51. hét

A Színváltóékkal való randi után másnap esős csütörtökre ébredtünk. Mondanom sem kell, hogy meglett a böjtje az előző napi, túl késői fektetésnek is. A Kicsi ugyanis - bár este nyolc utántól reggel fél nyolcig aludt - egész nap nagyon nyűgös volt, és már délelőtt tízkor le kellett tennem újra aludni, annyira dörgölte a szemét. Mondjuk az eső is részeltetett minket rendesen - már hajnaltájban rákezdett a halk zápor, aztán egész nap szakaszosan esett - és az idő is nagyon álmosító volt. Kint minden tiszta víz és sár volt, úgyhogy az ottalvós buliból délelőtt hazatérő fiúk is beszorultak a házba egész napra, rajtam meg kitört a migrén. Egy élmény volt így… a 35 nm-es házba bezsúfolódva öten, plusz a kintről behozott asztal, hogy valamin ebédelni is tudjunk, mikor lépni se lehet - mindeközben a folyamatos lamentálás, hogy ki mit nem eszik meg, mit kér és mit nem kér, „ha nem eszel, törpe maradsz” litánia a Középsőnek a Nagytól… A vitákat csitítva és a különböző kívánságoknak eleget téve, illetve Kornélt az asztaltól visszafogva természetesen az lett a dolog vége, hogy mindenki megebédelt, csak én nem.

A babát a férjem rögtön ebéd után lefektette, mert extra sírós volt, (így én is be tudtam kapni legalább az ebédemet), a fiúk pedig leültek olimpiai vízilabda meccset nézni - ami közben a lentihez hasonló társalgások hangzottak el.

- Kik játszanak? - kezdte a Középső.

- A magyarok a spanyolok ellen - így a férjem.

- Kik azok a spanyolok? - ütötte tovább a vasat a Középső.

- A fehérsapkások - zárta rövidre az apja.

- Azok már tízzel vezetnek?

- Nem, kettő-nullra vezetnek.

- Kettő-nullra?

- Igen.

- De kik?

- A spanyolok.

- Azok kicsodák?

Végül a meccsről mesére váltottak, Kornél a besötétített szobában szuszogott, a férjem pedig a rossz idő miatt duzzogva, a Nagy ágyára levetve magát szó szerint elaludt mellettem az esőben, úgyhogy semmi dolgom nem lévén nekiláttam a naplóval foglalkozni egy kicsit.

Egyszer csak rezgett a telefonom - egy ismeretlen francia szám hívott, de nekem semmi kedvem nem volt felvenni és ezzel felébreszteni a többieket. Tudtam, hogy ha fontos, úgyis hangpostát hagynak - ezt nagyon szeretem a franciákban: sosem teszik le anélkül, hogy el ne mondanák, miért kerestek. Amint megkaptam, meg is hallgattam az üzenetet, amiben arra kértek, hogy haladéktalanul telefonáljak vissza, mert „több információra volna szükségük” a francia állampolgársági kérelmemmel kapcsolatban.

Na, végre, pont a napokban gondoltam rá, hogy vajon hogy állhat az ügyem, elbírálták-e már a dossziémat. Azon melegében ki is mentem az utcára, hogy az alvókat ne ébresszem fel, és vissza is hívtam a nőt, hogy megkérdezzem, mit szeretne tudni. Mondta, hogy felírtak a választói listára, de nem érti, miért XY és nem ZY a nevem, ezért keresett (úgy tűnik, hogy még 2021-ben is beemelhetetlen tény a franciák számára, ha egy házas nőt nem a férje nevén hívnak hivatalosan, hanem az esküvő után is a lánynevét használja… hogy ebből mennyi galiba volt már az elmúlt években!)

Miután tisztáztuk, hogy is hívnak valójában, rákérdeztem, hogy ezek szerint tud valamit a dossziém állapotáról? Egy darabig hímezett-hámozott, hogy ez nem az ő dolga, kérdezzem a prefektorátustól, de végül csak kibökte, hogy ha fel vagyok írva a választói listára, akkor az azt jelenti, hogy megkaptam az állampolgárságot. Jupii!!! Úgy megörültem a hírnek, hogy még az unott hangú önkormányzati asszisztenst is sikerült felráznom és a hívás végén már együtt örvendezett velem.

