Sajnos ez most nem egy vidám történet. Egy kamasszal nem mindig vidámak a napok, sokszor durcás és makacs. Sokat alszik napközben és sokáig van fent éjjel, minden vita ellenére. Kapott engedményeket a nyári szünetre (bérletvásárlás, hogy ne kelljen lemondania Pestről, plusz zsebpénz stb.), cserébe nincs agyondolgoztatva, bár úgy gondolom, a mai fiataloknak szükségük van a munkára. Mármint hogy otthon segítsenek. És nem azért, mert én nem bírom, egyszerűen korának megfelelően kell feladatokat kapnia egy gyereknek, hogy a család az család legyen és ne egy agyonhajszolt Anyu, aki mártírként este 10-kor teregeti a ruhákat, és utoljára megy fel aludni (azért ez speciel így szokott lenni). Anyukám ilyen volt. És most mikor panaszkodok a Nagyra, csak mondja: jaj, de neked sem kellett... hát, mondanám neki, hogy igen nagy hiba volt, hogy nekem sem kellett. Magát szívatta, de rendesen. Én erre nem vagyok hajlandó.
Na, szóval telnek a napok, nyár, meleg, pancsolunk, elvagyunk. Egyik este úgy esett, hogy megnyitottam a Facebookot és az ő profilja lépett be. Persze itt kellett volna automatán kikapcsolni, tudom én jól, mindenkinek jobb lett volna. Nem történt ám semmi kutakodás, egyszerűen meg volt nyitva egy beszélgetés, benne a következő mondattal:
„És amiért aludtam délután, ebédet sem rendelt nekem, pedig reggel még a kölykeire is vigyáztam.”
Még most is sírni tudnék, aznap alig tudtam elaludni, úgy zokogtam, pedig a szüléseim óta csak a kisgyerekes/kiskutyás videók ríkatnak meg. Hát ennyi. Ő leírta tömören a dolgokat. A háttér? Ugyan, már nem számít. Mint ahogy ez az egész nem számít. Mondom magamnak.
Hogy hogy történt? Az sem számít. Hogy valóban kimaradt aznapra az ebédje, ez igaz. De hogy én bosszúból nem rendelnék neki? És azt persze nem tette hozzá a beszélgetőtársának, hogy odaadtam a sajátomat, ettem mást, ő szó nélkül megette. És a kölykeim? A testvérei?
Megmondanám neki, mennyire fáj, de akkor én lennék a szemét, aki elolvasta ezt.
Este 6 után merészkedünk ki minden nap a nagy melegbe. Pancsi a gyerekeknek, B. a fűben jön-megy, L. pucéran szaladgál. Aztán jön a Nagy. Egy ilyen virágspriccelővel, a bokrok közül lesi a húgát, és amikor odaér, elkezdi lőni a vízzel, persze a kicsi visít, röhög, szalad tovább, a Nagy nyegle meg utána, kergetőznek, B. a térdén állva fel-le ugrál és visong velük. A kölykeim így játszanak délután. Este meg így ír rólam. Kamaszkor, te drága.
És éjjel, mikor nem aludtam, csak kattogtak a kerekek, azt gondoltam: remélem, hogy én sosem okoztam ilyen fájdalmat az anyukámnak.
amanita
