47. hét

Szerda reggel. Ez lesz a nyolcadik nap, amit a Kicsi a bölcsiben tölt el, vagyis túlestünk az első héten. Eddig minden rendben ment, de most először a reggeli búcsúzásnál bedobta a sírós műsorszámát (az apjának már előbb is, de engem eddig még megkímélt). Rossz volt, de még az én elfogult szemem is látta, hogy igazából azért nem komoly az a sírás, csak olyan becsületbeli ügy, azért görbíti a száját. 

Pedig a bölcsisektől dicshimnuszokat hallok róla: mindenki szerint nagyon jól alkalmazkodik, dicsérik, hogy milyen könnyen beszokott és milyen szépen eszik, játszik, barátkozik. Tegnap először nevetett is, ezt külön kiemelték a napi összefoglalóban, mikor érte mentem. Csak az alvás a problémás, mert az az első napot leszámítva mindig nagyon rövidke - de hát nem lehet mindent egyszerre akarni. Viszont a napközbeni 40 perces szundi ára, hogy délután, mikor öt körül megyek érte, sokszor alva találom szegényt.

Közben, csak hogy ne legyen unalmas az életünk (bár nem tudom, volt-e valaha is az?), kéz-láb-száj betegség tört ki a csoportban. Nem vagyok biztos benne, hogy nem kapta-e el ő is, bár egyértelmű tünetei nincsenek, csak fájdalmasan sírt az előző éjszaka és a vádliján találtam egypár piros pöttyöt. Az igazgatónő megnyugtatott: ez a betegség a bárányhimlő vírus enyhébb változata, úgyhogy ha az ellen be van oltva (be van) akkor nem biztos, hogy elkapja.

A fiúknak ezzel egyidőben kitört a vakáció, és így egész nap otthon voltak a házban a férjemmel - én a reggeli bölcsis leadás után visszajöttem a régi lakásba, hogy csendben tudjak dolgozni. És bizony egy percet se henyéltem, annyira sok volt a munka. Ötkor elrohantam a Kicsiért - és így találtam rá: megint elaludt a párnák között. 

Este már az új házba jöttem „haza” vele. Végre nem esett, hanem lágyan sütött a nap, a kerti szárítókötélen pedig mosipelusok és lepedők száradtak (férjem öntevékenyen nekiállt mosni, míg én távol voltam). Ahogy közéjük léptem, hogy leszedjem őket, olyan érzésem volt, mintha egy filmbe csöppentem volna. Körülvett a sok fehér anyag, susogtak a szélben, míg a nap aranylóan csillant meg egyik-másik lepedő vagy törölköző mögött és közben a gyerekek hangját lehetett hallani a távolból. Idilli pillanat volt.

Home office a vakációban, gyerekek mellől
 

Másnap a házból próbáltam dolgozni a két nagy mellől, mert a férjemnek el kellett mennie - kisebb döccenőkkel ugyan, de egész jól sikerült a nap, a fiúk sokat játszottak együtt és elég volt fél füllel hallgatnom őket, meg a nagyobb vitáknál közbelépnem. Főzni nem főztem - nem is tudom, másoknak hogy fér bele a home office mellett még a főzőcskézés is, én örültem, hogy meg tudtam enni az ebédemet és közben a gyerekekkel beszélgethettem egy kicsit.

Délután a férjem hozta a Kicsit haza. Sajnos addigra megint rossz idő lett, így nem tudtunk kimenni a kertbe, inkább a szobájába vittem, és míg ő játszott, elkezdtem pakolni mellette a szekrényébe. Egyszer csak nagy cuppogásra lettem figyelmes. Lenéztem rá, és azt láttam, hogy a félig nyitott bölcsis táskáját, amiben a váltóruháját hordjuk, kipakolta, a cuccok közül megszerezte a naptejet (olyan picike, mint egy golyós dezodor, roll-on-os a teteje is, azzal kell kenni a naptejet) és buzgón szopogatja a naptejes golyócskát a szájával és az egész arca naptejes. Mindezt úgy, hogy OTT ÁLLTAM MELLETTE. Egy pillanatra se lehet levenni róla a szemünket, mert biztos, hogy rögtön történik vele valami. Hogy hogyan tekerte le a naptej kupakját, az egyébként azóta is rejtély. 