Visszatérve a házba sajnálattal konstatáltam, hogy Férjet a délutáni szundikálás se rázta helyre. Egyfolytában azon jajongott, hogy „hideg van”, „esik az eső”, „nem lehet semmit csinálni”, és ezt mantraként ismételgetve, mint ketrecbe zárt állat járkált fel és alá, időnként cifrázva egy-egy „nem hiszem el ezt a nyarat, mindig akkor esik, mikor mi itt vagyunk”-kal. Úgy felidegesített, hogy nem is mondtam neki semmit a történtekről, hanem inkább eltoltam a felébredő Kicsit babakocsival gumicsizma-vásárlás ürügyén, csak ne kelljen tovább hallgatnom a szenvedéseit. Annyira utálom, amikor ezt csinálja! És minden évben előadja, mert legalább egy esőnapot biztosan elkapunk - őneki pedig nem nyár a nyár, ha nincs gatyarohasztó meleg (hozzáteszem, akkor meg azon lamentál, hogy meg lehet sülni).

Csizmát ugyan három boltban se leltem, viszont az eső megint elkezdett pötyögni, úgyhogy hazamentünk - és az udvaron apukámat találtuk, aki nagymamámhoz menet megállt nálunk beköszönni az unokáknak (és elvinni a cuccaink egy részét). Mindenki nagyon örült neki, jól felpakoltuk az átszállítandó holmijainkkal, aztán továbbengedtük, hogy mire jövünk, a kis falusi ház már kitakarítva, pihe-puha ágyneművel és sok-sok sütivel várhasson minket.

Valaki megtanul biciklizni
 

Péntek. A Kicsi megint nyolcig aludt reggel, utána megnéztük az aznapi vízilabdameccset, aztán mivel végre kisütött a nap is, a fiúkat tíz körül kiküldtem a kertbe játszani. Először egy pokrócra telepedve dobble-ztak az apjukkal, aztán elővették a bicajokat. A Középső több hétnyi ígérgetés és titkolni szándékozott félelem után tegnap volt hajlandó először rendesen felülni a bicajára egy esőszünetben, miután az apja a szokásos, több generációt kiszolgált seprűnyelet a bicaj hátuljára szerelte és azt fogva futott mögötte.

Ahhoz képest, hogy akkor ment így először, nagyon-nagyon ügyes volt. Mikor nem látta, hogy az apja elengedte a rudat, pár alkalommal teljesen egyedül ment - csak még önbizalma nem volt igazán, ezért pár kör után leszállt, mondván: fáj a hasa, valami szúrja. De most a tegnapinál sokkal jobban ment neki a dolog, tulajdonképpen önállóan biciklizett, csak futni kellett mellette. A Nagy, aki tavaly ilyenkor maga is épp így tanult bicajozni, persze folyton versenyezni akart vele, hiába mondtam neki, hogy ez még korai - így csak cikázott körülötte, incselkedve a tavasszal kapott NAGY bicajával (ami pont egy mérettel nagyobb, mint a Középsőnek most átadott tavalyija).

Kornéllal a kertkapu előtt az utcán néztük a műsort, mikor egyszer csak kijött a szomszéd néni, aki talán épp a boltba indult, és akinek a Kicsi lelkesen kezdett integetni. A néni észrevéve ezt, irányt változtatva közelített felénk, és a szokásos köszönés után mellettünk elhaladva a következőt mondta:

„Annyira kedvesen foglalkoznak ezekkel a gyerekekkel, olyan jó hallgatni is.”

Teljesen meglepődtem e nem várt dicsérettől (meg attól, hogy ezek szerint minden áthallatszik az utca túloldalára a szomszédba…).

