Vannak híres művészek, akik mintha sose lettek volna gyerekek, legalábbis a műveik alapján. Babits Misi, harmadik cé, Berzsenyi Danika a mamával? Nekem legalábbis nehéz elképzelni. Felnőttként szóltak felnőtthöz, a felnőtt énállapot úgy hozzátartozott az irodalmi arcképükhöz, mint az orruk.

Voltak, akik nem feltétlenül írtak gyerekverset-gyerekkönyvet (vagy ha írtak, akkor letagadták, mint Weöres Sándor), de egész lényükben volt valami kiirthatatlanul gyerekes játékos villódzás, ami tetten érhető a legtöbb alkotásukban is. Szép Ernő, Kosztolányi, Kányádi – sokkal könnyebb őket gyerekként elképzelni, az olvasó valamit megsejthet arról, milyenek lehettek kicsinek.

És van a harmadik csoport, ahol a gyerekkor (majd esetleg később a saját gyerekek gyerekkora) annyira meghatározó, hogy pontosan látjuk, milyenek voltak ők gyerekként, mi több, meg is írták, önarcképként vagy álruhában. Versbe dugták a gyerekkori álmokat és színeket, mesehőst vagy irodalmi alakot csináltak a gyerekkor tanúiból, szülőből, testvérből, szomszédból. Ez utóbbi csoportból idézném meg pár kedvencemet.

Mestörpista, a bűnrossz gyerek

Fekete István saját bevallása szerint is rettenetesen szilaj, nehezen kezelhető, vakmerő és indulatos kölyök volt.  Édesapja köztiszteletben állt, ő maga is minden helyzetben tisztességes, következetes, rajonganivaló apaként festi le, akire mérhetetlen tisztelettel tekintett – dacára annak, hogy a leírás szerint ő sem tudta féken tartani, még úgy sem, hogy időről időre rettenetesen elnadrágolta (amit ifjabb Fekete kivétel nélkül igazságos akcióként írt le, és felnőttként sem neheztelt érte). A „Mestörpista” néven ismert ifjúnak sok volt a rovásán, és a gaztetteket serényen adták a szülők tudtára a szomszédok, az ismerősök, a tanító, mindenki a dunántúli falu, Gölle mikrokörnyezetében, mivel más gyerekére kezet emelni az íratlan szabályok szerint tilos volt, az apának viszont kötelessége. Pista lecsúzlizta a madarakat és a szomszéd ablakát, felpattant a család jámbor igáslovára, „aki” egészen hazáig vágtázott vele, majd elegánsan átpottyantotta a nagykapun, egyenesen apja lába elé, tó-folyó vékony jegén csúszkált hogy vizes ruhában osonjon haza, verekedett, és már igen korán igaz szerelmet vallott egy Ilonka nevű hétéves hajadonnak, akinek kékgombos pruszlikja, kontya és maszatos keze volt, utóbbi tele ibolyával.

Fekete gyerekkorában mindennapos esemény volt, hogy egy-egy kihevült szánkózás után egy-egy kiskamaszt pár nap alatt elvitt a tüdőgyulladás, és hogy szinte minden többgyerekes család hordott virágot egy-két sírra, ahol olyan gyerekek nyugodtak, akik a két-hároméves kort sem érték meg. Az ifjú Fekete azt is végignézte, hogy sorvasztja el az akkor gyógyíthatatlan tüdőbaj okos, megfontolt, kicsit koravén, mégis mosolygós barátját, Pétert. A keménykötésű Pista mindezt megússza, ha mégis belázasodik, magas gyógyfű-és alkoholtartalmú főzettel kúrálja a család „házvezetőnője”, Futó Kati néni. Csodaszépeket lehet álmodni egy efféle italtól, a mai eperízű antibiotikumok nem tudnak ilyet.

A gyerekek szabadabbak is voltak, meg nem is – a legtöbbnek rengeteg feladata volt a házi gazdaságban, ugyanakkor szabadon csatangolhattak csapatosan árokparton-legelőn, aki felnőtt arra járt, úgyis rájuk nézett, aki pedig nem tudott magára vigyázni, az bizony úgy járt.  A falusi gyerek élete nem volt szegény legendában és mesében sem – a falubéli öregasszonyok láttak ludvércet, kígyókirályt, angyalt és ördögöt,ifjabbak és öregebbek  rendszeresen gyakorolták a varázslást, ráolvasást, ráböjtölést, a padláson öreg tárgyak meséltek hajdanvolt sorsokról.

