Már akkor meglátta a gyerekeket, amikor a főúton az iskolához közelített. Össze-vissza kódorogtak a bringákkal, fegyelmezetlenül és rendezetlenül. A csoportot vezető osztályfőnök rég bekanyarodott, nem láthatta, hogy a gyerekek körülnézés nélkül, csalinkázva tekernek be a  mellékutcába. D. nem tudott biciklizni. Vezetni azonban igen. A gyomrában meglódult a reggeli.

Bár a volt férje kétszer is telefonált, hogy figyelmeztesse, ő mégis elfelejtette a reggeli rohanásban, a kivasalt inget a gyerekre sózni. Utolsó év, utolsó tanítási napja, bringázni mennek, de nyilván nem mehet a bringás cuccban az unokatesója ballagására. Nyilván. Nyilván a bringának is haza kell jutnia valahogy, hisz az sem mehet ballagásra. Az volt a terv, hogy a Kicsi apja megy el a gépért, és a jógaóra és az esti koncert között hazafuvarozza. Már épp elindult volna a kisebbel a játszótérre, amikor felfedezte a kikészítette inget a nappaliban. Szerencsére nem volt nehéz a kicsit rábírni, hogy a játszótér helyett a Nagyot látogassák meg – még utoljára – az iskolában. - De miért utoljára? - Mert ősztől gimibe jár majd, emlékszel, felvették a gimibe.  – Engem meg felvettek az óvodába. – Igen – mosolygott az asszony a kicsi őszinte egocentrikusságán.

Amikor belépett az iskola kapuján, a fia éppen a helyére láncolta volna a bringát és közben egy osztálytársának magyarázott. Nagyon szépnek látta a gyereket. – Helló haver. – Anya. ̶  A gyerek enyhén mutáló hangja megcsúszott, és az örömtől az ingerültség felé szánkázott. – Elhoztam az ingedet. – Milyen ingemet? – A ballagásra, az inget. Otthon maradt. – Jaaa, igen. – Szívesen. ̶  Hirtelen leesett: ha ő most elviszi, a bringát megtakarít a férjének egy utat. Ugyanabban a pillanatban úgy is érezte, vállalhatatlan hülyepicsaság lenne elhajtani a bringa nélkül. – Te, figyu, elviszem a bringát. Segíts már beemelni a csomagtartóba. – Jaj, anya, mennem kell, mindjárt próbáljuk azt a hülyeséget az évzáróra. – Ne marháskodj, a fél osztály kint kosarazik.  – Jaj, ne már, anya, most tényleg. – Figyelj, ennyi idő alatt már meg is csinálhattuk volna. Gyere, egy perc az egész.

A másik srác kíváncsi pillantást vetett rájuk, de mikor a tekintetük összetalálkozott, lesütötte a szemét. A fia a bringalánccal vacakolt. Végül elvesztette a türelmét, és ráparancsolt a gyerekre, hogy hozza a bringát. A másik srác elsomfordált.

 

A Kicsi fel-alá szökdécselt a kocsi mellett, rángatta a Nagy pólóját, és vígan magyarázott a leendő óvodai életéről. Az asszony kinyitotta a csomagtartót. Nyilvánvaló volt, hogy a bringa nem fér be csak úgy. Nyilvánvaló. Előre kellene hajtania a hátsó üléssor támláit, de a babaülés miatt nem lehet. Oké, mindegy, nem viszem messzire, gondolta. Legfeljebb kilóg egy kicsit. A Nagy közben valamilyen misztikus okból belelendült a feladatba, vadul és kapkodva le akarta hajtani az ülések támláját. Nyomogatott, rángatott, feszegetett. Telt az idő, az iskola udvara kiürült, a gyerekek beszivárogtak az épületbe a kosárpalánk alól. – Figyelj, hagyd azt most, csak emeljük be, és nyomás a suliba. – De le lehet hajtani, csak… ̶ Tudom, de most hagyd, nem fontos.

