Ott tartottam a sztoriban, hogy lecaplattunk a harmadikról, a férjem nekilátott letakarítani a szélvédőről az öt centi havat (március 25-én!), én betettem a kilenc hónapos pocakomat az anyósülésre, néztem a hópelyheket, és kattogott az agyam: szóval ma anya leszek. És már nem lehet visszacsinálni. Atyaúristen! Éjjel negyed egy volt, hívtam a szülésznőmet. Szegény álmosan csak annyit mondott, fájások híján a picur még biztosan bennem tölti az éjszakát, ha megvizsgáltak, küldjek egy sms-t.
Az út negyedóráig tartott, és nem emlékszem, hogy beszélgettünk volna közben. Mindketten opálos tekintettel lestünk ki a fejünkből, és próbáltuk feldolgozni, hogy a jövőnk elkezdődött. Erre készültem kilenc hónapig, és most mégis úgy ültem ott megszeppenve, mint egy megesett kamaszlány.
A kórházban fiatal rezidens doktornő vizsgált, egyujjnyira voltam nyitva. A frászt hozta rám, amikor közölte, hogy a hagyományos tölcsérrel nem hall szívhangot (persze a picur is édesen szundikált, ahelyett, hogy jól oldalba rúgott volna: itt vagyok, jól vagyok!), a digitális kütyü viszont megmutatta: minden oké. Hát mi tagadás, az átlagnál vastagabb (khm!) a hasfalam… A liftben már tök nyugodt voltam. Férj kint maradt a folyosón, engem NST-re tettek, aztán jól otthagytak az előkészítőben. Négy óra telt el. Picur aludt, én is majdnem. A gép nem mutatott összehúzódásokat. Az ügyeletes szülésznő időnként bejött, megrázta a hasamat, de semmi. Elképzeltem, ahogy a férjem odakint lerágja a tíz körmét, és percenként szalad pisilni (belőle ezt váltja ki az izgalom, és mint utólag elmesélte, ez így is történt, ráadásul az egyetlen működő látogatói vécé a földszinten volt, mi meg a harmadikon…). Aztán hajnali ötre megunták a dolgot, leküldtek az osztályra, kaptam egy ágyat, majd reggel kezdenek velem valamit.
Alig aludtam, fel voltam pörögve, járt az agyam, közben magamban folyamatosan beszéltem a picurhoz, szuggeráltam, hogy ügyes legyen, nemsokára látjuk egymást. A magzatvíz továbbra is szivárgott, fájás semmi. A reggeli viziten a doki közölte, ha lesz hely a szülészeten (gondolom a hó és a front miatt sorban jöttek a kismamák), kapok oxit, és megindítják a szülést. Közben a szülésznőm is beért. Kérdezte, mit érzek, félek-e, és én teljesen őszintén mondtam, hogy nem. Letusoltam, és vártam.
Délelőtt 11-kor mentünk fel a szülészetre, az egyik vizsgálóban letáboroztunk, NST-re kapcsoltak, bekötötték az oxitocin pumpát, kaptam egy adat cukoroldatot infúzióban (nem reggelizhettem). A szülésznőmmel újra átvettük a leckét: nincs lihegés, mint a filmeken, majd ő mindig mondja, mit kell csinálnom. Nyugodtan szóljak, ha valami kellemetlen, másképp szeretném, mindent megoldunk.
Telt az idő, a gép nem mutatott fájásokat, én viszont éreztem az alhasamat és a derekamat, de nem tudtam ez már az-e. Olvastam, hogy átkaroló fájdalom vagy fentről lefelé préselő, esetleg erősebb menstruációs görcsre hajaz, hát, egyikre sem hasonlítottak. Ültem labdán, de kényelmetlen volt, így aztán inkább hanyatt és oldalt feküdtem. Egyre erősebben fájt, de abszolút elviselhető volt. Időnként belibbent egy orvos, megvizsgált, és egyszer csak háromujjnyi lett a méhszáj. Meglepődtünk, hiszen (a gép szerint) nem is voltak igazi fájásaim. Telefonáltam a férjemnek, kettő óra körül ért be az életmentő szőlőcukorral.
Átcuccoltunk a szülőszobára. Volt szülőszék, kád, kötél, bordásfal, nekem csak az ágy és a zuhany kellett. A meleg víz szinte megváltás volt az egyre erősödő fájások közepette. Sokáig áztattam magam, de nem érzékeltem az időt. A férjem többször bekukkantott a cuki kis kék műtősruhájában, és mondtam neki, hogy ez bizony már kemény vajúdás. Végig fegyelmezett voltam, de a falra csavarozott kapaszkodóból vizet tudtam volna facsarni…
Aztán egyszer csak nyomási ingert éreztem. Gyors törölközés, föl az ágyra. Eltűnt a méhszáj, és már állatira kellett volna nyomnom, de még nem lehetett, a doki ugyanis, aki teljesen szét volt esve, a szomszéd szobában varrt. A szülésznő hangosan és határozottan vezényelte a légző gyakorlatokat, így sikerült egy ideig visszatartani a visszatarthatatlant. A nagy levegővételektől kiszáradt a torkom, a férjem adagolta a vizet, és oxigéncsövet tartott az orrom alá.