Péntek. Most már jobban ment a gyerekek melletti távmunka - igaz, kicsit el is sunyultam a dolgot délutánra. Miután megebédeltünk, kiküldtem őket a teraszra játszani, mert végre kisütött a nap. Azt találták ki, hogy gyurmából csináltak fagylaltokat (egy egész standot állítottak fel maguknak) és gyúrtak nekem mindenféle színes palacsintát meg virág alakú fagylaltot, amit aztán házhozszállítással behoztak a konyhába, ahol a laptopommal dolgoztam. 

Nyitva volt az ajtó, hallgattam, miket játszanak a fagylaltozás után. Olyan cukik voltak! Történt ugyanis, hogy egy poszméh (azért tudom, hogy az volt, mert engem is odahívtak megnézni) megállt pihenni a teraszon. A Középső vette észre, aprót sikkantott és rögtön agyon akarta ütni, mert félt tőle, hogy megcsípi. Gyorsan közbeléptem és elmagyaráztam neki, hogy nem szabad a méheket bántani, mert ha ők nincsenek, nem lesznek gyümölcsök, zöldségek meg méz sem. Bár imádja a mézet, de ennek ellenére se tett róla, hogy kinyírja a kis állatot. Vissza kellett mennem a konyhába, úgyhogy már csak azt hallottam, ahogy távozásom után a Nagy is elmondja neki, hogy ha nincsenek méhek, nem lesznek gyümölcsök stb., és akkor végre letett a méh drasztikus agyonütéséről. 

Persze addigra már a Nagy figyelmét is felkeltette a szegény állat és hogy miért nem megy már el.

„Biztos öreg már ez a méhecske, azért nem bír felszállni”

- sommázta vizsgálatának eredményeit, amiben meg is egyeztek a Középsővel, és viszonylag sokáig fejtegették is a dolgot - míg észre nem vették, hogy a nagy tárgyalás közben a méhecske fogta magát és eltűnt. 

Érdemes amúgy elrejtőzve hallgatni a társalgásaikat - a múltkor a fürdőszobából azt hallottam például, hogy a cukorkákról (franciául csak bonbon) beszélgetnek, mire a Nagy kifejtette, hogy „jók a bonbonok és én ha tehetném, a legszívesebben bonbon lennék”. De az is jó volt, mikor a szobájukban azt játszották, hogy villamossal elutaznak Párizsba/a Balatonra (vagy ahogy a Középső mondta: Párizsbalatonra) és ehhez nekiálltak összepakolni két táskát, majd átvonultak a Kicsi szobájába, mert az volt a Balaton.

Késő délután, mikor a férjem is megjött a Kicsivel, egyszer csak megjelent a ház mellett két kombájn és learatták a búzát a szántóföldön. Az esemény az egész családot odavonzotta, így:

Este, vacsora után aztán hagytam a francba a pakolást, inkább kiültem a teraszra és megnéztem a naplementét - giccsesen gyönyörű volt. Hirtelen igazán nyár érzésem lett tőle - hiába, hogy lassan már július közepe van, eddig még valahogy nem éreztem a nyarat. Most viszont hirtelen olyan valóságos lett… és az, hogy a saját kertünkből nézhetem, óriási élmény. Olyan volt, mintha nyaralnék… ciripeltek a tücskök és csipogtak valami madarak, és a folyton éhes, örökölt macska is megjelent a kertben. Jó volt belegondolni, hogy ezentúl minden nap ilyen lesz, akár tél van, akár ősz. 

Ez már igaz járás, segítség nélkül
 

Hétvégén aztán megint megjött az eső, és a gyerekek megint beszorultak a házba. A Középső kezén gyanús hólyagocskák jelentek meg, majd tüzetes nézegetés után a talpán, sőt, a Nagy kezén és lábán is találtunk belőlük. Lehet, hogy ők is elkapták a kéz-láb-száj-at? Tudtommal nem volt nekik ilyenjük babakorukban (vagy csak nem vettem észre rajtuk).

Kornél nagyon aktív volt, látszik, hogy a bölcsiben egész nap jön-megy. És szombaton tényleg elkezdett járni, úgy igaziból, segítség nélkül és semmibe se kapaszkodva. Na, jó, valójában én már pénteken is láttam, mikor együtt voltunk, hogy nagyon próbálkozik, de 2-3 lendületből megtett lépés után még elesett. Viszont szombaton már lendületből ment akár 5-8 lépést is kapaszkodás nélkül. És még nincs 11 hónapos…. Annyira gyorsan nő! A motiváció egyébként a porszívó volt (vagy én, mert felém is mindig rohanva siet és hát ugye az én kezemben volt AZ Eszköz. A takarításban amúgy is jeleskedett - annyira édes volt, mert megszerezte a takarítórongyomat meg a cifet, amit a folyosón hagytam, hogy majd alkalomadtán tovább pucoljam vele a falról a betonpöttyöket, és egyik kezében a rongyot, másikban a súrolószert fogva nekiállt ő is törölgetni a falat. Azt hittem, megzabálom!!