De a gyerek, ha már elkapta a feladatot, nem engedte könnyen. Huzakodtak, végül az asszony megpróbálta a biciklit egyedül beemelni a csomagtartóba. Megdöbbentően nehéz volt. Egy idő után a gyerek mégis beszállt. A bringa nem csak nehéz volt, de nem is esett jó fogás rajta, össze-vissza nyeklett. Ahol ő felnőtt, senki nem biciklizett. Nem síeltek és nem teniszeztek. Szamizdatot írtak. A Kicsi apja síelt is, bringázott is, teniszezett is. Legújabb szenvedélye a jóga volt, ami az asszonyt egyszerre untatta és irritálta.

Az utca másik oldalán, a lakótelepen föld alatti vezetéket szereltek vagy javítottak, egyensárga, kantáros nadrágba öltözött férfiak, Valami-Bau felirattal a nadrág hátán. Páran ástak, ketten az egyik ház bejárati lépcsőjén ültek, egy harmadik hangosan és dühösen politizált vagy inkább szónokolt. A másik kettő ügyet sem vetett rá. Az asszony nem vette észre, mikor az egyik munkás letette az ásót, és odalépett mellé. – Segíthetek? D. összerezzent, felnézett, pillantása találkozott a lépcsőn pihenők kíváncsi pillantásával, a szónok tovább szónokolt. – Igen, köszönöm. A fiához fordult – Menj be a suliba, holnap találkozunk. – De anya… ̶  Menj. Menj már!  ̶  Majdnem kiabált.

A férfinak zöld szeme volt. Egy mozdulattal belódította a biciklit a csomagtartóba. – Ezt úgy szokták, hogy megkötik a csomagtartó ajtaját. Van gumipókjuk? – Persze. D. hangja magabiztosabb volt, mint az ismeretei a csomagtartó tartalmáról. Végül megtalálta a pókot. A férfinak közben megszólalt a mobilja, s az asszonynak megütötte a fülét, hogy a telefonba erős tájszólással beszél. Amikor aztán kinyomta a telefont, a gumipókot az ajtó belső oldalán beakasztotta, letérdelt. – Maguk se sokat szoktak ezzel az autóval vontatni – nevetett. Az asszony letérdelt, és megértette mire céloz a férfi. Nem volt vonóhorguk, a kocsi alja meglepően sima volt, a férfi nem tudta hova akassza a pók kampóját. Kotorászott a forró fémen, míg a kipufogó melletti lemezen talált egy helyet, ahova be lehetett akasztani a kampót. – Nézze, esetleg ide. – Hát, nem valamin stabil. Messzire megy? – Nem, alig 10 perc. – Vezessen óvatosan. – Nagyon köszönöm a segítségét. – Ugyan.

A férfi visszatért a társaihoz. Az asszony nézte az autót, amivel nem szoktak vontatni. Luxus. Nyilván. Beültette a folyamatosan csacsogó Kicsit a gyerekülésbe, bekötötte. Felhívta a férjét. – Helló! – Helló, mizujs? – Nem kell eljönnöd a bringáért, viszem haza. – De hát hogy-hogy? – Otthon maradt a Nagy fehér inge, behoztam utána a suliba. Gondoltam, ha már itt vagyok, nem hagyom itt. – Hogy tudtad berakni a kocsiba? – Hát, segített valaki. Tényleg marha nehéz. – Előre hajtottad az üléseket? – Nem, kipókoltam az ajtót. Tényleg nem valami szuper megoldás, de hát nem megyek vele messzire. ̶  Csönd. – Itt vagy? – kérdezte, közben fölnézett, pillantása találkozott a férfiéval, aki az imént segített. Az zavar nélkül bámult az asszony arcába. D. tekintete az árokra, onnan a térdére vándorolt. A telefonban még mindig csend volt és elektromos sistergés. A meggyszedés közben szerzett horzsolásba egy kis kavics ékelődött. – És hova fogod rakni? – Berakom a lépcső alá. – Onnan simán elviszik, a pincekulcs meg nálam maradt, mikor reggel kivettem. – Akkor felviszem a lakásba. – Ez egy marhaság, de most már mindegy. Mi szükség volt erre? – Segíteni szerettem volna, megspórolni neked egy utat. – Amúgy is arra vitt volna az utam jógára. Nekem az lett volna a segítség, ha az történik, amit megbeszéltünk. Amit mondtam. – Értem. Csönd. – Na, jó, szia. – mondta a férje. – Szia. Megpiszkálta a kavicsot, az kifordult a horzsolásból. Beült, ráadta a gyújtást. A Kicsi tovább mesélt. A feszültséget azért megérezhette, mert mikor D. egy lámpánál rámordult, hogy maradjon már csendben, rögtön elhallgatott.

