A gyerekvállalás a pároknál többnyire közös döntés eredménye, ideális esetben a férfi és a nő együtt határozzák meg, hogy mikor érzik elérkezettnek az időt, hogy belevágjanak a családalapításba. A terhesség, a szülés és az újszülött gondozása azonban egyértelműen több terhet ró az újdonsült kismamára, ebben az időszakban többnyire a nők a főszereplők, a férfiak javarészt a háttérbe szorulnak.

A fenti kijelentés természetesen igaz, egy teljesen más szint nőként, közvetlenül átélni a változásokat és összehasonlíthatatlan a férfiak által tapasztalt eseményekkel, de nem szabad elfeledkeznünk arról sem, hogy az újszülött gyereknek van apja is, akire ugyanúgy hatással van, hogy egyik pillanatról a másikra szülő lett.

Az utóbbi időben egyre többször jut az eszembe, hogy ugyan a gyerekszületés minden pár életében jelentős esemény, de mégis méltatlanul kevés szó esik arról, hogy a férfiak hogyan élik meg ezt a változást.

A baba érkezése után mindenki azt kérdezi, hogy hogy van a csemete, hogy van a kismama, de az apákat ki kérdezi meg, hogy ők hogy érzik magukat?

Napjainkban még mindig közkedvelt narratíva, hogy amíg mi nők hónapokon keresztül cipelünk, majd órákig, esetleg napokig tartó kínkeserves vajúdás után kipréselünk a testünkből egy görögdinnye méretű csecsemőt, addig a kispapának csak a szexben kellett részt vennie és gyakorlatilag energiabefektetés nélkül szülővé válhatott, így aztán maradjon csak csöndben, nem róla szól ez a felvonás.

A legtöbb férfi persze tudja azt, hogy az ő „hozzájárulása” az első időszakban elhanyagolható, a párja az, aki rengeteg lemondás árán életet adott a közös gyereküknek, ezért saját elhatározásból a háttérbe vonulnak, miközben keresik a lehetőségeket, hogy hogyan tudják a legmegfelelőbben támogatni a friss anyukát.

Jobban belegondolva nem lehet egyszerű belehelyezkedni az apa szerepkörbe, hiszen amíg nekünk ott voltak a terhesség alatti hónapok, amikor fizikailag is átéltük azt, ahogy növekszik a magzat és minden egyes héttel kicsit közelebb kerül ahhoz, hogy készen álljon az életre, addig a kispapa mindezt csak kívülről szemléli. Ő csak alkalomadtán és csak kívülről érzi az egyre erősebb mozgolódásokat, nem tapasztalja meg a teste változásait és bármennyire is figyelmes a párjával a várandósság során, akkor is csak a szemtanúja és nem a résztvevője az eseményeknek.

Valószínűnek tartom, hogy a férfiak többsége csak a szülőszobán, - amikor először a kezükbe fogják a gyereküket - döbben rá, hogy abban a pillanatban ők visszafordíthatatlanül apává váltak, ez az apró, síró csecsemő beletaszította őket az ismeretlenbe és kezdetét vette életük legnagyobb kalandja.

A kórházból hazatérve, az újszülött igényei mellett természetesen előtérbe kerülnek a párjuk szükségletei is; hiszen minimális intelligenciával is felmérhető, hogy a szülés után, új, idegen szerepkörben ők is támogatásra és megértésre vágynak.

Amivel viszont nem számolnak és egyértelműen felkészületlenül éri őket, az az, hogy mennyire megváltozik a gyermekük anyja azzal, hogy immár egy új funkciót tölt be.

Nemrégiben hallottam a férjemtől arról, hogy a munkahelyén gyakorlatilag nem hivatalos „support group” működik az újdonsült apukák számára, ahol a rutinosabb, régebb óta szülőként létező kollégák igyekeznek megosztani a tapasztalataikat és javaslatokat tenni arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet minél kevesebb házastársi súrlódással átvészelni ezt az időszakot.

Mert a csecsemő érkezésével házastársi súrlódások bizony lesznek.

Most biztosan sok olvasó fog felhördülni, de a környezetemben lévő friss apukák azt tapasztalják, hogy a baba születése átmenetileg elképesztően negatív személyiségbeli változásokat generál a feleségüknél/párjuknál.