Sajnos történt egy kis baleset is a sok takarításban: a naptejes eset utáni másnap a cifre bukott rá, amit konkrétan a kezemben tartottam, és már kezdte volna szívni belőle a nedűt, mikor sikerült leválasztanom róla a száját. Hogy miért érdeklik ennyire ezek a dolgok, hogy mindenáron meg akarja kóstolni őket, egyszerűen érthetetlen. Ja, és a másik: olthatatlan vonzalmat érez a lámpák és egyéb fényforrások iránt. Fene az ízlését!

Megjönnek a vendégek
 

Vasárnap nagy izgalomban voltunk, mert vendégeket vártunk: a húgomat és a barátját, akik úgy döntöttek, elrepülnek hozzánk, aztán pedig barangolnak pár napot a francia tájakon nyaralás gyanánt. A férjem és a nagyok mentek ki értük a reptérre, én közben a Kicsivel vártam őket itthon. Még pont elkapták, mikor frissen mosdatva, hálózsákba téve a cumisüveggel a kezemben pont aludni vittem volna és tudtak rá vetni egy pillantást - aztán míg K. bent aludt, mi a teraszra kitett asztalnál kellemesen megvacsoráztunk a mindenféle sajtból és friss kenyerekből, amiket feltálaltunk. Igaz, a fiúk annyira fel voltak spannolva a kedvenc nagynénjüktől, hogy egy idő után kénytelenek voltunk véget vetni a vacsorázgatásnak és lefektetni őket, aztán én is elindultam a vendégekkel (hogy ne zavarjuk egymás éjszakai álmát, úgy döntöttünk, ők a lakásban alszanak majd, mi pedig a házban). Fél 11 volt, mire hazaértem, akkor még megmostam a hajamat, majd lefeküdtem.

Három óra tájban a Kicsi sírására ébredtem. Bementem hozzá, hát tűzforró volt. Gyorsan kerestem lázcsillapító kúpot és szóltam a férjemnek, hogy csináljon neki egy adag tápszert - szerencsétlen hirtelen azt se tudta, hol van, mert nem ébredt fel a sírásra - pontosabban felébredt, de rögtön vissza is aludt. 

Innentől kezdve nem nagyon aludtunk - szegény Kornél folyton felsírt, mert be volt dugulva az orra, meg teljesen fel is ébredt az éjszakai jövés-menésben, és bár a láza lement, nehezen tudtuk visszaaltatni és akkor is elég nyugtalanul aludt. Engem közben az őrületbe kergetett, hogy valami(k) megint öszecsípkedték a lábamat, míg aludtam - de úgy, hogy még a lábujjaimon is csípés volt és irtóra viszketett. 

Reggel persze kivirultan, jókedvűen gügyögött a konyhában - míg mi olyanok voltunk, mint két kifacsart citrom. Ráadásul volt időm leltárba venni a csípéseket is: a két lábamon összesen 28 db csípést számoltam meg. Miután mindkettőnknek dolgoznia kellett, a gyereket elvittem a bölcsődébe (előre mondták, hogy beteg gyereket is be lehet vinni 38,5 fokos lázig). Mindent elmondtam nekik az éjszakáról és hogy az éjszakai kúp óta nem kapott a gyerek lázcsillapítót, illetve hogy ha rosszul van, azonnal hívjanak és jövök érte.

10:55-kor aztán hívtak a bölcsiből. Már nyúltam a kocsikulcs után, mikor azt mondták: minden rendben van - de megint felszökött a láza, ezért adtak neki lázcsillapítót - egyébként jókedvű és eleven, nem kell érte jönni. Mindennek fényében telefonáltam a gyerekorvosnak, akihez másnap reggel kellett volna vinnem emlékeztető oltásra és lemondtam az időpontot. Délután megint a teraszon voltunk a nagyokkal, de most már nem voltak olyan jók, mint múlt héten. Míg püföltem mellettük a laptopot és igyekeztem kezelni a veszekedéseiket, arra lettem figyelmes, hogy a már eddig is meglévő csípéseim mellé hirtelen újabbak jöttek. Ami csak azért volt fura, mert bokáig érő jóganadrágban voltam - így a kis dögök a lábfejemet támadták meg: a lábujjaim, a bokám, sőt a talpam is megcsípték. Grrrrrr, nem tudom mit tegyek velük.

