Az elmúlt hónapokban nem lett kevesebb a kilátástalanság, nem erősödtem meg jobban a jövőbe vetett bizalmamban, sőt. Mégis, fura gondolataim vannak. Mi lenne, ha gyereket vállalnék? Gyors számítások szerint, ha holnap, kedden teherbe esnék, akkor 47.5 éves lennék, amikor szülök – betűkkel is leírom, hogy nyomatékot adjak neki. Negyvenhét és fél éves lennék, amikor szülök, 65 elmúlnék, amikor érettségizik, jó esetben hetvenkét évesen már lehetne unokám. Ez utóbbi nem is hangzik olyan rosszul. Nosza, fel is kerekedtem és vettem egy menopauza tesztet, hogy mielőtt beleélem magam bármibe is, legyen egy tényszerű kis tesztcsík a kezemben, egy jel, ami azt erősíti meg, hogy felesleges, vagy egy jeletlenség, ami utat mutathat.
Tudom, nagyon gáz az egész. A szomszédasszonyom is most szült, fél éves a baba. Mivel nem vagyunk annyira jóban, csak becsültem a korát, bőven negyven fölé saccoltam. A városi főzőversenyeket mindig ő nyeri, vaskos karjaival tartja azt a böhöm nagy főzőkanalat, ahogy kóstol. De kiderült, hogy még közel sincs a negyvenhez, csak ilyen alkat. Szóval ő tök nyugodtan szülhet, nekem viszont el kell gondolkodnom ezen.
A sok veszélyes adaton, ami szerint a baba nagy eséllyel lesz kitéve a születési rendellenesség kockázatainak. De gondolkodnom kell azon is, vajon én magam elég vagyok-e ehhez. Hogy végig tudjam csinálni és legalább a hetvenéves koromat megérjem. Kőkemény kérdések, egy részükre van csak válasz, a szándékra, a lélekbeli dolgokra. De ez kevés a sikerhez. A test is kell. Az erős lábak, a táguló medence, az állóképesség, a pszichés kitartás és a kiszolgáltatott helyzet elviselése, az a tudat, hogy bármikor megingathatnak abban, képes vagyok végigcsinálni.
Persze nem vagyok teljesen hülye. Tudom, hogy vannak határaim. Ez a döntő mondat most hazafelé, ahogy a szökellésem a frissen megvásárolt menopauza teszttel egyre lassul, meneteléssé, majd cammogássá hanyatlik, és már a nap is kevésbé süt, nehezedik a levegő körülöttem.
Hazaérve máris nekiugrok a tesztelésnek. Ez is pisiből mér, máris gyakorolhatom a terhességi teszteket is. Pontosan öt perc múlva olvassa le az eredményt. Jó hosszú idő. Ezalatt végiggondolom, vajon ki mit szól majd ehhez a babavárós ötletemhez. Anyám kitér a hitéből, a lányom babázhat, a barátnőm jól elcsodálkozik majd, és a vaskos karú szomszédasszony pedig átadja a kinőtt babaruháikat.
Huaahh. A teszt negatív. Vagyis pozitív. Vagyis lehet még baba, képes vagyok rá! Tesztszerűen. Hogy a többire végül képes leszek-e, ki tudja. Illetve azt a gyereket meg is kell csinálni.
És persze a párom. Vele is meg kell beszélnem még egyszer. Mert az rendben van, hogy nagyon lelkes és többször is biztosított arról, hogy ez részéről zöld lámpa, jöhet a baba, de azért így, a fényes bizonyosság kapujában, amikor kiderül, hogy erre még alapunk is van, sehol a menopauza, na, akkor már fontos, hogy igazán átbeszéljük. Ő is idős apának, vagyis idős lesz, amikor a gyereket edzésekre kell hordani, végig kell ülni a szülői értekezletet, sárkányt kell eregetni és autómodelleket összerakni 1:25-ös méretarányban.
Éjjelente sírni kell együtt azon, hogy miért sír a gyerek, helyettem odaadni a répapürét, amikor én éjszakás műszakban leszek, elviselni azt a sok változást itthon, ami a kicsi érkezésével jár majd, átalakítani az életünket, tövestül csavarni rajta egyet abban a korban, amikor a természet már másképpen rendelkezne felettünk. Most jönnének lassan a begubózós, tévénézős, főzőműsoros éveink, a fűnyírás, mint sport és az esti közös séták ideje a kertek alatt, unalmas biztonságban lődörögni a hátralévő aktív tíz évünket.
És akkor most mindezt keresztülhúzzuk egy pöttyös popsijú kislánnyal vagy egy feltűnően vörös hajú, hatalmas súllyal született kisfiúval?
Veszek egy üveg jó bort estére, főzök valami olaszost és beszélgetni fogunk. Gőgicsélés háttérzenét állítok be hozzá a lejátszóban. Aztán vacsora után vagy bekapcsoljuk együtt a bébitévét, vagy valami horrorral zárjuk ezt az eszement ötlettől megvadult nyáréjszakát.
Zizi