Egyik napról a másikra, hirtelen sokkal ingerlékenyebbek lesznek, mindenre felcsattannak és olyan jelentéktelen ügyekből is vitát generálnak a gyerekeik apjával, amire korábban a szemük sem rebbent.

Ezt a változást persze részben a hormonok játéka is generálja, sok nőt ér úgy utol a baby blues vagy a szülés utáni depresszió, hogy fel sem ismerik a probléma forrását. Erre tesz rá egy lapáttal, hogy napokon belül fel kell nőnünk az új szerepkörünkhöz és igyekeznünk kell legalább a minimumot teljesíteni, hogy az újszülött megfelelően fejlődjön és tőlünk telhetően a legjobb anyát biztosítsuk neki.

Nem véletlen, hogy a mentális és a fizikai terhelés kombinációja nyomot hagy az újdonsült anya hangulatán és ennek a hozzá legközelebbiek isszák meg a levét.

Én töredelmesen bevallom, hogy a lányom születése után valóban volt egy olyan időszak, amikor szó szerint elviselhetetlen voltam. Egész egyszerűen mentálisan kimerített az egész napos csecsemőgondozás, utáltam, hogy a gyerek csak egyetlen mondókát képes élvezni és papagáj módjára egész nap csak ugyanazt a négy sort ismételgetem, így aztán mire a férjem késő délután hazaért a munkából, már nem maradt semmi türelmem ahhoz, hogy hozzá is kedvesen tudjak viszonyulni.

Ő persze végtelen türelemmel és megértéssel állt a helyzethez, képes volt felmérni, hogy nekem most nagyon nehéz, küzdök az új helyzettel, próbálok teljesíteni, keresem a helyem anyaként – de ettől függetlenül rosszul esett neki, hogy mindig rajta csattan az ostor.

Miközben én a saját nyomorommal voltam elfoglalva, ő is küzdött az ő új szerepkörével. Neki is meg kellett találnia a helyét apaként és támogató férjként; ráadásul mindamellett, hogy ő is szülővé vált, nem hanyagolhatta el a munkáját sem.

Biztosan mások is megtapasztalják ezt, de az én férjemnek például komoly mentális terhet jelentett az is, hogy született egy gyereke, akiről évtizedeken keresztül gondoskodnia kell majd – nem csak érzelmileg, hanem anyagilag is. Beköltözött hozzánk egy új családtag, aki teljes mértékben a mi támogatásunkra szorul, a mi teljesítményünkön múlik az, hogy ő ne szenvedjen semmiben hiányt, mindene meglegyen, hiszen ő csak beleül a szekérbe, nem pedig velünk együtt húzza azt.

Utólag persze szégyellem magam, hogy abban a pár sötét hónapban mennyire ignoráns voltam az ő érzelmi állapotával kapcsolatban, de nem tudom, hogy lett volna-e erőm és akaratom változtatni rajta. Akkor úgy éreztem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek és igyekszem a lehető legjobb anyja lenni a lányunknak, de mellette súlyosan elhanyagoltam a férjem érzelmi szükségleteit, miközben ő mindent megtett azért, hogy nekem minél könnyebb legyen.

Nem véletlenül szokás azt mondani, hogy egy kapcsolat legnagyobb próbatétele a gyerekvállalás.

Így, évek távlatából persze már nagyon nyitottan és őszintén tudunk beszélni erről és örülök, hogy ha ennyi idő elteltével is, de megosztotta velem, hogy ő hogyan élte meg a gyerekünk születését és az első néhány nehéz hónapot, amíg belerázódtunk az új szerepköreinkbe.

Nagyon érdekes arról is hallani, hogy nem egyedi a mi esetünk, azok a kollégái is hasonlókon mennek keresztül, akiknek nemrégiben született gyereke. Szerintem végtelenül pozitív, ahogy támogatják egymást és megerősítik a másikat abban, hogy „ne aggódj, jól csinálod, legyél ott a feleségednek, legyél türelmes, szeresd és támogasd, mert hidd el, ez is elmúlik egyszer”.

Akkor is, ha tegnap este azért is rád kiabált, hogy túl hangosan kapcsoltad le a villanyt.

Salty