Tizenegy körül a fiúk végül elmentek moziba (az esőnapra volt beígérve nekik, de mire jegyet vettek volna a mesére, minden hely betelt, így a vajszívű apjuk másnapra szervezte át nekik a programot), én pedig megetettem Kornélt, aztán elmentünk kettesben babakocsival, hogy felszedjük az aznapra rendelt ebédünket. Már épp visszafelé jöttünk, mikor betoppant a férjem egyik testvére a feleségével, mert épp arra volt dolguk, és gondolták, beugranak egy kicsit babanézőbe. A nagyokat a mozi miatt ugyan pont elkerülték, és nem is maradtak tíz percnél tovább, mert ők is mentek ebédelni, de így is jó volt látni őket egy picit - ők meg csak kapkodták a fejüket, mekkora is már a fiatalúr.

Délután, mikor a csapat másik fele is visszatért, mind levonultunk a strandra. A víz a tegnapi lehűlés után elég hideg volt, úgyhogy én a Kicsivel be se mentem - helyette Kornél vezetésével a szokásos köröket róttam a strandon. Most egy ezüst hajú, legalább hetvenéves öreg nénit szúrt ki magának és vele kokettált hosszasan: integetett neki, cukiskodott, odament hozzá, fel akart kéredzkedni az ölébe, aztán a papucsát tanulmányozta hosszasan. Alig lehetett elrángatni onnan. 

Azért homokozni is volt ideje két csajozás között

Szerencsére a fiúk is eléggé fáztak, úgyhogy másfél óra után felszedelődzködtünk és elindultunk vissza a házba. Hazafelé menet persze megint a néni előtt kellett elmennünk, aki búcsúzóul még poénkodott egyet és mondta a Kicsinek, hogy megbeszélte a családjával, hazaviheti magával.

- Na, eljössz velem? - kérdezte tőle, mire a Középső, aki az esetek nagy részében ugye ügyet sem vet a kistestvérére, sőt, lehetőleg minél messzebb szeret tőle lenni, nehogy Kornél hozzáérjen valamely becses rejtekéhez, most megállt és csípőre tett kézzel, mérgesen azt válaszolta a néninek:

- Kornél még nem beszél. A kisbabák nem beszélnek, nem tudtad???

- majd sarkon fordult és a Kicsi babakocsiját megragadva és maga előtt tolva, erőlködve indult a kijárat felé. Jó tudni, hogy testvérféltékenység ide vagy oda, azért nem adná oda az öccsét az első idegennek.

Este, miután a gyerekeket már mind ágyba dugtuk, átjöttek az unokatesómék, egyben újdonsült keresztszülők egy négyszemélyesre. Mármint tábortűzre. (Szeretem elnevezni a tüzeket, attól függően, hogy hányan üljük körbe őket - nem mindegy, hogy egyszemélyes elmélkedős, kétszemélyes tűzbebámulós, sokszemélyes örömtűz gyerekekkel - a sort tetszés és résztvevők száma szerint lehet folytatni). Nagyon laza fröccsöket ittunk és közben szétröhögtük magunkat a férjem sztorijain - ha ugyanis mi négyen együtt vagyunk, az egész estés röhögcsélés és jókedv az garantált. Ahogy nevetés közben hátravetettem a fejem, egyszer csak észrevettem, hogy mennyire gyönyörű a csillagokkal teliszórt nyári égbolt. Eddig leginkább a tüzet bámultam, nem az eget, de annyira magával ragadóan szép volt, hogy onnantól le se tudtam venni róla a szemem. Töméntelen sok csillag látszott és a sötét ég pont olyan volt, amilyen csak augusztusban tud lenni, és amilyennek mindig csak itt, a Földnek ezen a kis, figyelemre alig méltó pontján láttam idáig. A férjem és az unokabátyám látott egy hullócsillagot is - én persze hiába bambultam, hátha jön egy újabb, hogy kívánhassak. A beszélgetésnek végül fél tizenkettőkor együttesen vetettünk véget, mert mindenki álmos volt. Öregszünk, tagadhatatlanul.