Egész nyáron nem lesz fagylalt?
 

Kedden Kornél 11 hónapos lett... Még egy hónap, és betölti az első évét. Éjszaka megint lázas volt, és sok taknyot is szívtunk le az orrából - de ezen kívül más baja nem volt. Hezitáltam, hogy itthon tartsam-e, mert akkor tényleg egész nap szívni tudnánk az orrát, de aztán rájöttünk, hogy másnap amúgy se lesz bölcsőde mert munkaszüneti nap jön, úgyhogy végül elvittük, mondván: majd szerdán kikúráljuk, ha még mindig beteg lesz. A fiúkat is vittük magunkkal, mert őket meg beírattam egy félnapos tornára, hogy ismerkedjenek, nézzék meg, mennyire tetszik nekik a dolog (ez az, ahova szeptembertől járni fognak). A lelkükre kötöttem és meg is beszéltük, hogy most az iskolai fiaskó után jól kell viselkedniük, különben nem járhatnak majd együtt. Tételesen átvettük, mit NEM csinálhatnak és hogy mit szabad. Kilátásba helyeztem, hogy ha a nénitől, aki a tornát tartja, rosszat hallok róluk, egész nyáron nem lesz egyetlen fagylalt se. Ígérték, hogy jók lesznek és főleg a Nagy volt nagyon izgatott. 

Kilencre kellett mennünk, és előtte még a bölcsibe is be kellett ugranom. Az eső - ami egész éjszaka zuhogott - továbbra is esett. Szerencsére sikerült mindenkit időben leadni a megfelelő helyen. Három órával később a férjem ment értük - én pedig gyorsan kifőztem egy adag focilabda alakú tésztát, amit már régóta meg akartak kóstolni. Izgultam, hogy tetszett-e nekik és hogy jól viselkedtek-e. De ahogy beléptek az ajtón, már látszott, hogy valami nem stimmel - mint kiderült, megint nem viselkedtek jól, össze-vissza rohangásztak és többször büntetésbe is kerültek, a néni pedig megmondta a férjemnek, hogy a mai nap fényében ősszel nem hordhatjuk őket egyszerre, csak két külön időpontban. Nagyon szomorú voltam, a férjem pedig saját állítása szerint a kocsiban hazafelé már a lelkükre beszélt. A Nagy ezért ebéd után bűnbánóan fogta magát és mindkettőnknek rajzolt egy-egy lapra: egy szivárvány alatt álltam a rajzán, és a figurám fölé odaírta, hogy anya. Az apjának ugyanilyet készített, csak apa felirattal. A torna viszont mindkettejüknek tetszett. 

Bastille-day
 

Szerdán aztán mindannyian itthon voltunk - július 14-e, a Nagy Francia Forradalom napja volt és a változatosság kedvéért megint egész nap esett. A fiúk tetkóragasztással múlatták az időt az esőben (a Középsőnek egy óriási, aranyszínű pisztoly csillog a karján, a Nagynak pedig lándzsák vagy mik) a Kicsi pedig folyton velük akart játszani. Sajnos nekem nem volt szünnapom, ugyanúgy dolgoznom kellett, mint máskor - de hamar rájöttem, hogy ez három unatkozó gyerek mellett elég nehézkes. Egy darabig néztük a katonai parádé közvetítését, aztán megcsináltuk az ebédet. A Kicsi délben jó nagyot aludt - két órán át egybefüggően - de mikor felébredt, megint képtelenség volt dolgozni, úgyhogy átmenekültem a zaj elől a lakásba. Mire hazaértem, már mindenki pizsamában volt - a fiúknak megengedtük, hogy kivételesen a szobájukban felállított indián sátorban aludhassanak matracon, de azt is hozzátettük, hogy hacsak egyszer is be kell jönni fegyelmezni őket, mehetnek vissza az ágyukba. Nem is volt ezek után egy szavuk sem - azért jó tudni, hogy ha valami fontos nekik, jól is tudnak viselkedni. Az esti tűzijátékot már egyikünk se várta meg. 

Shadow

A babanapló előző részeit ide kattintva>>> olvashatod el.