A törés a költözéssel áll be „Mestörpista” életében, az addig kitűnő tanuló (bár nagy energiát nem fordít ilyen elméleti tudományokra) nagy szégyenére megbukik a városi iskolában, nem csoda, úgy érzi, azt sem tudja, hol van és kicsoda ő, belebukik a rohamos serdülésbe, közben visszavágyik Göllébe, a határba. Hogy később legkedvesebb foglalkozása a vadászat lesz, az nem véletlen – városi hivatalokban aligha érezte jól magát akár egy percig is.

Már kicsi korában szeretné papírra vetni, mit gondol az őt körülvevő, szeretett világról, kivonul papírral-tollal a Kácsaljára, hogy aztán egyetlen sort se legyen képes leírni, nem tudja megfogalmazni még.  „Régen volt ez, és csak sokkal későbben döbbentem rá, hogy nem is tollal kell írni, hanem szívvel, hogy sötétség kell a világossághoz, és sose lát tisztán az, aki sose sírta ki magát lelke mélyéig legalább egyszer életében.”…”Megemelni a kalapot annak is, aki elesett, annak is, aki kopott és megfáradt, mert mindent, mindent visszakap az ember: az ütést és a simogatást is.”

 Ha egy kamasz nem szereti a Tüskevárt, még mindig szeretheti a Ballagó időt, a túl gyorsan fejlődő, napokat átalvó kamasszal, aki konyhakéssel kergeti a vándorköszörűst, aki mérgében leverte az ereszről a fecskefészket a fiókákkal, iskolát kerül és laposra veri Berta Jancsit, ha sértőt mond meghalt közös barátjukra, Ferkóra.

„A kutyás Szabó", aki haláláig írta a családi mitológiát

Szabó Magda egész életében folyamatosan írta a családi mitológiát. Kevés író gyerekkoráról tudhatunk többet, mint pont az övéről. „Ember nem vihet magával a túlvilágra értékesebb obulust, mint ő, összemarkolta és elvitte a családi mitológiát”- írta apja halála után. Dehogy vitte, Szabó Elek és Jablonczay Lenke pályafutása végéig fogták a lányuk kezét. „Két elvetélt író szórta az ágyam köré senkinek sem kellő kincseit”- mondta a gyerekként szabálytalan, latinul szövegelő, a kálváriát a kutya szemszögéből megíró, íróvá lett gyerek felnőttként,  még hogy elvetélt írók, beírta őket történeteikkel és alakjukkal együtt a halhatatlanságba.

A kulcs persze a Régimódi Történet és az Ókút, aki ezeket olvasta, az felismerhette az álruhás alakokban sorra a szülőket, rokonokat, néha magát az írót is. Elmosolyodtam, mikor újraolvastam felnőtt fejjel a Sziget-kéket és a Tündér Lalát. A Sziget-kék eredetileg Jablonczay Lenke meseötlete volt az állatok szigetével, de Szabó Magda átiratában már ott szerepelt ő maga is, csukott szemű, alvó Mamiként, furcsán meggörbült derékkal, gerincsérülés után, akit kisfiának, Valentinnak kellett megmentenie – muszáj volt ennyire lebénítania, hiszen Jablonczay Lenke ép korában egy sereg férfinál határozottabban lépett, ha tehette.  Az undok Lavinia néni bevallottan Jablonczay Gizella, a Régimódi Történet Melindája volt, bosszúból az író épp legértékesebb tulajdonságát vette el, az állatszeretetét. Keresgéltem egy kicsit, vajon hol lehet Szabó Elek – de nem kellett nagyon gondolkodnom. Bár alakját magassá rajzolta át, persze hogy ő a Sziget Elnöke, az egyetlen ember az állatok szigetén, aki bölcs, aki meghallgat mindenkit, de senkinek sem kell felállnia a tiszteletére, és nem teszik ki a képét az iskolában, és ott van mellette Kandúrka, a csíkos macska, Szabóék hajdani macskája, aki már Szabó Magda gyerekkorában is titokzatos utakon járt, és pénzérmén szerepelt a portréja. Az állatok családtagok voltak, persze hogy a mesében köztársaságuk is volt.

A Tündér Lala Írisze, a tündérkirálynő is Jablonczay Lenke vonásait viseli, Szabó Elek pedig ki más lenne, mint Csill, a patikus, az álruhás, feltűnést-hatalmat elutasító, de mindent tudó, zongorázni és kertészkedni szerető szégyenlős varázsló. Amalfi kapitány csak kívülről viseli Szabó Magda férjének, Szobotka Tibornak az arcát, a jelleme inkább a gyerek Szabó Magda elképzelt férjeinek egyikére hasonlíthat.

