A fogadott orvosom nem jött be a szülésre

Három év telt el, mire a diagnosztizált meddőségi problémáktól eljutottunk a férjemmel a gyerekvállalásig.

Az orvosom bejelentette, hogy azon a héten, amikorra ki vagyok írva, ő szabadságon lesz. De ne aggódjak, ha beindulna a szülés, és szólnak neki a szülőszobáról, akkor bejön. Az utolsó alkalommal, mikor ő vizsgált, volt is egy olyan érzésem, hogy rápróbált egy kicsit a méhszájra, mert még hosszú órákon keresztül éreztem az ujja helyét. Persze semmi nem indult be. Aztán jött egy hidegfront. Mindenki mondta, hogy na, majd erre kibújik. Hát nem. Aztán egy melegfront. Rá se rántott. Egyesek a szexet is ajánlgatták, de épp akkor 40 fok volt árnyékban. Ezt a körülményt bálnatesttel megspékelve… a hátam közepére sem kívántam a dolgot. Azon évődtem, hogy ha most csinálnánk egy ultrahangot, akkor biztos nyújtva lenne a picurkám középső ujja, hogy „ezt nektek, majd én eldöntöm, hogy mikor akarok kijönni”.

Közben eltelt a kiírt dátum. Eseménytelenül. Mivel túl voltam a terminuson, minden nap ctg, minden másnap amnioszkópia és vizsgálat. És itt jött a feketeleves. Mivel a doki lelécelt, és hivatalosan nem adott át másik orvosnak, így mindig az ambuláns orvos vizsgált. És mivel fogadott orvos nélkül szabad préda voltam, így jöttek a vizsgálatra az orvostanhallgatók is. Na, akkor egy darab húsnak éreztem magam (vagy egy hüvelynek/méhnek stb.)… Ahogy a doki, majd a medikus is behajol a lábam közé, ez utóbbi az orvos és az asszisztensnő agitálására legalább kétszer, hogy jól megnézze magának azt a kristálytiszta magzatvizet. Basszus! Értem, hogy bizonyos emberek lerázzák magukról az ilyen helyzeteket, de én borzasztóan megalázónak éreztem. Ráadásul a vizsgálóasztal még a spanyol inkvizíció idejéből származott, csak akkor valószínűleg másra használták. Én valahogy felkászálódtam rá, mint kiderült, nem elég jól. Ugyanis a doki vezényelt egy „csússzon előrébb”-et. Aztán, hogy „még előrébb”. Reszkető combizmokkal előrébb küzdöttem magam, kétszer is. És jött a következő vezényszó. Nem, nem az, amire most mindenki gondol. Hanem az, hogy MÉG! Ultrabasszus! Mégis hogyan lenne kivitelezhető a még előrébb csúszás, mikor a fenekem már totál a levegőben lóg? Valahogy a kívánt helyzetbe kínlódtam magam, de akkor már pattanásig feszült minden izmom. Ekkor jött az „és most engedje szét a térdeit és lazítson”. Uff… Azt hiszem, lefagytam egy pillanatra, mert a doki rám szólt, hogy ha nem csinálom, amit mond, akkor nagyon fog fájni a vizsgálat.

Odáig sajnos nem jutottam el, hogy megmagyarázzam, hogy értem én a kérését, mert hát se süket, se hülye nem vagyok, csak halvány lila lövetem sincs róla, hogy hogyan hajtsam végre. Annyit tudtam kinyögni, hogy le fogok esni a székről. Az amnioszkópia egyáltalán nem fájt. Sőt, igazából nem is éreztem, mit csinálnak. Lelkileg viszont nagyon megviselt az egész procedúra. Pokoli kiszolgáltatottnak éreztem magamat. Amit nem szerettem volna, hogy ez a szülésnél is megismétlődjön. Így, mihelyt hazaértem, azon frissiben felhívtam a szülésznőt, és megkértem, hogy lehetőség szerint minden illetéktelen személyt (aki nem én, az orvos, illetve ő) hessegessen majd el. Ugyan hivatalosan nem lehet ilyesmit kérni, megígérte, hogy nem kerülök kellemetlen helyzetbe.