Franciás vendégek
 

Másnap egy barátnőm és a kislánya jöttek látogatóba hozzánk a férjével, aki francia és aki először járt életében Magyarországon. Velük jött még a barátnőm anyukája is, aki fuvarozta őket. A kislány három héttel idősebb, mint Kornél, de akárcsak a múltkori baba, ő is pillekönnyű volt a fiamhoz képest.

Kíváncsi voltam, a fiúk fognak-e (és ha igen, hogyan) franciául beszélni a több hétnyi kihagyás után, de kár volt aggódnom, mert azonnal átálltak franciára. A Középső persze még nem túl magabiztosan, sok szót pedig magyarral helyettesített, valahogy így:

“J’ai 5 ans, et j’ai mangé un spiderman… ööö… torta.”

(Ötéves vagyok és ettem egy pókemberes… tortát.) Persze azt is meg kellett mutatnia, hogy ő már tud biciklizni - és mindenki bámulatára pár bemelegítő kör után, bármiféle segítség és seprűnyél nélkül teljesen egyedül repesztett a kavicsos úton a ház előtt. Alig két napra volt szüksége, hogy legyőzze a félelmét és belejöjjön… Nagyon büszke voltam rá.

A barátnőmék nálunk is ebédeltek és séta közbeni gyerekaltatás ürügyén tudtunk kettesben is beszélgetni egy jó órát. A kicsik ébredése után együttesen lementünk a strandra, ahova a férjem tesója és a felesége ezúttal már a két gyerekükkel együtt futott be, így míg a nagyok az unokatesókkal kiegészülve együtt strandoltak, a két kicsi a part menti homokban kapirgált. A gyereksereg később apukákkal kiegészülve egy óriási várrendszert is épített a parton. Hat óra lett, mire mindenkitől elbúcsúztunk és visszamentünk a nyaralóhoz, és az előre összerakott csomagokat, illetve a fiúk által még délelőtt szedett mezei virágokat (saját ötletük volt, hogy virágot visznek ajándékba a dédinek meg a nagynénémnek, úgyhogy két üres, vízzel töltött bébiételes üvegbe pakoltuk őket a művészi érzékkel összeválogatott csokrokat, hogy estig el ne hervadjanak) magunkhoz véve végre elindulhattunk a nagymamámhoz. Féltem, hogy az izgalmas nap után a Kicsi elalszik majd a kocsiban a fél órás út alatt, de szerencsére nem így történt.

A kocsiban a Nagy végig „meetinget” tartott, értsd: ölébe vette a „játék laptopját”, határozottan kijelentette hogy ő most dolgozik és épp a főnökével beszél, ezért mind maradjunk csendben, majd nekiállt franciául magyarázni a hátsó ülésen, hogy aztán idegesen csattanjon fel:

„Nem maradtatok csöndben, egy szót sem értettem!”

Később képzeletbeli konferenciahívást is bonyolított, amibe ő, a Középső, és B., az unokahúguk volt bevonva. Úgy érzem, túl sok volt az otthoni távmunka, hogy ennyire kiművelte magát ezekből.

A Középső gondolatai teljesen másutt jártak az út alatt. Egyszer csak minden előzmény nélkül odavettette a Nagynak:

- Neked van szerelmed?

- Igen - válaszolta erre szendén a bátyja. - Igaz, még nem tudom a nevét, de már most nagyon szeretem - tette hozzá elandalodva. Imádom őket.

A rövidke út után begurultunk végül a ház udvarára, ahol nagymamám otthonkája elé kötött fehér kötényben, kezében fakanállal már a konyhaajtóban állt, kémlelve, mikor jövünk - és ahogy meglátták, már szaladt is hozzá a két dédunokája. Az udvar berkeiből hamarosan apukám, a ház mélyéből pedig nagynéném és meglepetésvendégként az öcsém került elő. Egy darabig kölcsönösen örvendeztünk a másik látásán. Kornél majd kibújt a bőréből, annyira örült mindennek és mindenkinek. Óriásiakat kacagott az apja kezében, engedte, hogy a dédi megpuszilgassa a kezét, aztán ahogy földet ért a lába, rögtön nekiállt totyogni fel és alá, az arca pedig egész este egy merő mosoly volt. A fiúk odaadták virágcsokraikat, aztán gyorsan rohangáltak egyet fel és alá a házban és a kertben, csak hogy minden megvan-e, ami tavaly megvolt és hogy tutira jól csússzon utána a vacsora.

