Fél 7-re kell mennünk, így időben felkeltem. Szerencsére a „szépítkezést” már előző este elvégeztem, így csak öltözni kellett és indulni. Férj nagy álma is teljesült: BKV-val megyünk szülni. 40+1 napos vagyok, szülésnek sok jele nincs, de az előző napi vizsgálat szerint egyujjnyira nyitva. Ma kapok zselét, mindenképpen szeretném megadni az esélyt a hüvelyi szülésnek, aztán meglátjuk, mi lesz a vége. Vagyis hát gyerek az mindenképpen lesz.
Jókedvűen, kacagással telik a nap. Csodás szülésznőm végig mellettünk. 6 óra, mire hat a zselé, addig is jókat nevetünk, Bubu pedig hozza a kötelező mozgásokat. Eltelt az idő, de semmi. Csak egy nem enyhe vesegörcs, de azt talán mégse kiáltsuk ki vajúdásnak.
Délután 2: még mindig semmi. Se fájások, se különösebb méhtevékenység. 3 óra: semmi. 4 óra: semmi. Kis közbenjárással, de a dokim felteszi a kérdést: oxitocin vagy császár? Legyen a b. A vesém piszkosul fáj, és kissé feleslegesnek érezném még hosszú órákat tölteni azzal, hogy vagy lesz ebből valami, vagy nem.
Csodás szülésznőm előkészít, közben sürgősségi műtétek „előznek be”. 19:20: végre én is bekerülök. Az epit hatodik alkalomra sikerül beadni. Nem fér el a lábam, nem tudok előrehajolni, és egyébként sem vagyok egy kis termet. Majdnem elájulok, de az anesztes jókedvűen rikolt, hogy szóljak csak, és azonnal intézkedik. Tényleg jobb lett. 19:36: megszületett. Nem sír fel.
„Miért nem sír fel?”
„Nyugodjon meg, aranyom, csak ki kell tisztítani a kis száját!”
Hosszú percek, de még mindig nem hallom a hangját. Egyszer csak felkiált, én megkönnyebbülök, kicsordul a könnyem. Láthatom egy pillanatra, őt viszik, engem stoppolnak. Tolnak a megőrzőbe, és én csak vigyorogni tudok, egészen úgy 10 percig, amíg be nem jön a csodás szülésznőm, aki kicsit ugyan, de sokkol.
Oxigénhiány, nem tudják lehozni, mert inkubátorban van. De szép nagy, nem lesz gond. Kereken 4 kiló és 52 centi. Pár perccel később a neonatológus is megjelenik, aki elmondja, furcsán sír és ráng, ezért valamilyen idegrendszeri problémára gyanakodnak az oxigénhiány miatt. A köldökzsinór rátekeredett a nyakára, ami valószínűleg sokkolta, ezért belekakált a vízbe, amit lenyelt. Nem tudni, mikor történhetett, hiszen egésznap jó eredményeket produkált, és az előző napi ultrahangon is minden rendben volt. Viszont most Peter Cherny mentősök érkeznek pár percen belül, akik átszállítják Bubut a Bókay Gyermekklinikára. Zokogásban török ki, láthatóan nem tud ezzel mit kezdeni.
Hamarosan jön a férjem a mentősökkel és a fiammal. Egy percre rám teszik, én nem hallom, mit mondanak, nem érzékelem a külvilágot, csak sírok, és közben ott csókolom a kis testét, ahol csak érem. Bénán fekszem az ágyamon, és szinte az eszemet vesztem, hogy nem mehetek vele. Csak a férjemnek üvöltöm, hogy ne hagyja magára, maradjon vele, hívjon.
Én pedig ott maradok testi-lelki fájdalmamban. Nyugtatót kínálnak, de visszautasítom. A fájdalomcsillapítótól összehányom magam, de az ügyeletes nővér az arctörlésen kívül nem tesz mást. Az agyam csak zakatol. Valami hűtésről és 72 óráról beszéltek. Egy órakor csörög a telefonom, hogy nincs nagy baj, nem kell lehűteni. Hála istennek. Három óra fájdalmas alvás.
Reggel meglátogat az orvosom, nem érti, mi történhetett. Szemét lesüti, kérdi, ugye tudom, hogy végül csak lehűtötték. Újra összeomlok. Szótlanul ülök az ágyamon, és csak folyik a könnyem. Hát akkor mégiscsak nagy a baj. Könyörögtem, engedjenek eltávra, látnom kell! Aznap nem, de másnap már mehettem. Az autózás maga volt a pokol. Megállunk a klinika előtt. Sírás. Belépés a részlegre. Sírás. Meglátni a fiam csövekkel, csipogó gépekkel, lehűtve, nyakig betakarva. Sírás, sírás, sírás.
Itt jegyzem meg, ha nem lett volna mellettem ez a csodás férfi, aki a férjem, valószínűleg a pszichiátriára szállítottak volna a megfigyelőből. Tartotta bennem a lelket, délelőtt a Fiát látogatta, kora délután engem és újra vissza a klinikára. Mindenkit tájékoztatott, mindenki őt kereste. Nem tört meg előttem egy percre sem, de nekem hagyta, hogy kikapcsoljam a világot, és ezért mindig hálás leszek neki.
Engem időben hazaengedtek. Minden nap mentünk. 72 óra hűtést követően 72 óra volt, mire magához tért. Az orvosok biztattak, nagyon jók az eredményei. És aztán ötnaposan meghallottam a hangját. Egyedi: hangos és éles! Sírt, de kegyetlenül, no, persze akkor én is újrakezdtem a bőgést, hiszen az egyik legfájdalmasabb dolog, ha egy anya sírni hallja gyermekét, de nem tudja felvenni, megölelni, megnyugtatni.
A nyolcadik napon átkerült a csecsemőosztályra, ahol szépen javult, erősödött, és végül a 12. napon hazamehettünk. Szoptatni nem tudtam, nekem tejem nem volt, neki meg már kedve a próbálkozáshoz, hiszen odabent cumisüvegből kapta a kevés kis lefejt tejet és a tápszert.
Szerencsére minden eredménye jól sikerült, fejlődésneurológiai szempontból is kielégítőnek találták eddig minden alkalommal. Kontrollra kéthavonta kell vinnünk Bubut egyéves koráig. A Bókay Gyermekklinika PIC osztályán tapasztalt profizmust, emberséget, odafigyelést, gondoskodást nem tudjuk elégszer megköszönni. Fantasztikus orvosok és nővérek dolgoznak ott, akik hihetetlen szeretettel fordulnak minden picihez és megértéssel a szüleikhez.
Bubu ma már 8 hónapos, mozgásfejlődése kiemelkedő. Két foggal büszkélkedik, és hihetetlen sokat beszél. Imádja, ha éneklünk neki, és rettenetesen társasági ember. Mozgásfejlődésében szerencsére nem mutatkozik meg az oxigénhiány, szellemi és mentális területen pedig majd kiderül.
Majobe