Ilyet még sohasem éreztem… Elementáris erővel jön az inger, és egyszerűen nyomni kell, nincs mese. Mire elszakadt volna a cérna, éppen beesett a doki, és átvette az irányítást. Délután öt óra körül járt, szuggeráltam az órát szemben a falon, és halálosan fáradt voltam. Aludni kellett volna az éjjel, és nem agyalni... Az első két fájást elszerencsétlenkedtem, mondták, hogy nem jól csinálom. Én meg már az utolsó erőtartalékaimat mozgósítottam, és még csak a kitolás elején tartottunk. Úristen – gondoltam – mindjárt elájulok! Nyomtam, ahogy bírtam, átsuhant a gondolat, hogy remélem, minden hajszálerem ép marad az agyamban. És akkor elakadtunk. A gyerek feje kint volt, és nem jött tovább.
A doki az arcomhoz hajolt, megszorította a kezem, azt mondta: most aztán mindent bele, nyomunk két nagyot együtt, és megvagyunk. A férjem, aki eddig hallgatott, egyik kezével az oxigéncsövet fogta, a másikkal a hátamat támasztotta, most megszólalt: van haja! Ez kellett, összeszedtem magam, és nyomtam, a doki a hasamra támaszkodott, és harmadszorra éreztem, hogy végre kicsusszan a síkos kis test. Hallottam, ahogy nyöszörög. Megkönnyebbültem.
Annyit láttam, hogy mindenkinek elképesztő gyorsan jár a keze, aztán becsomagolják, és viszik az én kincsemet. A férjem meg utána. (Előzetesen megkapta a feladatát: követni a gyereket mindenáron, nehogy véletlenül elcseréljék. Megszámolni az ujjait, füleit, kezeit, lábait.)
Furcsa volt, miért nem tették a hasamra, és miért nem Apa vágta el a köldökzsinórt. Utólag aztán kiderült, hogy a köldökzsinór nem engedte jó irányba fordulni a babócát, viszonylag hosszan volt félig kint, félig bent, miközben engem elhagyott az erőm, és teljesen belilult szegény. Így aztán gyorsan vitték vizsgálni, nem volt idő élvezkedésre. Ezt sajnálom, de a legfontosabb az ő biztonsága és egészsége volt, örülök, hogy így döntöttek. Az Apgarja 8-9 lett, és minden a legnagyobb rendben volt. 17.20-kor megszületett Laci, 37+5 hétre, 3400 grammal és 52 centivel.
Míg Apa testőrt játszott, magamra maradtam a szülőágyon. A doki szó szerint kinyomta belőlem a méhlepényt, azt hittem a keze rögvest keresztüllyukasztja még az ágyat is. Eléggé véreztem, ezért nem hagyták magától távozni. Tíz perc múlva elállt a vérzés, jött a varrás. Észre sem vettem, de volt gátmetszés, és a baba a rossz testhelyzete miatt felsértette a hüvelyfalat is. Állítólag kaptam érzéstelenítőt, ennek ellenére minden egyes öltést éreztem. Rosszabb volt, mint a szülés maga. Negyed óráig tartott, de örökkévalóságnak tűnt. Látni akartam már a fiamat nagyon! A doki mikor végzett, gratulált, és elköszönt. Hálás vagyok neki, mert határozott volt, mégis nagyon emberi. Biztatott, amikor kellett, mindig tudta, mit kell mondani, úgy éreztem, tényleg figyel rám.
És akkor egyszer csak megjelent az ajtóban Apa, karján a fiunkkal. Olyan biztos kézzel és büszkén tartotta! A fehér bugyorból egy kíváncsi szempár lesett rám, esküszöm, olyan okos és élénk tekintete volt, pedig alig húsz perce küzdötte magát a világra! Gyűrött volt, magzatmázas és csúcsfejű, de tökéletes és gyönyörű! Annyiszor átgondoltam mit fogok neki mondani, de csak ennyit sikerült: „Hát Téged vártunk!” Néztem őt könnyfátyolon át, és ölelni akartam, a közelemben tudni, végre megérinteni, összepuszilgatni, beszívni az illatát, érezni a teste melegét, hallani a szuszogását. Egy órát kaptunk ajándékba együtt, hagyták, hadd ismerkedjünk össze. Pótolhatatlan, szépséges élmény volt. Nem gondolkodtam, csak hagytam, hadd töltse ki a szívem ez a kis lény, aki az eddigi legnagyobb teljesítményem és legjobb döntésem az életemben.
Folyt.köv.
zsanna83
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