A régi ház és az udvar… Semmit sem változott az elmúlt egy évben. Szeretem, hogy olyan, mintha itt soha nem mozdulna az idő. A hajnalkával és estikével befuttatott szőlőlugas, a hokedlik a konyhaajtó előtti kis teraszon, a zöld zsaluk és a sárga falak, a kút a kertben és a fehérre meszelt egykori disznóól… Mintha mind aranyfénnyel volna bevonva és még mindig az a gyerekzsivajtól, emlékektől, ősök jelenlététől sugárzó hely lenne, amilyen gyerekkoromban is volt.

A következő napok egy kicsit összefolynak… Látom magam előtt a sok, napon barnára sült, ütődésekkel teli, izmos fiúkezet és -lábat, köztük a kis zsufa gyereket (ahogy nagymamám mondta), a hurkás-fehér babakezeivel és lábaival csépelve, hogy mindenki lássa, mennyire örül, hogy végre bevették magukhoz a nagyok. A kövér babatalpakat, ahogy öntudatosan lépdelve fedezi fel a kert és az udvar minden egyes zugát. A fű zöldjét, a pokrócon hagyott magyarkártya ciklámenét, a szilvásgombóc aranyló prézlijét, a kert végében növő cukkinik haragoszöldjét és a tökök harsogó narancsát, a kerítés barnáját, a diófa áttetsző zöld lombját és esténként a sötét szobákból puhán felderengő, vetett ágyak hívogató világosságát. A szürkületkor rakott, szomszéd gyerekekkel közösen körbeugrált tűz színét, a déli ég kékjét, a nap erejét, a ház hűvösét. A víz ízét, az almáspite morzsáját, a régi pajta barnáját, az agyagos föld aranyló okkersárgáját. A tücskök ciripelését, a berek folyton változó összevisszaságát, a házak sorát, a kutyák ugatását, a templom harangját és a falusiak mindenkinek kijáró köszönését. Mindennapi programunkká vált, hogy délután, mikor a fiúk apukámmal és a férjemmel elmentek a Balatonra strandolni, mi a nagynénémmel végigjárva és újrafelfedezve a falut, tologattuk a Kicsit a babakocsiban, aki édesdeden aludt, míg nagynéném régi történeteket mesélt minden egyes elhagyott ház előtt. 

Az idillnek egy borzalmas éjszaka vetett véget, amit Kornél végigüvöltött, és ami alatt hiába altattam el bárhányszor, húszpercenként újra és újra felébredt, majd - paracetamolos kúp ide vagy oda - reggel fél nyolckor 39,3-as lázat produkált. Nem volt mit tenni, gyorsan összeszedtünk pár cuccot, majd a nagyokat a családra hagyva a férjemmel beautóztunk vele a legközelebbi vidéki város kórházi ügyeletére.

Kórházban a gyerekkel
 

Még nem volt kilenc, mikor a kórházhoz értünk. Kis tévelygés után végül a megfelelő helyre igazítottak minket, és a recepciónál elkezdték felvenni az adatainkat. A francia kék eü-s kártya szinte megugorhatatlan akadály elé állította őket, de aztán sikerült megoldaniuk a dolgot valahogy és továbbkísértek minket a gyerek sürgősségire. Szerencsére csak ketten voltak előttünk, az orvos, egy fiatal rezidens srác lajháros pólóban (óriásit nevettem!) épp akkor érkezett, mikor mi is. A nővérek kis idő múltán szólítottak, hogy fáradjak be a gyerekkel a vizsgálóba. Elmondtam az orvosnak, hogy mi történt éjszaka, illetve mikor kapott a Kicsi utoljára lázcsillapítót és hogy én mire gyanakszom (két dologra: vagy a füle nem lett rendesen kikezelve és az tért vissza, vagy a Balaton vizéből való iszogatás nem tett jót neki - hiába próbáltuk megakadályozni, a part menti pocsolyákból egypárszor sikerült kortyintania).

