Mire ideért a barátnőm, már 12 perces fájásaim voltak: ezek már nem azok a „mindjárt megjön görcsök voltak”, hanem azok a „húúú, elég rendesen megjött” görcsök. Mivel én nem gondoltam, hogy ezek már fájások, mondtam Ildinek, hogy nézzük még meg a Dr. Csontot, de pillanatok alatt 10 percenként jöttek már a fájások, úgyhogy nem néztem végig. Szépen elindultunk, és még azért megálltunk az automatánál, hogy pénzt vegyünk le, hátha nem csak téves riasztás. Ahogy az Üllői útra értünk, már hétpercenként voltak görcsben a lábujjaim, és szorítottam a rinyavasat. Kórház, kapucsengő, 21.35, megint fájás.
A portás kérdezi: Mit akarunk? Már 5 perces fájások. Szépen felmásztam azon a végeláthatatlan lépcsőn, ami még jól is esett… Csengetés a szülőszobánál. Mosolygós arc betessékel, levetkőzök, felkúszok a vizsgálóra, addig a szülésznő bemutatkozik, és közli, hogy most megnézi, hogy tágulok-e, és hogy milyen a ctg. Vizsgálás közben, megjegyzi, hogy kicsikét szivárog a magzatvíz, és hogy ebből reggelre baba lesz. Bevallom, pánikba esem egy kicsit, mert azt hittem, hogy legalább egyszer el fogom játszani a téves riasztást, nem jött össze.

Az ügyeletes doktor elkezdte a felvételemet, addig én szóltam Ildinek, hogy a kocsiból nyugodtan hozza fel a csomagokat, mert ennek a fele se tréfa. Közben elküldtem az sms-t, anyának, Titinek, Juditnak, és az egyetlen férjemnek, hogy hamarosan megérkezik a várva várt legifjabb csemete, és hogy innentől Ildit lehet hívogatni. Szépen besétáltunk a 3-as vajúdóba, és felvettem azt a ledér, minek nevezzem, fehér, agyonkötős hálócuccot. Felmásztam a szülőágyra és átadtam magam a következő fájásnak. Gondoltam, ha ez ennyi, akkor nem lesz itt gond. Igen ám, de ahogy sűrűsödött, úgy erősödött is a fájás. Bejött végre az orvosom, megnézte a fájás közben, hogy hogy áll a méhszáj, de még mindig ugyanúgy 2,5 ujjnyi volt, mint felvételkor. Akkor repesszünk burkot. Minek???

Fájás, és már magam alá is véreztem.
Nem tudom, mennyi idő telt el és hányszor rándultak görcsbe a lábujjaim, de kezdtem fáradni, és egyre nehezebben viselni, hogy már nagyon régóta, egypercenként jöttek a fájások, és már olyan érzés volt, mintha el sem engedné. Nem bírom tovább. Eltörik a mécses, és már könyörgök Ildinek, hogy vigyen haza, mert én ezt nem akarom. Ildi tartja bennem a lelket, de látom, hogy őt is megviseli, hogy így lát, tehát próbálom összeszedni magam, de nem sokáig megy. Dokim megint bejön, látja, hogy kivagyok, és kérdezi, hogy kérek-e epit? Hogyne kérnék, csak ez a nem is tudom, minek nevezzem érzés múljon el. Felültetnek, maradjak nyugodtan, ne mozduljak, megszúrják a gerincem. Köszi! Fájás fájás hátán, és ne mozduljak. Az arcom Ildi mellkasához szorítom, amennyire csak tudom, de attól sem lesz kisebb a fájdalom.

Nem tudom, hogy hátul mit csinál az orvosom, de Ildi közli, hogy ez neki most egy kicsit sok volt, és lehet, hogy elájul. Leül, és egy kicsit elveszíti azt a jó színét, ami volt, kimegy, felfrissíti magát, és mire visszaér, nekem már nem is annyira rossz. Neki viszont még mindig fehér a színe. Pár perc múlva ismét érkezik az doki, és a ctg-t látva nemtetszését fejezi ki. Hív egy másik orvost, akivel konzultálnak. Ahogy ők beszélgetnek, én úgy leszek egyre idegesebb. Megint eltörik a mécses, és igen sürgetően kérem, hogy velem is osszák már meg, mi a fejcsóválás oka. Konzultáns benyúl, várja a fájást, én is. Már megszoktam, hogy a baba igen aktív fájás előtt. Már fáj az orvos dereka, és még fájás mindig sehol, és már legalább 10 perc eltelt. A konzultáns orvos mondja, hogy: „Jó, akkor csináld!” – és már el is tűnt. A doktorom közli, hogy: „Valami van a köldökzsinórral, és nem tágult semmit, amióta bejött. Meg kell császározni.” Ismételten pánik. Istenem, mi lehet a gond? Remélem, minél hamarabb kiderül. Reménykedve kérdezem, hogy akkor egy óra múlva már láthatom a kisfiamat? Biztató mosoly mellett jön a válasz, hogy 15 perc sem kell hozzá.

