Kedves Bezzeganyások!

Régóta olvasom a bezzeganyát és több más, külföldi gyerektémájú blogot. Házasságban élő nő vagyok, még bőven fiatal, és nincs gyerekem, és szeretnék tőletek pár dolgot kérdezni.

Nincsenek illúzióim, tudom, hogy a gyerekvállalás a fogantatástól számítva úgy kb. 30 évig nagyon sok nehézséggel jár – és ezt onnan is tudom, hogy mostanában terjedt el az a trend a nők között, hogy nyíltan felvállalják (persze, név nélkül és online), hogy ez az egész gyerekdolog, különösen egy nő szemszögéből, messze nem leányálom. Ezt egyébként üdvözlendő dolognak tartom, az őszinteség, korrektség sokkal jobb, mint a korábban jellemző képmutató minta, ahol az anyáktól elvárták, hogy csakis pozitívan nyilatkozzanak a gyereknevelésről. Bár néha, bizonyos cikkeket olvasva a rosszullét kerülget, mégis örülök neki, hogy van arra lehetőségem, hogy megismerjem ezt a folyamatot a teljes, sokszor véres, fájdalmas, hányingeres, gátmetszős, szarospelenkás valójában. Ezért köszönet minden nőnek, aki hajlandó megosztani a tapasztalatait, bár gondolom, nekik is jól esik erről beszélni/írni.

Az a problémám, hogy míg a gyerekvállalással járó rettenetes dolgokat egyre jobban megismerem, arra a kérdésre, hogy ugyan miért érdemes gyereket vállalni, még mindig nem tudom a választ. Pedig nekem ez fontos lenne. Nekem jó ok kell arra, hogy kitegyem a testemet, lelkemet, házasságomat, baráti kapcsolataimat és a költségvetésemet egy olyan fokú megterhelésnek, amit soha azelőtt nem tapasztaltam, és amit soha többé nem fordíthatok vissza. Tudnom kell, mi az, amiért valóban érdemes mindezt bevállalni.

Amikor elkövetem azt a hibát, hogy a „miért nincs gyereked”- kérdésre őszintén válaszolok, és elmondom, hogy a valódi okát keresem, és elsorolom az aggályaimat, mindig ugyanazoknak a válaszoknak a variációit kapom. Egyrészt önzőnek neveznek, azt mondják, ha igazán akarnám a gyereket, a fentiekkel nem törődnék. Volt, aki azt mondta, hogy ha így gondolkodom, nem is való nekem a gyerek. Aztán elmondják azt is, hogy azért kell gyereket vállalni, mert az valami csodálatos dolog, annál csodálatosabb aztán a világon nincs. Meg persze ott vannak az olyan megokolások, amiket már meg se hallok: azért vállalj gyereket, mert önző dolog nem szülni, mert ez az élet rendje, mert minden normális nő akar gyereket, mert különben nem lesz, aki gondoskodjon rólad öregkorodban, mert mi lett volna, ha a szüleid is így gondolkodtak volna anno (akkor nem léteznék, és maga most nem tudna engem kioktatni, Manci néni).

Vagyis ha rákérdezek, hogy miért érdemes gyereket vállalni, minden esetben vagy egy (számomra) teljesen irreleváns indokot neveznek meg (lásd: majd lesz, aki gondoskodik rólad), vagy egy olyat, amit senki nem érthet, akinek nincs sajátélménye a témában (csodálatos dolog, majd meglátod). NEM hiszem el, hogy csak ez a két út van. Nem hiszem el, hogy nem lehet megfogalmazni, mi az, a rózsaszín differenciálatlan érzelemleírásokon kívül, ami miatt megéri bevállalni azt a rengeteg negatív tényezőt, ami a gyerekvállalással jár.

Éveken át képzett bébiszitterként dolgoztam a tanulás mellett. Sokféle családot láttam, ráadásul a saját családomon és baráti körömön belül is többször voltam tanúja a (kis)gyereknevelésnek. Láttam negatív és pozitív példákat is. De még soha nem kaptam választ arra, hogy miért érdemes. Amit elmondtak nekem az anyává vált nők, az mind-mind arra mutat, miért nem érdemes.

Egyébként meg miért van az, hogy a negatívumokat teljesen reálisan, kézzelfoghatóan és részletesen tudják leírni a szülők, de ha a pozitívumokra kérdezek rá, semmi konkrétat nem tudnak mondani? Ezt nem cinikusan kérdezem, hanem tényleg nem értem a jelenséget.

Gondolhatjátok rólam azt, hogy önző vagyok, könnyen lehet, hogy bizonyos szemszögből nézve az is vagyok. Mondhatjátok nekem azt is, hogy nem kéne ezekkel a dolgokkal annyit foglalkoznom, mert majd minden oké lesz, majd minden összeáll, minden rendben lesz, mert ahova a Jóisten báránykát ad, oda legelőt is ad. De én úgy gondolom, hogy a Jóisten ad báránykát, gondoskodni viszont nekünk kell róla, nem hagyhatunk rá mindent. Persze, az érzelmi elköteleződés a leendő gyerek iránt nagyon fontos, szerintem sem lehet ezt hideg fejjel csinálni, de azért közben a racionális szempontokat is figyelembe kell venni, így én úgy gondolom, nem önző, hanem felelősségteljes dolog a fenti szempontokat figyelembe venni. A gyerekért a szüleinek kell felelősséget vállalnia, anyagilag, érzelmileg, életvezetés szempontjából, ezért – szerintem – nekik kell meggyőződniük arról, megvan-e ehhez a szükséges anyagi helyzetük, eléggé stabil-e ehhez a házasságuk, és hogy tényleg tudják-e, miért akarják/akarják-e mindketten a család bővítését. Nekik kell majd felnevelniük, nem az ismerősnek, sőt még csak nem is a leendő nagyszülőnek, aki olyan erőszakosan nyomul.

Ezek mellett van még valami, amit ebben a nagyon hosszúra nyúlt levélben el akartam mondani nektek. Névtelen online vallomások között rendszeresen olvasom, hogy az emberek megbánják, hogy gyereket vállaltak, vagy majdnem ilyen gyakran, hogy megbánták, hogy nem vártak még vele. Olvasom, hogy azt kívánják, bár visszacsinálhatnák az egészet, bár ne vágtak volna bele. És amikor mások, akikkel beszélgetek, olyanokat mondanak nekem valamilyen szövegkörnyezetben, hogy „majd, ha lesz gyereked, megérted”, néha az lesz az érzésem, hogy ezek az emberek tulajdonképpen irigylik azokat, akiknek nincs gyerekük, és abban reménykednek, hogy egy újabb friss szülőpár legitimációt vagy társaságot biztosít nekik. Egyszerűbben fogalmazva: néha az az érzésem, hogy valójában megbánták, és azért nem mondják el, mi a valóság, mert azt akarják, hogy én is belecsússzak a dologba.

Ahogy múlik az idő, egyre aktuálisabbá válik számomra eldönteni, akarok-e gyereket, és ha igen, mikor akarom. Arra gondoltam, ti biztos jobb válaszokat adtok majd nekem, mint a szomszéd nénik, anyósok és azok, akik az én családomra úgy tekintenek, mint egy cirkuszi porondra. Arra kérlek titeket, mondjátok el, érdemes-e gyereket vállalni, és ha tényleg érdemes, akkor miért?

Köszönöm előre is.

M.