A fiatal orvos és két idősebb nővér ezután vizeletgyűjtő zacskót applikált a Kicsire, megmérték a lázát (39,4) majd megpróbáltak vénát szúrni neki, hogy vért vegyenek tőle. A láztól remegő gyereknek azonban se a kézhajlatában, se a kézfején nem bírtak egy normálisan kivehető vénát se találni. Tapogatták, nyomogatták, de semmi. A nővérek közölték, hogy ők nem szúrják meg „ezt a kis aranyossat”, majd a doktor úr.

Nem akarom bő lére ereszteni: háromszor próbált az orvos vénát szúrni, és egyszer se sikerült neki. A gyerek üvöltött és potyogtak a könnyei, a két nővér alig győzte lefogni, a doktor szenvedett és csöpögött róla az izzadság, míg a tűt mozgatta a fiam kézfejében, én meg a fejénél állva próbáltam nyugtatni a kedvenc énekeivel, amíg el nem csuklott a hangom és el nem sírtam magam én is a maszk alatt. Nem tudom meddig tartott ez a tortúra, de a végére a gyerek annyira kiakadt, hogy szabályosan remegett a kezemben is, de vér egy csepp se jött belőle. Ezután persze hiába akarta a fülét megnézni a doki, mert rángatta a fejét és nem látta rendesen, úgyhogy adtak neki Flamborin-cseppeket, hogy lemenjen a láza, aztán kiküldték velem együtt a folyosóra, kilátásba helyezve, hogy 12, de akár 24 órás megfigyelésre is számíthatunk, ha nem sikerül kideríteni, mi a baja.

Így aludt a kimerültségtől rám borulva

Hát erre nem számítottam… a férjemet gyorsan hazaküldtem, mert pelenkán és vizen kívül mást nem hoztunk magunkkal, pláne nem éjszakára való cuccot. A gyerek a kimerültségtől elaludt a mellkasomon és ott pihegett harminc percen át - ezalatt szépen lement a láza. Mikor felébredt, egy betegkísérő átvitt minket a fül-orr-gégészetre a felnőtt rendelésre (ez volt amúgy a mákunk). Kis várakozás után - ami alatt Kornél mindenkit elbűvölt a váróteremben - már szólítottak is, és egy rövidke vizsgálat után meg is volt a diagnózis: nem a füle fáj, az rendben lévőnek tűnik, hanem tüszős mandulagyulladása van, ami extrém magas lázat tud okozni és ami nagyon fájdalmas. Antibiotikum-kúra helyreteszi.

Fellélegeztem, hogy szerencsésen kiderült, mi okozta a bajt, és szívből reméltem, hogy ezek után nem tartanak benn minket. Visszatérve az ügyeletre azért még várt ránk pár órányi szenvedés: Kornélnak ugyanis PCR-tesztet csináltak, mielőtt a váróteremből az elkülönítőbe mehettünk volna (protokoll), aztán még kétszer próbáltak vénát szúrni neki, hogy ötödik próbálkozásra végre le tudjanak venni tőle némi vért, és új vizeletgyűjtőt is kapott, mert az első elcsúszott. Az időközben visszatérő férjem csomagokkal felpakolva jött, úgyhogy meg tudtuk etetni a babát tápszerrel, és én is ettem ebédet. Mivel láza sem volt már, abszolút jókedvű lett és nekiállt sétálni.

Egy körül végül jött a nővérke: megjöttek a véreredmények és a vizelet is, minden rendben, valóban a mandula lehet a baj, úgyhogy recepttel és zárójelentéssel hazaengednek minket. Hállelúja! A kórház patikájában kiváltottuk a gyógyszert, aztán vettünk kint egy sajtos-tejfölös lángost, amit ebéd gyanánt elfeleztünk a férjemmel, majd a ház felé vettük az irányt. Összességében elmondhatom, hogy ha ez a bénázás nem lett volna a vénaszúrással, csak pozitívan tudnék nyilatkozni az ellátásról: a kórház nagyon jól felszerelt és tiszta volt, a személyzet kedves, a hozzáállás és a munkatempó nagyon jó.

