Szeretnék elmesélni egy történetet, amin azóta se tudtam túltenni magam. A szülés után történtek. A szülés alatt rengeteg vért vesztettem, ami miatt gyenge voltam, és a vérzésem is alig akart elállni. Már a saját szobámban voltam (VIP, így egyedül), és nagyon gyengének éreztem magam. Próbáltam meggyőzni a nővéreket, hogy vigyék el a babát pár órára, hogy végre tudjak pihenni, de egyszerűen nem voltak hajlandóak erre.
„Nem, most nem vihetjük el,” mondták mindig, mintha nem látnák, milyen rossz állapotban vagyok. „Fontos, hogy az első órákban együtt legyenek, ez segíti a kötődést.” Kösz, értem én, de lehetne egy kis empátia is? Itt fekszem, kimerülten, és úgy érzem, mintha egy maratont futottam volna megállás nélkül, erre ők a kötődésről prédikálnak.
Az egész helyzet nagyon frusztráló volt. A kiságy ott állt az ágyam mellett, és bár tudtam, hogy a babám gyönyörű és én hoztam világra, egyszerűen nem voltam képes örülni neki, annyira rosszul voltam.
Az orvosok és nővérek csak jöttek, mentek, ellenőrizgették a vérnyomásomat, adtak fájdalomcsillapítót, de úgy éreztem, senki nem törődik velem igazán. Mintha csak egy újabb szám lettem volna a listájukon. „Szóljon, ha rosszabbul érzi magát,” mondták, de közben én csak arra vágytam, hogy legyen öt percem egyedül, pihenésre.
Végül, mikor már kezdtem magamhoz térni, nagy nehezen elvitték a babát. Na, végre, gondoltam, legalább egy kis nyugalom. De ekkor már olyan dühös és fáradt voltam, hogy alig bírtam örülni neki.
Az egész tapasztalat egyszerűen frusztráló volt. Tudom, hogy a kötődés fontos, de egy kis empátia és megértés sem ártott volna ebben a helyzetben. Most már jobban vagyok, de az első napok emléke még mindig keserű szájízt hagy.
Kit
