A mi történetünk 2011-ben kezdődött. Párommal novemberben ismertük meg egymást interneten. Én túl egy csúnya váláson, amit nehezen viseltem. Hamar összeköltözünk. 2013-ban egy horvátországi nyaraláson elhatároztuk, hogy családot szeretnénk. Én tudtam sajnos hogy PCOS, inzulinrezisztenciám és pajzsmirigy alulműködésem van, mert előző házasságom során már utána jártunk, de nem ezért szakadt meg a kapcsolat.
Párom megértő volt. Elkezdtem újból az életmódváltást, mert hát a diétát előtte ímmel-ámmal tartottam. Sport is napi életem része lett. 2014-ben házat vásároltunk, addigra leadtam 15 kg-t. Kezdtünk türelmetlenek lenni, kb. egy év után elmentünk kivizsgáltatni magunkat.
Párom teljesen rendben volt. Persze nálam volt a probléma. Az orvos Kecskeméten egy laparoszkópos műtétet javasolt, petevezeték átjárhatóságival, és „drilling”-gel. Végül 2015 márciusában sor került rá. És vártunk, hogy hátha most végre kopog a gólya…
Közben endokrinológust váltottam, gyógyszert kellett elhagynom, más gyógyszert szedni. Pár kg vissza is jött.. Végül nőgyógyászom kiírta az ilyenkor szokásos gyógyszert, ami valakinek csodaszer, nekem nem segített. 2-3 cikluson keresztül szedtem, nem történt semmi.
Ősz volt, kezdtem úgy érezni egy helyben toporgunk. Az orvosom meg csak vár, mert szerinte egy éven belül teherbe fogok esni. Türelmetlen voltam, de jó, várjunk, továbbra is próbálkoztunk. De azért a biztonság kedvéért bejelentkeztünk a budapesti Kaáliba.
2016 januárjában voltunk konzultáción. Ott már csak egy-két vérvizsgálatot csináltattak velünk, és javasolt az orvosunk egy méhtükrözést. Ajánlott is valakit Budán, aki megcsinálja diagnosztikusan. Magyarul nem altatás alatt. El is mentünk hozzá, megcsinálta, de nem kívánom senkinek… Ez fájt. Kiderült, hogy méhsövényem van, amit illik megműtetni meddőségi kezelések esetén, mert nehezíti a teherbeesést. 2016 februárjában megtörtént a műtét, amiből hamar fel is épültem.
2016 márciusában pedig visszamentünk a Kaáliba, hogy az első inszeminációt megcsináltassuk. Sajnos csalódás lett a vége, áprilisban nem is mentünk újból, hanem csak májusban és júniusban folytattuk. Sajnos eredménytelenül. De az orvosunkkal szemben is a bizalom megingott, úgy éreztem futószalagon megy a dolog. Akkor azért még próbáltunk benne bízni, és 2016 június végén, július elején mentünk fizetős lombikra. A tébésre csak 2017 februárjára kaptunk időpontot. Nagyon bizakodók voltunk, nagyon hittem benne, hogy most sikerülni fog. Nagy volt a csalódás, amikor kiderült, hogy mégsem. Magam alatt voltam, sírtam csapkodtam, összetörtem, de nem adtam fel.
De az orvosban nem tudtam újból bízni, mondtam a páromnak, hogy hallottam, van egy doktornő is az intézetben, nemrég óta, menjünk át hozzá, hátha lelkiismeretesebb.
Első találkozásunk után azt gondoltuk, igen, végre jó kezekben leszünk, még akkor is, ha annyi idős, mint mi.
Folytatódott a küzdelmem a kilókkal, a mozgással, a PCO ellen.
Végül jó értékek mellett belevágtuk szeptemberben a második lombikba. Annak indultunk. A doktornő csinált egy sóoldatos méhüreg vizsgálatot, azt mondta, segíthet a pöttöm megtapadásában, majd következő hónapban fogamzásgátló szedés után elkezdtem ismét a hormonokat szúrni. Október végére a tüszők elkezdtek nőni, de valamiért nem úgy alakult, hogy sok lett nálam, hanem úgy, hogy kevés. Három tüsző érett meg, amit az én esetemben kevésnek talált a doktornő, mivel az értékeim és a PCOS miatt többnek kellett volna lenni. Javasolta, hogy lehetne esetleg inszeminációt csinálni, de döntsünk mi. Döntöttünk, mert a lombikot, a műtétet egy porcikám sem kívánta, inszemináció lett, november 4-én.
Utána pedig a várakozás…. Ami elég idegőrlő tud lenni. Végül hamarabb, mint kellett volna, csináltam egy tesztet, és halványan, de pozitív lett. És még sok-sok egyre erősebb kétcsíkos teszt, ahogy teltek a napok. Aztán megint az idegőrlő várakozás... A 6 hetes ultrahangon pedig 2 kis szívecske dobogott! Sírtunk örömünkben párommal, ő is bent volt velem. Életem legszebb pillanata volt.
Utána pedig visszamentünk a kecskeméti orvosomhoz.
