Adott egy kis lélek, akire nagyon vártak. Hét évet. De nem jött. A szülei azonban nem adták fel. Lombikprogramra mentek. Egyszer, kétszer... sokszor. Sikertelenül. Hét program után a szülők nem tudták vállalni a folytatást, anyuka megkapta a pecsétes papírt arról, hogy biza' meddő.
És akkor feladva minden reményt, mégis úgy döntött ez a lélek, hogy lejön hozzájuk. Magától. A születése karácsonyi ajándék lett volna. Ha időben jön. De nem bújt ki. Vártak, vártak, tolták az indítást. Végül eredménytelenül zárult a kísérlet, császármetszéssel jött világra a kisfiú. De kalandosan ám! Mert a műtét napját is eltolták, aztán adott napon anyukát még a műtőből is kitolták előkészítve, mert kellett a hely másnak. Két hét túlhordás után végre megszületett az, akinek orvosilag nem lehetett volna. Sürgősségi császárral, leállt szív miatt. De megszületett, és makkegészséges. És már akkor felülírt mindent, amit csak lehetett.
Teltek-múltak az évek, a Kisfiú szépen és jól fejlődött. Talán túl jól is. Vagy rosszul. Nem szeretett mozogni, nem járt a többiekkel játszótérre, nem kötötte le az, aminek le kellett volna kötnie az óvó nénik szerint. Viszont olvasott. Négyévesen már folyékonyan. Fejjel lefelé. És jegyzetelt a kis agyába. Mindent, amit olvasott és látott.
- Rossz ómen lesz ez az iskolában! - hangzott az óvó nénik szájából.
És bizony az is lett. A falusi iskola első osztálya túl sok újat nem tudott neki mutatni. Ami meg új volt, az nem érdekelte. És ő ilyen: ha azt mondja, nem érdekel, akkor nem lehet rávenni semmire. Ha azt mondja, nem áll be az osztályképre, nem áll oda. Ha azt mondja, a hat feladatból csak hármat ír meg, akkor annyit is ír meg, hiába tudna brillírozni. Ha azt mondta, nem megy ünnepségre - akkor ugyan ment, mert lecipelték, de végigvisította az egészet.
A napközit nem bírta. Ott bukott meg a dolog, hogy képtelen volt megszokni a közösségi étkezést. Hogy akkor kell enni, amikor „kell”, no és nem bírta a konyhai hangokat sem. Legalább annyira nem, mint az ünnepen a Himnuszt.
Meg is volt a hatása: kismillió beírás. Szülők behívása. Kiborult pedagógusok. Kezelhetetlen. Hiperaktív. Magatartászavaros. Nem ide való. Vannak szuper kis kisegítők. Segítünk, anyuka!
A Napközi Néni le is adta a diagnózist: fogyatékos, nincs mit tenni. Ukmukfukk.
Találtak is egy remek iskolát, ami nem kisegítő, hanem különféle tanulási problémás, de értelmileg nem visszamaradott gyermek számára ad lehetőséget a fejlesztő tanulásra. Itt már közbelépett Nagyanyó is, aki még aktív pedagógus volt – csak épp másik kerületben. Ez az iskola pedig nem körzetes. És mivel nem kötelező felvenni „akárkit”, hát nem is vették fel. Hiába könyörgött Nagyanyó - no meg szülők, de mit is várhattak volna?! - , nem! Hajthatatlan Asszonyt nem hatotta meg a több évtizedes ismeretség, a „közös vér”, sőőőt, még az sem, hogy egy gyermekről van szó, ha ez számít egyáltalán valamit. Nem vette fel.
Így aztán pár hónap iskolamentesség – magyarán kényszerpihenő – után, ismét némi protekcióval (no, de kérem, ez ma Magyarország...) egy „közönséges”, budapesti iskolába került a Kisfiú. Falusiként. Integrálható talán a gyermek, amúgy is van egy másik ilyen „fura szerzet” az osztályban. Aztán ahogy jutott előre a folyamat, kiderült, hogy a magatartászavaros fogyatékos kolonc egyszerűen „csak” autista.
Az új iskolában is voltak és vannak harcok. Jut minden napra. A különbség abban rejlik, hogy nem a Kisfiú harcol a felszínen maradásért, hanem a pedagógussal karöltve harcolnak ketten az előrejutásért. Napról napra és lépésről lépésre menetelnek afelé a cél felé, ami a Kisfiúnak cél, és nem a nagykönyvben megírt elvárás.
Elfogadták ilyennek. Ha nem írja meg a matekdolgozatot matekórán, megírja énekórán. Ha nem mondja fel a verset felváltva a társával, akkor elmondja egyedül. Ha nem akarja hallani a Himnuszt és a kanálcsörgést, akkor nem megy ünnepségre, és nem ebédel bent.
A hozzátartozó itt sem mehet fel az osztályterembe, ahogy sok helyütt. Kivéve a Kisfiúé. Mert rájöttek, hiába lobogtatják a házirendet, ha egyszer jövedelmezőbb, ha beengedik Nagyanyót arra a húsz másodpercre, amíg meglátja őt a folyosó végén a Kisfiú, megnyugszik az öltözés és pakolás idejére, és nem üvölti fel a környéket Kőbányáig.
És felbuzdulva az iskolai sikereken, mikor ő már nem gúny tárgya az osztályban, hanem egy kicsit más, de ugyanolyan értékes tag, elkezdhetett végre azzal is foglalkozni, ami érdekli. A programozással. De nem a kortársaival. Hanem középiskolásokkal. Elképesztő sikerekkel. Játékokat ír. De csak olyat, amiben nem lőnek. Olyat nem hajlandó. És még sok mindent is ír, de a magam érdekében ebbe nem megyek bele.
És köszöni szépen, remekül van, és szeretettel gondol Hajthatatlan Asszonyra, aki nem vette fel őt annak idején az iskolájába. (Viszont amióta Nagyanyó magasabb pozícióba került több kerületet felölelő területen, ismét előkerült, és rájött, hogy ők barátnők. Nagyanyó szerint meg már nem. Hiába, kemény egy család.)
És nagyokat köszön a faluban élő hajdani tanár nénikre, akik a homlokára égették a stigmát. Akik ma már büszkén várnák vissza a kis iskolába, mert „kibontakozott a kiemelkedő teljesítménye”. Csak az ő kis világukban nem tisztult még le a különbség fogyatékos és autista közt. Pedig jó lenne. Hiszen bármikor ismét arra szállhat egy újabb kis Csodabogár.
Mint az én utánozhatatlan, egyedi és végtelenül szeretnivaló, csodás Keresztfiam.
K.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
