most is örömmel meséli a történeteket, amiket az egész család nagy érdeklődéssel hallgat.
Éki
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
