SNI -autista- gyerekeket nevelő szülőként a mindennapjaink része, hogy a másságról beszélgetünk a gyerekeinkkel, és ez az iskolai képzésüknek, fejlesztésüknek is a szerves részét képezi itt, Belgiumban. Hogyan lehetnek az emberek mások, és hogyan, mikben egyformák? Hogyan találhatunk két különböző emberben mégis közös vonásokat? Mi módon lehet segíteni egymásnak? Hogyan érthetjük meg könnyebben a másikat? Hogyan találkozik a másság és a bullying? Szeretünk ilyen és ehhez hasonló kérdésekről beszélgetni a 9 éves fiunkkal, akit nagyon érdekel ez a téma már egy jó ideje. Egy pár hete váratlanul remek lehetőségünk adódott, egy ilyen témát együtt boncolgatni egy kicsit, és ezt szeretném veletek megosztani.
Egy borongós csütörtök délutánon bement a gyerekem osztályába az egyik gyerek, akivel szívesen játszanak együtt, bár nem osztálytársuk, és elmondta nekik, hogy ő kislány testbe született, de igazából fiú. Elmondta nekik, hogy szerette volna ezt megosztani velük, mert ők a barátai, és bízik benne, hogy emiatt nem fogják bántani. Vele volt az iskolapszichológus. Megkérdezték, hogy van-e valakinek bármi kérdése. Nem volt. Az egész látogatás öt percig tartott.
Ez a látogatás a szülői fogadóóra (vagy fogadóvideóhívásnak nevezném talán inkább) napján zajlott, így délután, amikor egyébként is volt időpontunk beszélni az osztályfőnökkel, ő említette, hogy ez történt, tudjunk róla, ha a gyerekeknek kérdései lennének. Az osztályban nem voltak, ők maguk pedig próbálták természetesen kezelni a helyzetet és nem felfújni. Mindezt anélkül, hogy elmondta volna, vagy akár csak utalt volna rá, hogy ki az illető (nagyon helyesen). Annyit reagáltam, hogy rettentő bátornak tartom a gyereket, amiért így ki mert állni a társai elé, és megköszöntem, hogy szólt.
A saját 9 évesem nem mesélt erről egy szót sem, amikor a napjáról kérdeztük. Őt ismerve valószínűsítette, hogy számára ez nem különösebben nagy kaliberű dolog, és ha akar is róla beszélgetni, nem aznap este fogja felhozni, de kérdeztük, hogy van-e ezzel kapcsolatban mondanivalója. Nem volt.
A közös sétáink mindig két részre vannak bontva. A séta egyik - tipikusan első - felében „real life science” talk van, ilyenkor beszélgetünk azokról a dolgokról, amelyek kötődnek a világhoz, amiben élünk. A másik felében „game talk” - ez gyakorlatilag szerepjáték, amiben egy varázstevét alakítok már három éve. Pár nappal később az egyik ilyen séta alkalmával én vetettem fel, hogy szívesen beszélgetnék a témával kapcsolatos gondolatairól a „life talk” részeként. Kérdeztem, hogy van-e kérdése, mit gondol erről egyáltalán. Mondta hogy szerinte ez az E. dolga (ő megmondta, hogy kiről van szó), nem foglalkozott különösebben a témában fejben, és igazából csak egy kérdése van: hogy lehet ez?
Visszakérdeztem, hogy ő amikor magára gondol, akkor fiúként lányként ,vagy milyen módon gondol magára. Mondta, hogy fiúként. Kérdeztem, hogy meg tudja-e indokolni, hogy miért. Elgondolkozott, és azt válaszolta, hogy érti, hogy ez nem a ruháról vagy fütyiről szól, és még csak nem is arról, hogy milyen dolgok érdeklik, mert ezek külsőségek, de nem tudja megválaszolni, hogy miért. Egyszerűen csak a fiúság része neki magának. Azt válaszoltam, hogy ezt ennél jobban én sem tudtam volna megfogalmazni. Mondtam neki, hogy E. esetében pont ezek ütköznek. Amikor magára gondol, akkor ő egy kisfiú, de amikor a tükörbe néz, akkor egy kislányt lát.
Kérdeztem utána, hogy őt bántaná-e, ha ő fiúnak érzi magát, de mindenki lánynak hívná, mert úgy néz ki. Mondta, hogy valószínűleg rosszul esne neki, mert olyan lenne, mintha csúfolnák. Aztán erről beszélgettünk, hogy vajon E-t csúfolnák-e, fogják-e csúfolni, ha ő fiúnak vallja magát (igen). Mivel a felnőtté válás egyébként is téma nálunk, felmerült még érintőlegesen a kérdés, hogy milyen lehet, ha nőiesedni kezd a teste ebben a helyzetben, de nem mentünk bele mélyen abba, hogy milyen lehetőségek vannak ezen a téren. Abban maradtunk, hogy vannak erre megoldások attól függően, hogy kit mennyire zavar a kinézete, de a legegyszerűbb, hogy a lányok is öltözhetnek fiúsan (az anyját sem nagyon látta még szoknyában). A szexualitás pedig egyáltalán nem merült fel ebben a vonatkozásban.
A beszélgetés végén még megkérdeztem, hogy mit gondol, könnyű volt-e E-nek odaállni eléjük ezzel a hírrel. Azt mondta, hogy szerinte nagyon bátor volt, hogy elmondta nekik. Mivel a barátjuk, tudhatta, hogy nem fogják bántani emiatt, de ettől még biztos izgult. És hogy ő is tudja, hogy mások biztos csúfolnák, de nem is mondta el mindenkinek, és ők sem fogják kifecsegni, mert ez nem az ő dolguk.
Az első napokban gondolkodtam egy csomót azon, hogy vajon mit gondolok a helyzetről és milyen negatív aspektusokat tudnék felsorolni. Miután ezzel kapcsolatban semmire nem jutottam, azon kezdtem morfondírozni, hogy vajon milyen lenne E. élete, ha 18 éves koráig semmiképp nem vállalhatná fel magát, úgymond „nem létezne” még akkor sem, ha esetleg egyébként támogató családba születik. Sokat beszélünk arról milyen fontos a gyerek önképe, és hogy megismerje, felfedezze saját magát. Kötődő nevelés, meg ilyenek (már hogy hároméves koron túl is)… Azt nem szoktuk hozzátenni, hogy amennyiben beleillik a megfelelő rekeszbe. Megmondom őszintén, én örülök, hogy E. támogató családba született és támogató környezetben nevelkedhet. Biztos vagyok benne, hogy az ő élete sem lesz játék és mese, de legalább nem kell hazudnia sem önmagának, sem a barátainak arról, hogy kicsoda. Abban pedig, hogy az én gyerekem az egyik, akiben megbízik, semmi negatívumot nem látok, hanem megtisztelőnek tartom.
Hollandrémület
(A szerző nem Magyarországon él.)
