Csoffadt, mondta a Nagy, illetve ő nem azt mondta, csak hogy kicsi, de olyan arckifejezéssel, hogy lesírt róla, mi ez a satnyaság, bár azt már nagy ló korában tudhatná, hogy összecsomagolva mind összecsukott férfiesernyőre hasonlít. Csoffadt hát csoffadt, átkoztam a konyhában a fogyasztói társadalmat, nagyobbat, drágábbat, mittomén milyenebbet, mintha azon múlna, lesznek itt még viták pár év múlva, hogy mit kéne megvenni azért, hogy meglegyen a látszat, a menőzés, vagy az áramvonalas életvitel. Csak azt nem értem, az öreganyja negyvencentis műfenyőjét akkor miért díszíti akkora lelkesedéssel mióta megvan, az se ér a plafonig, legfeljebb ha rárakom egy festőlétrára. Viszont a Csoffadtnál kétszer nagyobb példányok már nagyjából egy tank benzin árát nyaldossák, viszont a tank benzinnel ellentétben nem visznek el sehova, sőt, ha rájuk ülnék, még szúrnának is veszettül.

Nálunk az angyal hozza a fát, mondta átszellemült arccal egy ismerős kisfiú a minap, elmegyünk misére és mire megjövünk, ott áll feldíszítve. Hákkérem, mi csak úgy vesszük a fát a piacon, ezt a csoffadtat pl. a Kicsivel választottuk a Telekin, semmi gond az angyalokkal, bár ami azt illeti, sorok írója nincs oda a meglepikért, abból minálunk kalamajka szokott lenni, misére meg leginkább adventkor vagy húsvét előtt jutok én el, de félek, ha én misére mennék, legfeljebb a hubazmeg-nembírombelefaragni cseppet sem angyali kiszólásra érkeznék, esetleg arra, hogy családom misére nem ment tagjai a félkész fa alatt eszik a maradék szaloncukrot.

Amúgy ki nem hagynám a közös díszítést. Hosszasan latolgatják, mi hová kerüljön, hogy aztán én az utolsó pillanatban kapjam el a törékenyebbjét, amint lefelé szánkázik az ágról, hiszen a kis bohók a rajzos illusztrációk alapján a legvégére akasztották. Az úgynevezett „püggös helyre” (a VIP-páholyba) természetesen a bölcsiben vagy suliban készült eská díszek kerülnek, holapicsábanvanaragasztópisztoly, ezennincsakasztó, hollenne, az ebédlőasztalon mégse hagyhattam, még valamelyik bamba a szájába tömte volna.

A legnagyobb buli mégis a habkarika: sikerült olyan fajtát választanom a hiperben, amely gyerekkézben porrá omlik egy pillanat alatt, a Kicsi döbbenten nézi, ahogy porcukorból műhó árasztja el az egész szobát, majd hamar kapcsol, hozza a partvist kislapáttal, neeee, azt a nagyot még meg lehet enni, visítja a família többi tagja, a Kicsivel lehet tárgyalni, leveszi a kérdéses példányt a poros-macskaszőrös partvisról, és eltűnődve a szájába teszi, nyilván azon mereng, akkor máskor miért nem szabad a földről enni, csak a macskának. Imádkozom, hogy ez estén ne élvezzük a sürgősségi osztály vendégszeretetét, eddig úgy tűnik, megúsztuk.

A maradékot megpróbáljuk a fára akasztani madzaggal, nem szégyelled magad, mondom a Nagynak, beleharapsz és a maradékot a fára akasztod, micsoda álszentség, de anya, én nem haraptam bele, csak letört, de a luk még megvan, úgy fel lehet tenni, nem?

Mikor már kis híján úgy döntünk, kész a nagy mű, hirtelen egy bazi nagy dobozt találok még a rejtekhelyen: hátezmegmi? Ezek a legjobb díszek, gondosan külön rakva, most aztán latolgathatjuk, mi hova kerüljön még. A macska is úgy dönt, emeli az est fényét: beül a karácsonyfa alá. Átkötöm szalaggal, ezt kapod karácsonyra, mutat rá apjuk.

A porszívó mégis előkerül, a Kicsi lelkesen takarít (miközben rettegek, miféle Baromi Értékes Ajándékot fog esetleg felszivornyázni, azon tűnődöm, hogy kéne rendszeresen munkára fogni, ha már ennyi affinitása van hozzá), ebéd után pedig a kölkök egyetértésben a fa alá telepednek kuckózni, valahol mégis van itt angyal, már negyedórája nem verik egymást, sutyorognak a fa alatt, na látod, nem is olyan csoffadt, villant felém nagylányos mosolyt a Nagy (a nagylányosság oka később kiderül, elcsórta a szempillaspirált, de csak két óra múlva tűnnek fel nem épp angyali fekete pacnik az arcán), ülnek a fa alatt,  amit nem az angyal hozott, de mégis jó ez így ahogy van, porcukrostul-macskástul, ülnek és vigyorognak, szinte érezni az angyalok szagát a levegőben.

Nem, nem a macska volt, azt már reggel feltakarítottam.

Vakmacska