Átsétálok kísérettel a műtőbe, felfekszem a kínzóeszköz kinézető műtőasztalra, megitatnak velem valami szörnyűséget, ami állítólag hányinger ellen van. A gerincembe vezetett branülön keresztül megkapom az érzéstelenítőt. Kérdezgetik, hogy ezt érzem-e? Felőlem le is vághatják a lábam, mert én aztán semmit nem érzek, és már majdnem rájuk szólok, hogy csinálják már, mert a kicsim nem érzi odabent már jól magát. Meglátom Ildim mosolygós szemét a fejemnél, nagyon hálás vagyok, hogy ott van, mert már kezdek bepánikolni. Mondja az orvos, hogy akkor most vág, és mindjárt kész is leszünk.
Nem érzek mást, mint valamiféle feszegetést. Közlik, hogy most csinálnak nekem egy tolófájást. Felőlem aztán kettőt is, csak minden rendben legyen! Megkönnyebbülés, és hangos ÓÓÓÁÁÁ. Ildi mondja, hogy kint van. Látom, hogy könnybe lábad a szeme, és a szülésznő felhívja a figyelmét, hogy akár lehet is fotózni.

Aztán (óráknak tűnik) megjelenik a szemem előtt két hatalmasnak rémlő lábacska. Közlik, hogy mindjárt hozzák. Tudom, hogy most megvizsgálják, meg leszívják a nyákot, és kicsit felmelegítik, de azért visszahozhatnák, és elengedhetnék a kezeim, hogy átöleljem. És végre az arcomhoz fordítják a kis fejét, amit én össze-vissza puszilgatok és mérges vagyok magamra, mert úgy folynak a könnyeim, hogy nem is látok belőle semmit.

Amikor elkezdtek varrni, olyan remegések jöttek rám, hogy nem tudtam elképzelni, mi lelt. A varrás után közölték, hogy most 6 órán keresztül nem szabad felkelnem az ágyból, viszont utána már délután lehet, hogy át is adnak az osztályra és együtt lehetek a kisfiammal.
A műtősfiú rám morrant, hogy fogjam meg a nyakát, megfogtam, mire hangosan mordult: ne így! (Ó, hát azt sem tudom, merre vagyok arccal, már most hiányzik életem legfrissebb tagja, ennek meg az a problémája, hogy hogyan fogom a nyakát.) Remegő hangomat hallom: „Akkor hogy?” Elmondja, megteszem. Valami furcsát érzek, és csak azt látom, hogy a lábaim a levegőbe lendülnek, de nem érzek semmit. Kicsit félelmetes volt az az érzés, ami hirtelen átsuhant rajtam, kicsit meg is ijedtem. Csak nem marad így, de nem kérdezek, csak remegek tovább. Kitolnak a műtőből, és a folyosón még egyszer odahozzák az arcomhoz a kisfiamat. Legalább még látom, próbálom beinni a látványát, és már most alig várom, hogy délután legyen és együtt legyünk. Kis idő elteltével ismételten látom a lábaim a levegőbe lendülni, de olyan fáradt vagyok, hogy most nem is gondolkozom semmin, és nem ijedezek.

Fekszem az ágyon, majd leragad a szemem, Ilditől elveszik a csomagba bekészített dolgok egy részét, a többit hazaküldik, nem tudom utána, hogy volt-e bent nálam Ildi, mert álomba zuhantam. Felébredtem, azt hittem már le is telt az a 6 óra, amit magyaráztak, de sajnos tévedtem. A nővér megnézi a hasam, és hogy hogyan ürül a vér, ha megnyomkodja. Még mindig nagyon rossz érzés, hogy nem mozog a lábam, de legalább a lábam ujja már megmozdult. Óránként jön a nővér, és felhúzza a lábam és nyomkodja a hasam, ami nem is lenne baj, ha nem múlna rohamosan az érzéstelenítő hatása, amitől egyre fájdalmasabb, amit csinál.

Az idő telik, jön a nővér, letelt végre a 6 óra. Akkor most felkelünk, és szépen lassan elmegyünk a kis katéterzsákunkkal a mosdókagylóig, és szépen megmosakszunk, fogat mosunk, aztán igyekszünk minél többet mozogni, sétálni. Iszonyat nehéz felkelni úgy, hogy a hasizmost mellőzzük. De mindent megteszek, csak hogy délután már a kicsikémmel lehessek.

Már dél elmúlt, jön az orvos vizitelni, keményen közli, hogy ma még nem mehetek az osztályra, nem jó a vérképem. Egy világ törik össze bennem, akkor most nem látom a gyerekem, csak holnap?!
Jön a látogatási idő 16-17-ig, megérezik szerelmem egy csokor rózsával, amit persze nem hozhat be, tehát csak az ajtóból mutat meg, Anyukám, a nagypapa, és Ildim is ott toporog hátul. Egyszerre csak ketten lehetnek az ágyamnál nyakig beöltözve zöldbe. Meglepetés, kis kocsin hozzák a szobában fekvők gyermekeit, végre a kezembe adják. A férjemnek, ahogy meglátja az ő kis trónörökösét, könnybe lábad a szeme, és felsóhajt, hogy:
- Szia, kisfiam! –remeg a szája a meghatottságtól, és nem hiszem, hogy csodálkozni lehet rajta, de nekem is ismét patakokban folyik a könnyem.

Ahol érem, ott puszilgatom, és nem akarok gonosz lenni, de legszívesebben mindenkit kizavarnék, hogy csak mi hárman (végre hárman) maradhassunk, és csak nézzük egymást. Nagyon gyorsan eltelik az az egy óra, és már kéri is a nővér Robikát, még jól megpuszilgatom, és megnyugtatom, hogy hamarosan le sem tud kaparni magáról. Mindenki elmegy, és az 5 friss anyuka ott marad az űrrel a szívében, és persze, hogy nem tud aludni, pihenni, pedig a nővér mosolyogva figyelmeztet, hogy jó lenne, ha még egy nagyot pihennénk életünk ezen új fejezete előtt.

Kisverus

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?