Betűfaló olvasónk, Magenta ír a gyerek és a könyv viszonyáról - egy kínlódva végigolvasott kötelező könyv után nagy nehezen sikerült megszerettetni ismét az olvasást, pedig a gyerek azelőtt szívesen forgatta a könyveket.
Olvasni jó! Belemerülni a betűkbe és kizárni a külvilágot, pörgetni a képeket magunk előtt, az jó. Mindig is imádtam olvasni, amióta tudok, nem is nagyon játszottam, csak olvastam-olvastam-olvastam. Míg aztán hetedikben megbuktam biológiából, mert a tankönyvek helyett is inkább a regényeket olvastam és a könyvtáros néni kitiltott a könyvtárból, amíg össze nem szedem magam tanulásügyben.
Amikor az első gyerekem megszületett, már rengeteg gyerekkönyv volt otthon, és ő kicsi korától nagyon szerette a meséket, Pöttyös Panni és Kippkopp volt a kedvence, erről mesélt négyévesen az altatóorvosnak is mandulaműtét előtt, míg én a folyosón bőgtem. Elsős korától A két Lottiért rajongott és nagyon szeretett olvasni. Nem túl szívesen, de átrágta magát a kötelezőkön is, bár a Kincskereső kisködmönben sok mindent nem értett: bányalég, ködmön, de elbeszélgettünk róla, tágult a világa.
Aztán jött a mumus könyv negyedikben. Tüskevár. Személy szerint én nagyon szerettem, de valójában máig nem emlékszem, mi volt kötelező és mi nem, mert egyformán szerettem mindent. Őt viszont nagyon megviselte, unta, egyébként sem természetjáró típus, így még kevésbé érdekelte. Nyaralás közben is próbálta olvasni, én pedig kötöttem az ebet a karóhoz, hogy kötelező, nincs apelláta, el kell olvasni, meg kell írni az olvasónaplót. Sok könnyet láttak a lapok. „Anya, nem értem, miért nem olvashat mindenki egy maga választotta könyvet, amiről aztán beszélhetne a többieknek?” – kérdezte zokogva többször. Valójában nem tudom, miért nem? A Tüskeváron végül átjutottunk, együtt, karöltve, de évekre megutálta az olvasást. Ahogy a fiam is, akivel szó szerint ugyanez játszódott le ugyanezzel a könyvvel. Ő aztán aránylag gyorsan, egy-két év alatt „magához tért” és visszatalált a könyvekhez, Gárdonyitól a tudományos és történelmi könyveken át A kis Nicolasig bármit elolvas, kiemelt kedvencei az Egy ropi naplója és az Idődetektívek sorozat, meg ami csillagászatról szól.
A nagy viszont – bár mindig szabálykövető, jó tanuló gyerek volt – nem olvasott magától. Időnként próbálkoztam, hiszen olyan jól elképzeltem mindig, hogy majd elolvassa ő is a kedvenc könyveimet és megbeszéljük őket. Sokszor ütköztem falba nála, így visszább vettem és nem erőltettem, kezdtem elfogadni, hogy más érdekli (hobbija a nyelvtanulás). Míg aztán tavaly decemberben egy kolléganőm ajánlott figyelmembe egy tiniknek szóló sorozatot, amit az ő lánya rajongásig szeret. Megvettem az első részt, amit szájhúzgálva fogadott – már megint könyvet akarnak ráerőltetni –, végül én olvastam először, és amikor fel-felröhögtem rajta, akkor kezdett a szeme sarkából odafigyelni. Ahogy letettem a könyvet, lecsapott rá és másnapra (!) kiolvasta. „Anyaaaa, mikor kapom meg a többi részét?”– pislogott rám. Úgyhogy karácsonyra végre úgy kapott könyvet, hogy boldog volt tőle, a téli szünetben csak a lehajtott fejét láttam, ahogy olvas. Nekem is el kellett olvasni „kötelezően” a többi részt is, mert millió megbeszélnivaló volt benne, fúúú, ezek a szülők mennyire szigorúak, anya, te mit gondolsz? Ezért tényleg jár a büntetés? És Cortez (a főszereplő szívszerelme) szerinted is jó fej? Nem, a lányos anyák rémálma. Miért?
Hosszú órákat beszélgettünk végig, nem csak a könyvről, de érdekes volt összehasonlítani a véleményünket. Aztán elkezdett olvasni mást is. Rájött, hogy lehet úgy olvasni, hogy pereg a film közben a lelki szemei előtt és rákapott az ízére, ami odáig vezetett, hogy a tévében nézve a Kőszívű ember fiait azt hallottam tőle – teljes megdöbbenésemre és még teljesebb megelégedésemre: ez így unalmas, inkább elolvasom könyvben. Azóta jópár könyv megfordult a kezében a klasszikus szépirodalom kategóriából, de visszaszámol augusztusig, amikor jön a Szent Johanna Gimi következő kötete.
Lehet, hogy a kötelezőket is frissíteni kéne? Kicsit hozzáigazítani a mai gyerekekhez? Előfordulhat, hogy a rájuk kényszerített „énisnagyonszerettem” és „ezalapműamitismernikell” könyvekkel utáltatjuk meg velük az olvasást?
Én biztosan változtatnék. Esetleg úgy, hogy mindenkinek kötelező elolvasni valamit, amit maga választ, de minden osztályban legyen meg a mostani kötelező is. Olvassa el az a gyerek, aki szereti a Tüskevárat, az Egri csillagokat, a Kincskeresőt (egész biztos, hogy a mai napig minden osztályban akad legalább egy ilyen gyerek) és szerettesse meg – vagy próbálja megszerettetni – a többiekkel. Ha minden gyerek maga választhatná ki az olvasmányait, és a nyögvenyelősen megírt olvasónaplók helyett beszélgetésben lehetne bemutatni a könyveket, érdekesebb lenne nekik és a kötelezőkből élvezeti olvasmányok válhatnának. Szerintem. :)
Magenta