Délután elment a nyákdugó. Kicsit reménykedtem benne, hogy a szülés is beindul, de nem történt semmi érdemleges. A következő nap csak ctg volt. Hál’ istennek nem piszkáltak. Ugyan véletlenül behívtak vizsgálatra (dokinéni + láss csodát egy medikus), de mikor kiderült, hogy előző nap már volt vizsgálat, hazaküldtek. A harmadik napon szintén várt egy ctg és egy vizsgálat, ez utóbbin csak egy doktor néni köszöntött. Végre! Egyedül! Ami viszont végtelenül kellemetlen volt, az a manuális vizsgálat. Valahogy nem akart vége lenni. Szerintem a doktornő jól megmasszírozta a méhszájat, majd közölte, hogy már nem sok van hátra, de még hazamehettem. Egész délelőtt fájdogált a derekam, meg a doki néni keze helye. Délre már elég rendszeresen éreztem a derekamban azt a fura szaggató érzést. Mérni még nem mértem, mert ki akartam várni, hogy erősebbek, vagy sűrűbbek legyenek. Ebéd után volt egy olyan érzésem, hogy itt lenne az ideje elővenni a stoppert. Úgy saccoltam, hogy több mint tízpercesek lesznek. És jött a meglepi. Kb. hatpercesek voltak, és úgy fél percig tartottak. Hívtam a szülésznőt, aki azt tanácsolta, hogy még egy fél óra/órát nézegessem, ő elindul a kórházba (épp szabadnapos volt) és ha még mindig rendszeresek a fájások, én is induljak el.

Szerencsére a férjem otthon volt, így az egy óra elteltével, amit egy óriáslabdán ücsörögve töltöttem igen kellemesen, besétáltunk a kórházba. Eredetileg nem terveztünk apás szülést, mert a férjem, ha belép egy kórház ajtaján (vagy meglát vért, tűt stb.), rögtön rosszul lesz. Így az volt a terv, hogy a nővérem lesz velem, és ha valamiért nem érne be vidékről, akkor végszükség esetén jön be velem a férjem, és majd valahogy túléli. A helyzet a szülés előtt pár héttel fordult, mert akkor elvittem a szülésznőhöz egy beszélgetésre, hogy ha az a bizonyos végszükség állna elő, akkor legyen képben. A szülésznő meg olyan lelkes volt (megjegyzem, nem győzködte, hogy „de igenis ott a helye”), hogy hazafelé sétálva a férjem kibökte, hogy talán mégiscsak úgy lenne az igazi, ha ő látná meg először a kisfiát. Legbelül jártam egy indián örömtáncot. Azt hiszem, nagyon vágytam rá, hogy ezt együtt éljük meg, de ennek a döntésnek benne kellett megszületnie.

Visszakanyarodva a fájásokhoz. A kórházból már nem engedtek haza. Kaptam egy csodás kórházi hálóinget, úgy egy XXXL-es darabot. Bokáig ért. A karöltője meg derékig. Ebben a helyzetben ugyan nem a hiúságé a főszerep, de felvehettem volna a versenyt egy jobbféle madárijesztővel. Azért nagyot vigyorogtam, amikor egy 180 centis csajt meg megláttam egy éppen csak fenékpartig érő hálóingben. Már a nyelvemen volt, hogy megszólítom, hogy cseréljünk. A szülésznőm is megérkezett és előkészített. Igen, beöntés, borotválás. Sokakkal ellentétben nekem nem volt ellenemre a dolog. A fazonomat egész addig én is rendben tartottam, amíg elértem, később meg, amíg el tudtam menni, gyantáztattam. Nem bántam, hogy nem úgy kerültem kiterített helyzetbe, mint egy ősasszony. A beöntéssel szintén úgy voltam, hogy jobban zavart volna, ha összekakilom magam a kitoláskor. Így legalább nem volt bennem a görcs, hogy ez megtörténhet.