A ház előtt nem volt parkolóhely. Beállt a parkoló autók mellé másodiknak, felkapcsolta a vészvillogót. Kiakasztotta a gumipókot, és kicibálta a biciklit. Vagy negyven kilónak tűnt, az asszonynak még a gyomra is megfeszült arra a gondolatra, hogy esetleg addig ügyetlenkedik, míg összekarcolja a fényezést, vagy beleszakít a csomagtér kárpitjába. Lihegve a ház falához támasztotta a bringát. A Kicsinek most lett elege. – Játszótérre akarok menni! Az asszony a házzal szemközt lévé játszótérre meredt. A téren egy ismerős anyuka álldogált a kislányával. – Figyelj, nekem be kell vinnem a Nagy biciklijét. Nem hagyhatom az utcán. Lemehetünk a játszóra, ha meg tudod várni G. mamájával, amíg beviszem a biciklit. A Kicsi habozott, s mint ilyenkor mindig: az orrát túrta. – Jó – mondta végül halkan. G. anyukája szokásos fekete-fehér szettjében álldogált a játszón. Az ajka, szintén szokás szerint drámai borvörösre volt lakkozva. D. még soha nem látta máshogy, csak hibátlan porcelánra alapozva, mérnöki gondossággal kirúzsozva, precízen beszárított fekete hajjal. Egyébként melegszívű, kicsit bőbeszédű nő volt. Simán elvállalta a Kicsit.

A ház felé tartva D. megvilágosodott. Hiszen pincekulcsa minden lakónak van, csak a rekeszhez kellene külön. Azért a pincében mégis jobb helyen lenne, tényleg. A földszinti lakásból beszélgetést hallott kiszűrődni, becsengetett.  ̶  Pillanat – hallotta bentről, majd kisvártatva megjelent egy fej az ajtóban. D. zavarba jött. A Földszinti Lakó csak egy törölközőt tartott maga előtt, az arcán vastag krémréteg csillogott. – Rosszkor jöttem, elnézést. – Most már mindegy, miben segíthetek? – Hát, a pince kulcsát szerettem volna elkérni, beraknám ezt a biciklit. – De nekem csak a vasajtóhoz van kulcsom, meg a saját rekeszemhez. – Igen, hogyne. Nekem az is bőven elég, ha az előtérbe betolhatom. Ha megjön a férjem a kulcsokkal, majd berakjuk a saját rekeszünkbe. Remélem, addig nem lesz útban a folyosón. ̶  Zavarában bőbeszédűvé vált. – Pillanat, megnézem hol a kulcs. – mondta a másik asszony. D. egyik lábáról a másikra állva várta a kulcsot, és magában fohászkodott, hogy G. mamájának ne legyen túl jó időérzéke, vagy beleférjen neki ez „egy pillanat” fogalmába, amíg a földszinti lakó előhozza a kulcsot, vagy, ha egyik sem, legalább ne gyűlölje meg túlságosan. Óráknak tűnt, mire előkerült a kulcs. D. betolta a bringát, lihegve köszönetet rebegett a Földszinti Lakónak, felkapta a homokozó cuccot a lépcső alól, és átfutott a játszótérre. Minden rendben volt. G. mamája megörült a beszélgető társnak, úgyhogy D. -nek bőven volt ideje kilihegnie magát, mielőtt a férjét felhívta volna. – Szia. – Szia. – Végül be tudtam vinni a pincébe a biciklit. – Hogy? – Elkértem a pincekulcsot egy lakótárstól. – Jó, rendben. Az asszony még mindig feszültnek hallotta a férje hangját. – Akkor este. – Igen. – Szia. – Szia.

Mikor kinyomta a telefont, rájött, hogy a bicikliláncot az iskolában hagyta. G. mamája döbbenten nézte, ahogy a D. a padon, arcát tenyerébe temetve zokog.

Lapis Lazuli