Minimálszülinap
 

És elérkezett a várva várt szülinap. A férjem szabadsága lejárt, és maradt még pár elintéznivalónk, úgyhogy a Kicsivel hármasban felmentünk Pestre, míg a fiúk tovább élvezték a dédihotelt: úgy beszéltük meg, hogy Kornél születésnapjára ők is feljönnek utánunk.

Apropó születésnap. Nem hiszem el, hogy egyéves lett… Hova repült el így az idő?! Pedig tagadhatatlan, hogy ő már nem kisbaba, hanem igazi kisfiú. Ha énekelek neki, énekel utánam. Imádja betekerni magát mindenféle függönyökbe és aztán röhögni, hogy ő lát minket, de mi nem látjuk őt. Mindenhova egyedül, önállóan megy, néha szó szerint rohan, és egyre kevesebbszer esik el e mutatvány közben. Szereti felvenni a szandálját és abban menni, mint a nagyok. Szavak nélkül is tűpontosan elmondja, mit akar: kimenni az ajtón, vizet inni, játszani, enni. Legkedvesebb elfoglaltsága a lépcsőkön való fel- és lejövés… nyolc lépcsőfok fölfelé, majd a lépcső közepén járva mégis inkább úgy dönt, hogy lefelé fordul - de öt megtett lépés után ismét nekilát felfelé lépdelni, és ezt félóráig is képes csinálni a kezünkbe kapaszkodva. Ha bárki bármilyen ajtón kimegy a szobából, azonnal bömbölésbe kezd, és csak akkor nyugszik meg, ha az illető visszatér. Talált egy kiszuperált távirányítót, amin világít egy gomb, ha nyomogatja, na, ezt mindenhova viszi magával. A férjem pedig egyik délután elvitte magával az anyósomhoz is, ahol az ismerős fodrász néni levágta a haját (ezt már én is régóta akartam, csak a kórházi kaland miatt nem tudtunk elmenni a falusi fodrászhoz kért időpontunkra) és ettől igazán nagyfiús lett az arca.

Így érkezett el augusztus 13-a… Mivel egyszer már megünnepeltük a szülinapját a keresztelőn, most csak egy picike, jelzésértékű tortát vettem neki, rajta egy Egyes gyertyával. Nagyon tetszett neki a gyertya lángja, mindenáron meg akarta fogni, úgyhogy végül kénytelen voltam megkérni a Nagyot, vegye az ölébe, nehogy megégesse magát vele, míg én megpróbáltam lefotózni a kis ünnepeltet.

A babanaplójába ezt írtam aznap este:

„Drága kicsi szívem! Legyél mindig ilyen erős, okos, céltudatos, szép, mint a nap, kíváncsi, érdeklődő, mosolygós, kitartó, huncut, és ajkbiggyesztő! Hálás vagyok, hogy az anyukád lehetek és hogy vagy nekünk… Az egyik legjobb dolog vagy, ami valaha történt velünk. Köszönöm neked ezt az elmúlt egy évet - és remélem, hogy még sok-sok további vár ránk veled.”

Nektek pedig azt köszönöm, hogy egész évben velünk tartottatok, átéltétek a kalandjainkat, jótanácsokkal segítettetek, néha kritizáltatok, néha dicsértetek, vagy velünk izgultatok és örültetek, esetleg mérgelődtetek, ha épp úgy fordult az életünk. Nem gondoltam volna, hogy valaha is kiteszem a pontot a napló végére, de azt hiszem, most jött el ez a pillanat. A Shadow-család most elköszön, az alkotó (egy kicsit) megpihen. Szép nyarat nektek!

Shadow

A babanapló előző részeit ide kattintva>>> olvashatod el.