Ezután elfoglalhattuk a szülőszobát. Egyszemélyes volt, szép és modern. A szülőágyat is lehetett egészen az ülő pozícióig emelni. A kengyel sem volt kötelező egészen a kitolásig.

A szülésznő többször megvizsgált, megnyugtatott, hogy szépen haladunk, nemsokára burkot repesztenek. Mikor elérkezettnek látta az időt, felhívták az orvosomat. Sok fájással később megjelent a szülésznővel egy fehér köpenyes, idegen orvos. Nagyon aranyosan mosolygott, kezet nyújtott, bemutatkozott, és közölte, hogy az orvosom „rá hagyományozott”. Megdöbbentem. Nem erről volt szó! Megkérdeztem, hogy az orvosom egyáltalán nem jön-e be, mire azt a választ kaptam, hogy hát ő úgy tudja, hogy nem, és gyorsan távozott. Egy fájással később éreztem, egy kicsit talán bunkó voltam. Szerencsére még kiengedtek a folyosóra, hogy az idő közben odaért nővéremmel válthassak pár szót. Akkor összefutottam a dokival, és gyorsan bocsánatot kértem. A doki megsimogatta a hátamat, és mosolyogva biztosított, hogy egyáltalán nem haragszik, megérti az érzéseimet. A szülésznő közben megsúgta, hogy a doki az ügyeletvezető orvos, és hogy szerinte nagyon jó kezekben vagyok, ne aggódjak.

Később eljött a burokrepesztés ideje. Sajnos mégis behozott a doki egy medikát – na, igen, ő nem tudta, hogy nem szeretnék ilyesmit. Legalább lányt, így kevésbé éreztem magam rosszul. A férjem egyébként a burokrepesztés után kifeküdt. Hát igen, a tű… Azt még megvárta, hogy az egészségügyis személyzet távozzon, aztán hamuszürke arccal pihent a földön öt percet.

A burokrepesztés után fél órát még feküdnöm kellett. A fájások pedig nagyon bedurvultak. Addig egész jól viseltem a dolgokat. A Bezzeganyán korábban olvastam egy hasonlatot, ami pontosan illett arra az érzésre. Mint ha betont öntöttek volna a medencémbe. Minden fájás szét akart szaggatni. A doki közben egyszer megvizsgált, persze, fájás közben. Elbőgtem magam a fájdalomtól. Mikor végre felkelhettem az ágyból, már nem akartam se járkálni, se labdázni. A szülésznő kedvesen próbált rábírni, mert a gravitáció segít a babának, de nem tudtam lábra állni. Jobb híján az ágy mellé térdeltem. Egyik kezemmel az ágy vasát markoltam, a másikkal a férjem kezét. Sok-sok fájás telt így.

Egyszer szólt a szülésznő, hogy meg kellene próbálnom jól lélegezni. Egyedül nem ment. Megkértem, hogy vezényeljen. Ő pedig ott ült végig velem, és minden fájásnál mondta, hogy mikor kell beszívni a levegőt, meddig tartsam bent és mikor fújjam ki. Közben megint vizsgáltak, és kérhettem fájdalomcsillapítást. Én persze rávágtam, hogy a legdurvábbat kérem, ami csak létezik. Az epidurálhoz már késő volt, de kaphattam egy fájdalomcsillapító szurit. Először nem bíztam a dologban, de azt is jobbnak találtam, mint a semmit. Kiderült, hogy állati jó döntés volt. A fájások ugyanúgy fájtak, de a szünetekben olyan érzés volt, mint amikor jól berúgtam egyetemistaként, csak épp a másnapi fejfájástól és hányástól nem kellett tartanom… totál kiütött! Áldott lebegés, és végre hanyatt fekve!