Bárcsak ne tettük volna! 13 hetesen beteg lettem köhögtem, lázas is voltam, annyit írt sms-ben, hogy hívjam ki az ügyeletet, kérjek antibiotikumot, mintha azt csak úgy osztogatnák egy terhes kismamának. Aztán 15 hetesen elmentünk 4D-s ultrahangra, mert a kórházi ultrahangot futószalagnak éreztem. Erre azt mondta a 16 hetes vizsgálaton, ha van rá pénzünk… Nem, nem lett volna, ha nem érezzük úgy, de a legjobbat akartuk, ezért mentünk el. Na, ezek után úgy éreztem, váltanunk kell. Mindig egy hónapra hívott vissza, ezért úgy gondoltuk, van még időm, jól éreztem magam, nem volt problémám.
A 20 hetes vizsgálatra más orvoshoz mentünk. Bárcsak hamarabb mentünk volna! Kétujjnyira kinyílt a méhszájam. Azonnal kórházba küldött. (Később már itthon tudtam meg, hogy 2 cm volt végig a méhnyakam, ami ikres kismamáknál, meg az én előéletemmel, akár a koraszülés esélyére figyelmeztethet.) Nem éreztem semmit, csak a folyamatos derékfájást, de azt terhességem alatt folyamatosan. Majdnem három hétig feküdtem, az ágyvéget megemelték, folyamatosan kaptam az antibiotikumot, mert volt egy fertőzésem. Emiatt a méhszájamat sem tudták összevarrni.
De hiába volt minden. 2017 április elsején hajnalban elfolyt a magzatvizem. Császármetszés lett, mert a kisfiunk lába belógott a méhszájamba. 3 óra 2 perckor született meg Levente, húga, Flóra 3 óra 3 perckor. Mindketten 480 grammal születtek.
A császár maga rémes volt, éreztem sajnos, biztos, mert siettek. Aztán engem benyugtatóztak, és csak a végén tudtam meg, hogy még élnek a picik. Előtte úgy gondoltam, hogy biztos nem élik túl… Csak mert előtte az osztályvezető vagy háromszor-négyszer elmondta, hogy a 24. hét előtt az vetélés.
A várakozás, míg kiment az érzéstelenítő, rémes volt, nem tudom, mi volt velem utána, azt hiszem, sokkos voltam egy kicsit. Hajnalban megérkezett férjem, és ő utána már nemsokára a PIC-en is volt, és mutatta a piciket képen. Aztán a PIC osztályról az ügyeletes doktornő is feljött, tájékoztatott. Még mindig nem tudtam, mi lesz, ez akkor most jó vagy rossz? Vannak csodák? Nem tudtam, mi lesz.
A császár napján délután letolt a szülésznőm a PIC osztályra. Párom is jött. Megijedtem nagyon. A rengeteg gép, lélegeztető, elektródák a picikéken, a gépek hangja... Azt hiszem, az ajtón kívül már bőgtem utána… Akkor értettem meg igazán, mekkora baj van. Hogy ez sehogy sem jó.
Vasárnap egy másik doktornő is bejött hozzám. Tájékoztatott. Nem kecsegtetett semmi jóval vagy rosszal, egyetértettünk, kicsi az esély.
A kisfiunk állapota volt a legrosszabb. Agyvérzést, tüdővérzést kapott. Harmadikán mondták meg. De közben küzdöttem, sebbel, cicivel, hogy tejem legyen.
4-én leköltözhettem az anyaszobák egyikébe. Onnan egy kicsit könnyebb volt a picikhez menni, tejet fejni.
Aztán 5-én reggel fél 7-kor jöttek szólni, menjek be az osztályra. A pici kisfiunk meghalt. Férjem is jött, elbúcsúztunk tőle. Odaadták, megfoghattuk. Előtte nem is érinthettem a pici kis zsebibabámat. Akkor azt hittem, megpusztulok, hogy meghalok vele együtt. Férjem minden nap jött, támogatott. Ha ő akkor nem jött volna, nem tudom, hogy élem túl.
Csak az éltetett akkor, hogy a kislányunk él. Benne bíztunk, neki fejtem a tejet, az éltetett, hogy talán jól van, és ha az emésztése beindul, kaphatja a tejet, és minden rendben lesz. De az emésztése nem indult el sajnos. Két hét után görcsei is lettek. Sajnos a születésekor kapott pici agyvérzés nem is volt olyan kicsi, rossz helyen volt… Tudjuk, hogy mindent megtettek a PIC-en. Orvosok, ápolók mindent. De sajnos esélyünk alig volt.
Négy hét után az emésztése miatt felkerültünk az I. sz. Gyerekklinikára, a Bókay utcába Pestre. Éreztem, hogy nagy a baj. Csak nagyon-nagyon reménykedtünk. Itt is mindenki nagyon-nagyon megtett mindent Flóráért. Nem fogjuk elfelejteni nekik.
Pár nap után azonban kimondták, amit sejtettem, éreztem. A kislányunk soha sem fog ép kislány lenni, ha valami csoda történne, és mégis az emésztése beindulna, akkor sem. De a természet mindent eldöntött. Leálltak a kis veséi is, elkezdett vizesedni. És mi ott voltunk végig vele. Akkor már majdnem mindegy volt szegénynek. A kezembe, a mellkasomra is kiadták. Akkor éreztem igazából először, hogy anya lettem. Azt az érzést soha nem fogom elfelejteni.
Május 8-án délben 38 nap után a kis pici zsebibabánk elhagyott minket. Elment a testvére után. A pici szíve bírta a legtovább…
Azt kívánom minden leendő szülőnek, ilyet soha, de soha ne kelljen átélniük. Mi pedig reménykedünk, hogy egyszer tényleg szülők leszünk.
Anita
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
