Azt hittem, felkészültem. Mármint tényleg. Fél éve YouTube-videókat nézek a szülésről (este, sötétben, amikor a feleségem már alszik, mert nappal még mindig zavarba jövök tőle). Három apás szülésfelkészítőre is elmentem. Van egy 47 pontos listám a teendőkről, amit minimum ötvenszer ellenőriztem. A kórházi táska tetején ott a Red Bull és a szendvics, ahogy a többi apuka javasolta a fórumon.
De basszus.
Hajnali 3:12-kor arra ébredek, hogy Andrea megböki a vállam. "Szívem... rendszeres, erős fájásaim vannak." Azonnal bekapcsol az autopilot. Felkapom az előre kikészített ruhákat, előkerül a lista. De a kezem remeg, még a cipőfűzőmet sem tudom rendesen bekötni.
A kocsiban próbálok nyugodt maradni. "Légzés!" - mondom Andreának profin, ahogy tanultuk. "Te is lélegezz" - válaszolja. Ja, tényleg, eddig visszatartottam.
A kórházban kiderül, hogy még csak 2 centi. Mondom Andreának, hogy semmi baj, nyugodtan sétálgassunk, de ő közli, hogy inkább maradna a labdán. Leülök mellé egy székre a folyosón, és próbálom hasznossá tenni magam. Eddig azt hittem, a "masszírozd a derekam" egy egyszerű művelet. Nem az. Van rá valami képlet? Túl erősen csinálom? Túl gyengén? Egyáltalán jó helyen masszírozom? A YouTube-videókban ez nem tűnt ilyen bonyolultnak.
Délelőtt 11-re már én is szívesen szülnék Andrea helyett. Gyűlölöm, hogy nem tudok segíteni. A fájások között viccelődünk, de amikor jön egy erős, csak állok tehetetlenül. Próbálom megjegyezni a légzéstechnikát, amit a szülésznő mutat, hogy majd én is tudjam mondani, de őszintén, nekem már az orrom befogása is kihívás.
"Ne fotózz!" - sziszegi Andrea a következő fájásnál. Pedig csak dokumentálni akartam... na jó, lehet, hogy nem ez volt a legjobb pillanat.
Délután egykor már olyan erősek a fájások, hogy Andrea megragadja a kezem. Azt hittem, ez csak olyan filmes dolog, de nem. Konkrétan azt érzem, hogy el fogja törni az összes ujjpercem. De nem merek szólni. Egy férfi kibírja, nem? Különben is, az ő fájdalma biztos sokkal rosszabb. Azt hiszem.
Aztán jön a kitolási szak. Életemben nem hallottam még Andreát így üvölteni. Legszívesebben kimennék, de nem lehet - megígértem, hogy végig ott leszek. A szülésznő rám néz: "Apuka, tessék a párna mögé állni, támassza a hátát!" Végre, egy konkrét feladat! Ezt nem tudom elrontani. Csak aztán Andrea hátradől, és rájövök, hogy az elmúlt 9 hónap alatt valamiért elfelejtettem erősíteni.
"Mindjárt itt a baba!" - mondja a szülésznő lelkesen. Andrea arca közben olyan koncentrált, amilyennek még sosem láttam. Görcsösen markolom a kezét, és próbálok nem arra gondolni, hogy mi történhet odalent. Nem is akartam soha látni, és most kifejezetten hálás vagyok, hogy a fejem felől támogathatom.
5:47-kor megszületik Bence. A szülésznő kérdezi, akarom-e elvágni a köldökzsinórt - persze, hogy akarom, még ha a kezem remeg is. Senki nem veszi észre a remegést, mert mindenki a babával van elfoglalva. Életemben nem láttam még ilyen gyönyörű, és őszintén szólva, ilyen nyálkás dolgot. De amikor felsír... az valami hihetetlen. Mint amikor a Liverpool megnyeri a BL-t. Nem, ez sokkal jobb. Még a könnyeim is kicsordulnak, pedig megfogadtam, hogy nem fogok sírni.
Andrea mellkasára teszik Bencét. Állok mellettük, és hirtelen rájövök, hogy fogalmam sincs, mit csináljak a kezemmel. Integessek? Azért az fura lenne. Végül csak ott állok, vigyorgok, mint egy idióta, és életemben először nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam.
Most már otthon vagyunk. Andrea szerint nagyon ügyes voltam. Szerintem maximum túléltem. De ha újra kéne csinálni? Gondolkodás nélkül vállalnám. Csak legközelebb talán nem veszek fel fehér pólót. És előre beveszek egy Algopyrint, mert a kezem még mindig sajog.
Most már otthon vagyunk. Andrea szerint jó támasz voltam, szerintem csak próbáltam nem nagyon útban lenni. De ha újra kéne csinálni? Gondolkodás nélkül vállalnám. Csak legközelebb talán nem veszek fel fehér pólót. És előre beveszek egy Algopyrint, mert a kezem még mindig sajog az ötórás kézfogástól.
Ui.: A Red Bull és a szendvics még mindig a táskában van. Valamiért nem volt időm megenni.
FG