Sajnos a hatása azért véges volt. Jött egy újabb vizsgálat. A méhszáj teljesen elsimult, de a baba feje magasan volt. Tehát (1) rá kellett nyomnom minden fájásra, (2) meg kellett volna próbálnom járkálni – nem ment, maradt az ágy mellett térdelés, kiegészítve azzal, hogy a férjem a hónom alá nyúlt és lógatott, hogy függőlegesben legyek a fájások alatt és (3) jött az oxitocin. Nem éreztem szünetet a fájások között. A szülésznő egyszer mondta talán, hogy most épp fájásszünet van. Hát, vitatkoztam volna, de inkább csak nyöszörögtem. Nekem akkor is baromira fájt. Kérdeztem, hogy nem kaphatnék-e még egyet abból a jó kis injekcióból, de nem lehetett. Újabb vizsgálat következett. Még mindig magasan van a baba feje. Fel kellett feküdnöm az ágyra és kivártak három-három fájást úgy, hogy a jobb és a bal oldalamra fordulok. Az oldalt fekvés is kész kínlódás volt. Nekem sokkal jobban esett háton feküdni, de nem volt választásom. A három-három fájás után felgyorsult minden. Azt hiszem, késznek ítéltek a kitolásra, mert egy pillanat alatt felcsatolták a kengyeleket és kikapták a fenekem alól az azt támasztó ágydarabot. Azt hiszem, akkor azt kiabáltam, hogy tegyék vissza, mert így elviselhetetlenül fáj. A doki meg a szülésznő ekkor már a lábam közt állt.

Összesen három tolófájás alatt kicsusszant a pici fiam, 3650 grammal, 55 centivel és 35 centis fejkörfogattal. Egy pár percre magamhoz ölelhettem, utána elvitték, majd jött az én utókezelésem. A gátmetszésről annyit, hogy nem úsztam meg, és pontosan tudtam és éreztem, hogy mikor vágtak. Olyan volt, mint amikor otthon, konyhai ollóval csirkét bontok. Csak épp a csirke nem tud úgy ordítani, mint ahogy én tettem abban a pillanatban. Merthogy fájt. Pocsék volt. A szülésznő az egyik beszélgetésünkkor azt mondta, hogy általában a szülő nők ezt nem érzik, és a végén meg szokták kérdezni, hogy volt-e vágás. Én csak annyit kérdeztem, hogy hány öltés lesz. Pontosan tudtam, hogy vágtak. Még azt is, hogy melyik irányba (másnap megnéztem kis tükörrel, és igazam lett). A teljességhez hozzátartozik, hogy csak az utolsó pillanatban vágnak, ha muszáj. Bár ez inkább azt jelenti, hogy ha szerencséje van az ember lányának, akkor nem vágnak, de inkább igen. Azt hiszem, hogy az orvosok szívesebben stoppolnak egy nagyobb, de egyenes élű sebet, mint egy kisebb, de cikkcakkosat. Nálam tehát, végül a „muszáj” győzött.

Gondolom a három tolófájás is igen kevés időt hagyott a gátkörnyéknek a tágulásra, és egy kicsit tovább is szaladt a seb. Egész pontosan az utolsó varrat a végbélnyílásomban volt. Szerencsére az izom nem sérült, de még így is vidám dolog volt vécére menni. A varrás viszont maga volt a pokol. Pedig láttam két fecskendőt is a doki kezében. Úgy sejtem, valami fájdalomcsillapító volt, ami nem hatott. A varrás és a baba vissza hozatala között egyedül hagytak. A doki gondolom elment aludni, a szülésznő is magamra hagyott. Annyit mondott még, hogy majd ha visszajött, meg kell próbálnom pisilni. A dolog pikantériájához hozzátartozik, hogy miután az utolsó ember is bezárta maga mögött az ajtót, és hallótávolságon kívülre került, azonnal pisilnem kellett. A szülés után pedig valami súlyt tettek a hasamra, amitől úgy éreztem, hogy mindjárt szétrobban a hólyagom. Megmozdulni esélyem sem volt, mert a lábaim még mindig a kengyelben voltak, a karomba meg be volt kötve az infúzió. Késő este lévén pedig senki nem járkált a folyosón, akit megkérhettem volna, hogy segítsen lekászálódnom az ágyról. Később visszahozták a picuromat, és két órát tölthettünk hármasban a szülőszobán a büszke apukával együtt. Amiből egyébként az én kisbabám 1 óra 59 percet becsületesen végigordított.

