Most, hogy végre van néha jó idő is, kirándulgatunk, ha az idő engedi. Népszerű helyeken fordulunk meg a Pilistől a Börzsönyig, sokan látogatják még rajtunk kívül.

És ahogy megfigyeltem: minél kisebb a gyerek, annál valószínűbb, hogy mindenféle családi kocsiból kászálódik a jónép. Hátizsák, babakocsi, hordozó, ilyen-olyan játékok, ennivaló, miegyma, a parkolók tíz után kezdenek úgy istenigazából megtelni, és délre egy gombostűt se lehet már leejteni.

És ahogy belegondolok: teljesen logikus. Aki a nagyvárosból indul el, annak borzasztóan megnehezítené a dolgát, ha tömegközlekedéssel vagy esetleg biciklivel indulna neki. Persze nekem is van olyan családtagom, aki szó szerint az erdő mellett lakik, nos neki pont annyiba kerül akár kisgyerekekkel is elindulni, hogy kilép a kertkapun, és elhalad mondjuk három háznyit. De a többség nem ilyen szerencsés vagy nem ilyen tudatos, és ők bizony autóval mennek.

És én azon tűnődöm, hogyha tényleg lendületet kap a környezettudatos élet, akkor ezt hogy is csináljuk, csinálhatjuk vissza. Hááát.

Gyerekkoromban, amikor az autó errefelé egyértelműen luxusnak számított, teljesen más volt a túra meg a kirándulás. Babával nem indult neki jóformán senki, de még két-háromévessel se nagyon, csak ha tényleg puskalövésnyi távolságban volt erdő, ösvény, erdei játszótér. Kalandparkok meg effélék nem voltak, maximum erdei tornapályák, nagyobbaknak. Valamiféle beavatás volt – legalábbis köreimben – ha valakit kb. hétévesen az a megtiszteltetés ért, hogy mehetett komolyabban kirándulni. És bírni kellett, mert ekkora nagy lovat csak tényleg bevállalós szülők cipeltek már hosszasabban, balesetet szenvedni se volt ajánlatos. Korán kelni (sőt extrém korán kelni) meg kötelező volt, hiszen látni is akartál valamit, miután kizötyögtél vonaton-héven-sárgabusszal, és persze a vaddisznók megjelenése és a fény eltűnése előtt kellett kitakarodni az erdőből – ez mondjuk pont nem nagyon változott meg.

Cuccot meg nem vittünk, csak amit tényleg muszáj, vagy meg kellett a nagyobb túrák előtt komolyan tanulni cipelni (máig emlékszem, amikor az előszobában hanyatt vágódtam az unokanővérem csővázas hátizsákja alatt, és eldöntöttem egy életre, hogy a nagyoncipelős túra nem az én műfajom…) és kitartani. Mivel csak a tényleg népszerű helyeken voltak elérhető büfék vagy éttermek, amiket meg is bírtunk fizetni, az ebéd többnyire néhány szendvicsből-almából állt, kulacsban mellette víz, kész. Nem is nagyon emlékszem, hogy túl nagy feneket kerítettünk neki, valami hegytetőn vagy kilátó alatt jutalmul elővettük, befalatoztuk, mehettünk tovább.

Most két-három kicsivel is nekiindulnak, baba hordozóban, nagyobbacskák és kutyák egy ideig szaladgálva, aztán másik szülő által cipelve. Minitúrák leülős tanösvénnyel és menedékházzal, esetleg panorámás étteremmel. Visszatérve egy órán belül a kocsihoz, pótruha, pótcipő, pótkaja, kedvencplüss, akármi. Én is így indultam valamikor, és rettentően boldog voltam, hogy nem kell például átázott nadrágban-cipőben menni hazáig, és nem kell drukkolni, hogy ne húzzon ki az orrunk előtt az utolsó sárga busz, ha kissé eltollasoztuk volna az időt a réten.

Csakhogy most már úgy ráfüggtünk, hogy délelőtt féltízkor is el lehet indulni Szentendréről a Bakonyba, vagy Szegedről a Mátrába, hogy nem látom a visszautat. Nehezen tanulunk meg takarékosan csomagolni, és elképzelhetetlennek látjuk, hogy a nyolcéves reggel félhatkor VASÁRNAP felkeljen, vagy hajlandó lenne egész úton vinni a saját kulacsát. És valljuk be, egy rakás hely van az országban, ami egyszerűen megközelíthetetlen kocsi nélkül, már ha nem akarunk legalább egy teljes napot oda-visszaúttal és a „szép rész” gyalogos megközelítésével tölteni, félkész építkezések, malteros gödrök, falukülsők átlábolásával, városból kicaplatással. De így meg a természet (is) látja kárát: gigantikus parkolók épülnek csodaszép erdők mellé, és az ember mindig úgy kezdi, hogy autót lát a fák tetején és a varjúfészkek alján is, lármásan rendezkedő, rosszabb esetben szemetelő emberekkel.

Hány éves kortól érdemes szerintetek gyereket úgy igazán kirándulni vinni? És hogy szoktatjátok rá őket a túrázásra úgy, hogy ők is élvezzék? Hogy tervezitek meg? Vagy csak kinéztek kilenckor az ablakon, nosza szép az idő, irány a Vértes?

Sajnos én is bűnös vagyok, nem is emlékszem, mikor ültem utoljára sárgabuszon túrázás céljából, talán tavaly csináltunk kicsit értelmesebbet, amikor a környékbeli szállásról csillagtúraszerűen fedeztük fel a szebbnél szebb gyalogos útvonalakat, a kocsi napokig meg se mozdult. De az én gyerekeim már nagyok, nem kell nekik pótruha kisebb balesetek esetére, és a plüssöt is rég otthon hagyhatjuk már. Cipelni meg…lassan ők fognak majd minket.

Vakmacska