Nehéz leülni, és nehéz leírni. 22 éves voltam, amikor pajzsmirigy-alulműködést diagnosztizáltak nálam. Majd 24 évesen fél évig nem volt ciklusom. Az akkori orvosom felírt gyógyszert. Egy hónapra segített, de többet nem. Az orvos külföldre ment, én pedig találtam jobbat. Tőle gyógyteákat kaptam, homeopátiás szert, három hónapos kúra után rendbe jöttem. Rá egy évre a cisztakezdemények eltűntek.

Ekkor döntöttünk úgy a párommal (aki mára a férjem), hogy belevágunk a babaprojektbe. Nálam végre minden rendbe jött, mindkettőnknek biztos munkája volt, biztos fedél a fejünk felett. Hónapok teltek el reményben, hogy talán most. Rengeteg terhességi tesztet használtam el, mert a ciklusom késett: néha csak 1-2, de olykor 10 napot. A 10 napos késés már 10 hónap próbálkozás után volt, azt gondoltam, hogy majd most tényleg. De nem. Nyáron újra végigjártam az orvosaimat kontroll miatt. Pajzsmirigyem a gyógyszer mellett rendben, az orvosom diabetológus is, elküldött cukor- és inzulinterhelésre. A sima cukor és terhelés jó, az inzulinnál inzulinrezisztencia határán az érték, de még diétával karban tartható (IR-diétát tartottam akkor már fél éve, ezt kérte, hogy folytassam). A nőgyógyász elvégezte a szokásos rákszűrést, és mikor rákérdezett, van-e probléma, elmondtam neki, hogy 11 hónapja babát szeretnénk. Megdicsért, hogy a hormonproblémákat már körbejártam. Kérte, hogy a férjem menjen el andrológiai vizsgálatra, ha az megvan, utána menjek vissza beszélni a továbbiakról, mint például a petevezeték-átjárhatósági vizsgálat.

Teljesen nyugodtan vágtunk bele a férjem vizsgálataiba. Végig hittem, hogy nálam van a probléma. Jött a legnagyobb pofon az élettől. A minta alapján kevés a spermaszám, és ennek a kevésnek csak 25 százaléka jó minőségű. Mintha összetört volna valami bennem. Ezerszer inkább azt akartam, hogy nálam legyen a gond. Én megtanultam azzal élni, hogy nincs minden rendben velem. Ő nem. Elmondta az eredményt és napokig nem szólt hozzám. Pokol volt minden nap. Aztán újra beszéltünk, de erről nem. Az orvosa kért vérképet, ultrahangot és újabb mintaelemzést egy hónap múlva. Vérvétel már megvolt, tesztoszteron szint alacsony. De még két hét a kontrollig  (szükséges, mert kánikulában volt az előző, így egyelőre nem releváns az adat). Nem beszélünk róla, de serényen csinál turmixot avokádóból, és minden jót tevő gyümölcsből, fűszerből. Szedi a felírt vitaminkészítményt, ahogy én is.

Én csendben szenvedek. Olyan iskolában dolgozom, ahol a tinédzser lányok egyre-másra szülnek. Megszülik azokat a gyerekeket, akiket nem akarnak, majd a nagyszülőknek lepasszolják. Látva azt, hogy nekik megadatik, ami nekem nem, mindig összeroppanok. Aztán a nyolcadikos kamaszfiúk megkérdezték, hogy azért nincs gyerekem, mert nem akarok, vagy mert elvetetem, ha van (és mindezt egy nappal a férjem vizsgálata után). Tudom, hogy nem szándékos, de fáj.

Kolléganőm, akivel nagyon jóban vagyok, nyáron sírva mondta el, hogy babát vár. Tudta, mióta akarunk, és azt mondta, nem akart megbántani, hogy nekik elsőre sikerült. Megöleltem, és mondtam, hogy nincs miért sírnia, megérdemli, ne féltsen. Aztán éjjel (táboroztattunk) hullócsillagokat láttunk. A másodiknál megölelt, megpuszilt és közölte, hogy nekem kívánt. Most tényleg rá legyek irigy? Aki ennyire jószívű?

Inkább csendben, magamban őrlődök. Hogy miért nem? Mivel érdemeltünk ennyi mindent ki? Miért van az, hogy túllépünk valamin (a pajzsmirigytől anno durva depressziós hullámaim voltak), és jön más? Vannak-e kilátásaink, ha nem is beszélünk róla?

Soha nem hittem, hogy ennyire nehéz lesz. De kitartok. Mert álmomban már láttam. És eljön, el kell jönnie.

csmd

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?