A negyedik napon engedtek haza. Azon a reggelen – láss csodát – megjelent a nőgyógyászom (aki nem jött be a szülésre). Sajnálkozott egy sort, hogy nem tudott bejönni, mert hát micsoda történetünk van nekünk. Hát igen, ez igaz volt. Mert több mint négy évig voltam a magános betege. Mivel problémás páciens voltam, azt sem lehet mondani, hogy az évi egy rákszűrést fizettem volna ki nála. A terhesgondozás alatt pedig egy szép hatszámjegyű összeget hagytam ott a rendelőjében – a közalkalmazotti fizetésemből (a bértábla alján tartózkodom, nem a tetején). Volt olyan, hogy hó végén már a forintokat számolgattam a pénztárcámban, de őt kifizettem valahogy. Mert úgy éreztem, hogy egy jó orvos, és hogy megbízhatok benne. Végül a doki megveregette a hátamat, hogy vár a hathetes kontrollra. Részemről annyit mondtam erre, hogy rendben. Magamban meg hozzátettem, hogy várjon csak. Én is vártam őt a szülőszobán. Hát hülye vagyok én??? Voltaképpen nem tartom őt sem rossz orvosnak, sem rossz embernek. De a nőgyógyász bizalmi kérdés. Az a bizalom pedig becsületesen odalett. Nem hiszem, hogy szeretnék még egy terhességet végigvinni vele úgy, hogy azon kattogok, vajon ott lesz-e a végén, vagy majd legközelebb is az ügyeletes vezeti le a szülésemet. Azzal a pakliban, hogy kifoghatok valami ősbunkót is. Nem lehet mindig szerencséje az ember lányának.

Ami a szülésélményt illeti (és most jöhetnek a kövek) otthonszülés-párti lettem Előtte is sokat játszottam a gondolattal, de gyáva voltam hozzá. Sokat vártam a babára, és talán irreálisan féltettem is őt. Így sikerült klinikán, a legszigorúbb protokollok közepette szülni. Maga az érzés, hogy megszületett a várva várt kisbabám, földöntúli volt. Ami odáig vezetett a kórházban, utólag átgondolva, nem volt rendben. Bármit is mondanak a szülés előtt, hogy mire van lehetőség, hogy beavatkozások csak szükség esetén vannak, egész egyszerűen nem lesz igaz. Amikor az ember lánya már akció közben van, bedarálja a protokoll, mert ott már nincs erő tiltakozni. Jó lett volna a saját tempómban vajúdni. Burkot ugye azért repesztenek, hogy gyorsuljon a folyamat. Nálam hiába tágult gyorsan a méhszáj (egyébként a burokrepesztés előtt is szépen haladtam), a baba feje nem ereszkedett le, viszont én a brutál fájások alatt teljesen elkészültem minden erőmmel. Így aztán jött az oxitocin, hogy hatékonyabbak legyenek a fájások. Ezt követte a rakétagyors kitolás és a gátmetszés. Nem tudom, hogy a gyorsítás reményében elkövetett beavatkozások nyertek-e bármennyi időt is. Nem kétlem, hogy a burokrepesztés-oxitocin-gátmetszés bizonyos esetekben szükséges. A saját szülésemre gondolva, vígan meglettünk volna nélkülük. A gátsebem három hónap elteltével is fáj, bár orvosi értelemben begyógyult. Talán az intim tornának hála, legalább az aranyér és az inkontinencia elkerült. További tornával talán visszanyerem a régi formámat. A szülést, magát csodálatos élménynek tartom. Szeretnék újra szülni, ha sikerül. Akár kórházban is, de beavatkozások nélkül, természetesen. Remélem, találok hozzá orvost, aki partner ebben.

Mp4

               További szüléstörténeteket olvashatsz a Szüléstörténet.hu oldalon.

A Szüléstörténet.hu már a Facebookon is megtalálható. Tetszik?