Ha már gyerekről esik szó, Szabó Magdának nem volt gyereke. Még életében megtudtuk, hogy a gyermeknemvállalás tudatos volt, idős korában bevallotta, egyetlen döntése, amit megbánt. Ám azt halála után kiadott magánlevelezésének félmondata árulta csak el, hogy a precíz Magda számon tartotta, hány éves lenne épp akkor Szobotka Virgil, aki nem született meg – döntése tehát a már megfogantra is vonatkozott volna? „Aki szeret, tudnia kell ölni is” – fordul felém gondolatban Az ajtó Emerence – „és Magda szerette Szobotka Tibort, aki a világháború idején katonaszökevényként bujkált, majd az ostrom alatt eltemette a fiát egy lekvárosládában, a feleségét  szekrényben, az ostrom nem frissen szült anyáknak való. Tibor úgy kapaszkodott vissza az életbe, hogy volt valaki, aki őt szerette a legjobban a világon, és ebbe nehezen fért be akár még egy gyerek is.” Nem tudom, igazat adjak-e gondolataim Emerencének, vagy elfogadjam, elég ok volt az is, hogy Rákosi világa nem sarkallta arra az embert, hogy kisgyerekre vállalkozzék.

Szabó Magda halálakor is fél lábbal a gyerekkorban, fél lábbal a felnőttkorban maradt – földi maradványainak felét Budapesten, fele gyermekkora színhelyén, Debrecenben temették el.

Lázár Ervin és a rácpácegresi furulyások

Rácegrespuszta létező hely, itt volt valaha kisgyerek Lázár Ervin. Rácegrespusztából Rácpácegres lett a mesékben és novellákban, ahol a falusi mítoszok (amik összecsengenek Fekete István világával is, csak valamivel jobban elrugaszkodva a földtől) mellé felépül Ajarbah Kutarbani király fazsindelyes palotája, ablaka alatt Rácegresi és Pácegresi varázsos furulyafájával, és a palotán túl máris ottvan Csodaország. Csodaország, ami mellé egyszer csak odakerül a Négyszögletű Kerek Erdő, ahová futni kell, ha valakinek már mellközépig ér a szomorúság.

Nagyon szeretném tudni, a hajdani kisgyerek mikor és hogyan találkozott a gonoszsággal. Hogyan jött rá, hogy a gonoszt megsemmisíteni egyelőre nem lehet, legfeljebb kezelni, messzire kergetni, túljárni az eszén, megtréfálni, kikerülni. Áttentő Redáz csak messzire fut a Berzsián és Dideki végén, a Négyszögletű Kerek Erdő vidám lármájába időről időre beledübben Kisfejű Nagyfejű Zordonbordon, a novellákban újra és újra előkerül Bederik Duri, aki gonoszul ostoba és ostobán gonosz, és szolgálja azokat, akiknek már arcuk sincs, jönnek az éjszaka közepén is, és rombolnak, gyilkolnak, aláznak és taposnak. Mit láthatott a gyerek Lázár Ervin, míg megalkotta ezeket a figurákat?

Még jó, hogy a legtöbb kisfiú mellett mindig ott az apja, aki teljesen megvédeni ugyan nem tudja, de ha ott van, akkor már van esély, hogy kicselezzük Bederik Durit és társait, és az Annyira Rossz talán már mégsem történik meg. Akkor már van esély, hogy valahonnét berobog egy kék ló, vagy egy retemetesz, aminek a hátán vagy a segítségével el lehet menekülni a gonosz, a rossz vagy a szomorú elől.

 

Természetesen rajtuk kívül még számos írónk, költőnk írt sokat vagy a gyerekkoráról, vagy a gyerekeiről (Móra Ferenc, Sánta Ferenc, Petőfi Sándor és folytathatjuk vég nélkül). Ha valaki még ezeken túl közlésre érdemes, érdekes történeteket tud a Komor Arcú Felnőtt Írók és Felnőtt Költők gyerekségeiről és feledésbe merült viselt dolgairól – Vörösmarty vagy Tompa Misi, Kölcsey Ferkó, Madách Imruska és a többiek  - ne kíméljen, ossza meg velem. Vagy velünk.

 

Vakmacska