Huszonkét éves fiatal srác vagyok. Szeretnék reagálni a Tiszteletlen kis piszok lett a fiam? című írásra. Mikor kisebb voltam, olyan óvódásféle, förtelmesen rossz voltam, anyukám akármennyire igyekezett a legjobbat tanítani, mutatni, türelmes lenni, hát természetesen nála is sokszor elszakadt a cérna. Továbbá elég nehéz volt neki egyéb, sokszor tőle független tényezők miatt, DE, s ez ami talán a legfontosabb: anya maradt mindvégig.
Tudta, mert elég volt visszaemlékeznie, hogy milyen volt ő régen, s igaz, ezt nem osztotta meg velünk, csak később, de tudta, hogy egy grammal sem volt jobb gyerekként, mint mi: a húgom és én. A nevelési technikái sorra csődöt mondtak, mi több, az apai oldal általában túlságosan is szigorú volt, s sokszor nem vette figyelembe azt, amire egy gyereknek igazán szüksége van. S, igen, ilyenkor az anyai szív még inkább meglágyul, annak ellenére, hogy nálunk nem „lárvaház” volt, hanem minden egyéb, de ő volt az első, aki odajött, ha sírtunk, ő volt az, aki adott egy puszit, vagy ő volt az, aki mindig megkérdezte, hogy mit szeretnénk enni vasárnap, milyen töltelékkel kérjük a palacsintát, s megcsinálta, az elején.
Majd jött a második rész, amikor odamentünk, s nem megcsinálta, hanem megmutatta, s nem zavarta (legalábbis látványosan), hogy sokszor tízszer is szükséges volt megismételni, de legközelebb már kiszolgáltuk magunkat, ugyanis jött a válasz, hogy meg tudod te magadnak is csinálni! Mi pedig hozzászoktunk, mi több: megtanultuk, hogy az élet nem arról szól, hogy cselédeink vannak, hanem magunkról. Ha magamért képes vagyok megtenni mindent, akkor képes leszek másért is, akit az enyémnek érzek.
A másik fontos dolog, amit mindig becsültem benne, hogy nem a korunknak megfelelően kezelt, hanem mindig kicsit többet mondott, mutatott, adott. Nagyon nehéz időszakaink voltak sokszor, de soha nem felejtett el anya lenni, akármennyi problémája volt, kezdve a házasságával, az anyósával, a munkahelyével, a főiskolával és még a két gyerekkel. Mindig figyelt ránk.
Egyszer emlékszem, hogy pont pihent éppen egy kicsit két tétele között, én meg betámadtam, hogy „Anyu, játszunk?", s azt mondta, hogy most nem lehet, én pedig elküldtem „messzire”, azzal az indokkal, hogy másra mindig van ideje, csak rám nincs... A mai napig örülök, hogy apu ott volt, aki akkor odajött hozzám megfogta a kezem, s megbeszéltük, majd leült velem játszani, ami rá nem volt jellemző. Mert anyu ekkor abba akarta hagyni az iskolát, s ha ezt megtette volna, azt nem bocsátanám meg magamnak. A későbbiekben igyekezett többet foglalkozni velünk, s inkább éjszaka tanulni. Egyik kedves emlékem a főiskolai időszakából, mikor ő 30 évesen meg én kisiskolásan együtt tanultunk. Alapvetően a 8 órai fekvés volt bevezetve, de akkor segítettem neki angolozni, s kegyetlen voltam, mert nem tudott semmit, de másnap négyest kapott a vizsgán. Aznap 11-kor feküdtem le... ezt apu nem tudhatta.
Ahogy idősödtem, a kapcsolatunk egyre inkább barátivá vált. Sok mindent ugyanis nem beszélhetett meg akárkivel, mert legközelebb a fejéhez vágták, kiforgatták, ha mondott valamit. De ott voltam én, akivel voltak kisebb összetűzései persze, de mindig tiszteletben tartottuk egymás érzéseit, nézeteit, véleményét, tetteit, annak ellenére, hogy minden rosszindulat nélkül és nyugodtan megbeszéltük, ha nem értettünk egyet. Továbbá szeretném hozzátenni, hogy a családban ő volt az egyetlen, akivel a kommunikáció így működött, akitől ezt a példát láttuk, s megnyugtatnám a kedves „edződő” anyukákat, hogy be fog érni ez a gyümölcs is, ugyanis a húgom és én is hasonlóak lettünk, mint ő, a mi anyukánk. S megéri kitartónak lenni, átadni, amit értéknek tart, ugyanis így lehet kinevelni egy legjobb barátot a hátralévő életükre.
János
