Amíg nincs érdemjegyes értékelés, addig a tanító nénik különböző módon jeleznek vissza a gyerekek aznapi viselkedésével kapcsolatban. A mi időnkben még csak a piros pont-fekete pont jelezte, hogy mi a véleménye a tanítóknak a magatartásunkról, ma már mindenféle izgalmas és kreatív módon minősítik a kölyköket.
Az elsősömnek külön értékelőfüzete van. Az első oldalra be van ragasztva egy kép, melynek részei be vannak számozva a napok szerint. Nap végén értékelik magukat a gyerekek, majd a tanító nénivel egyeztetve (aki vagy jóváhagyja, vagy felülbírálja az értékelést) színezik ki az adott napra vonatkozó falevelet a rajzon. A piros szín kifogástalan viselkedést jelent, a zöld jelzi, ha nem volt teljesen jó a gyerek, kéknél pedig valami nagyon rossz dolgot csinált. (Például rohangált az ebédlőben.) Ha halványpirosra színeznek, az azt jelenti, „majdnem” nagyon jó volt a gyerek. Halványkék esetében pedig „majdnem” nagyon rossz. Vagy valami ilyesmi.
A tanév első napjaiban csupa piros volt a rajz, majd a második héttől zöldülni kezdett a lap, és egyre gyakrabban találkoztam kék satírokkal. Persze számonkértem a gyereket, hogy mégis mit tett, hogy sok a kék mostanában. Azt válaszolta, hogy nem tud csöndben maradni, kiabál ebédnél, és a sorakozás sem megy neki. (Azért ezeket az infókat majd ellenőrzöm a tanító néninél is.) Két dolog miatt kapott fejmosást itthon: az egyik kék jel esetében a magyarázat az volt, hogy szó nélkül lement a büfébe egyedül (pénz sosincs nála, nem is értem…). Megbeszéltük, hogy ilyet nem tesz többet. A másik esetben nehéz dolgom volt: egyrészt, hogy ne érzékenyüljek el és ne kuncogjak, másrészt magyaráznom kellett egy kicsit.
Történt ugyanis, hogy szeptember végén, a születésnapom reggelén azt mondtam Mankának, hogy nem kérek mást szülinapomra, csak azt, hogy piros legyen az aznapi bejegyzés. Büszkén jött le délután, hogy ő bizony nagyon jó volt, és megvan az ajándékom. Agyondicsértem persze. Aztán abban maradtunk, hogy neki is jó, ha pirosat kap, a tanító néninek is jó, és én is boldog vagyok tőle, ezért mi lenne, ha (bár a kék szín is szép, de) ezentúl a pirosakat gyűjtené.
A következő öt napban csak piros színeket találtam az értékelőfüzetben. Feszítettem, mint pók a lucernásban, hogy nabezzegazéngyerekem milyen ügyes. Pedig gyanúsnak kellett volna lennie a hirtelen jókislány-viselkedésnek. A magyarázat a következő héten jött, amikor is két piros levél kékre változott. Kiderült, hogy hiába beszélték meg a tanító nénivel, hogy aznap rosszul viselkedett és kék szín jár neki, ő pirossal színezett – hogy én örüljek majd neki. Úgyhogy jó alaposan megbeszéltük a csalás fogalmát, és biztosítottam arról, hogy továbbra sem lesz leharapva a feje, ha kéket kap a suliban. De azért próbáljon meg rendesen viselkedni, ha lehet.
Tünde
Nálunk előbb jött az értékelés (naponta mi nem látunk eredményt, csak hetente egy kis fejecske állapota tudósít az egész heti műsorról), csak utána a „kiértékelhetőség”. Mert őszintén szólva fogalmam se volt, hogy a leggyakrabban megkapott mosolygós piros fej, aminek egyik szemén csinos zöld monokli van, az hányas a skálán. Aztán nagyjából kiderült, hogy ez a „majdnem teljesen jó” ami egy hat és féléves, örökösen izgő-mozgó, benemállaszája fiúnál abszolút kielégítő. Én nem várok se kisangyalságot, se tökéletességet egyébként, főleg hogy néhanapján úgy érzem, egyre kevésbé értem, mi mentén osztályoznak kicsit és nagyot.
Műsor azért volt, nem véletlen, mennyit pörgök az önálló, átgondolt döntéshozatal és önálló, átgondolt cselekvés körül. A szerdai edzésen az apja rémülten látta, hogy csak két kis tökfej rohangál rövid ujjú póló+rövid nadrág kombóban a nyolcfokos, télies hidegben a pályán, de az egyik sajnos a saját fia. Első gyanúja az volt, én nem pakoltam évszaknak megfelelő ruházatot. De miután nagy nehezen megtalálta az öltözőt, benne a zsákot, benne a teljes szett melegítőt (ami ugyanott volt, ahonnét a kisded kihúzta a pólót-rövidgatyát), rájött, nem én voltam a hunyó, és keresni se kellett volna a cuccot. Hazaértekor első dolga volt forró fürdőbe pakolni a kölköt, az őrangyalnak innét köszönjük, hogy megúszta a tüdőgyulladást.
Én a gutaütést kevésbé, mikor megláttam az október 6-ra előírt inget – sajnos csak hétvégén néztem meg alaposabban. A kölök váltig állította, hogy bár az előzetes utasítás szerint pakoltam váltóruhát, ebben kellett rajzórán festeni, és van ugyan „festőpóló”, amit ráhúznak a ruhára, az rövid ujjas lévén vajmi keveset segített a mandzsettára kenődött kék-zöld pacnikon. Én is kéket-zöldet láttam a negyedik folttisztítóval való felsülés után (na, jó, sokat halványult...), és első mérgemben emelt hangon közöltem a kiskorúval, nyugodtan mondd legközelebb, „nem, mert a zénanyukám azt mondta, erre itthon nincs se pénze, se ideje”! Már hogy nem veszek vadiúj inget minden ünnepség után, és fél napig folttisztítózni (a drogéria teljes alsó polcának felhasználásával) sincs se kedvem, se időm. Egyelőre higgadtan _megálltam_, hogy ne írjam be az üzenőbe, hogy „ez most komoly????”, hiszen kiderülhet, a gyerek nem mosott fület, és volt (lett volna!) lehetőség átöltöznie. De azt továbbra se értem, miért nézte el a felelős felnőtt, ahogy két órán keresztül pingálja az ünneplőt – nyilván ő se főz be szilvalekvárt csipkés selyemblúzban.
Viszont tanul szép verseket, dalokat, a balhés osztálytárs is visszahúzódott mára. De egyelőre az ovis barátját várja még vasárnapra, azt, aki kapcsán a legjobb mondatot fogalmazta meg az igazi barátságról: „barát az, akivel együtt lenni olyan, mintha születésnapom lenne”. Nem bánnám, ha akadna ilyen barát a suliban is.
Vakmacska
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
