Hát nem ez lesz a "kedvenc" hetem az elmúlt időszakból, viszont bízom benne, hogy a megélt mélypont(ok) után egy jobb, könnyebb periódus következik.

Mivel hétfőn a lányom még bőven köhögött és folyt az orra ezért bölcsibe továbbra sem ment. A betegségtől függetlenül a nap jól telt, jókedvűen tett-vett, ahogy szokott és az ebéd utáni alvást is kihagyta.

Ha nem alszik nap közben, akkor este 6-7 óra körül már egyértelműen álmos, ilyenkor délután sincs nagyon kedve menni sehova, de sírdogálni csak ritkán szokott, én is igyekszem a vacsorával, fürdéssel úgy időzíteni, hogy véletlenül se jusson el a totális kiborulásig.

Az este "tervszerűen" haladt, épp a fürdéshez készülődtünk, amikor elkezdett vigasztalhatatlanul sírni.

Nagy nehezen, a sokadik "mi a baj?" és "fáj valami?" után a fülére mutatott. Én, a szokásos tanácstalanságom ellenére próbáltam azért nem pánikba esni. Mivel pár napja észrevettem, hogy nő az egyik hátsó rágófoga, nem tartottam kizártnak, hogy annak a kisugárzását érzi, de persze abban is volt ráció, hogy a napok óta tartó betegség húzódott a fülére. 

Kapott fájdalomcsillapító szirupot, majd próbáltam elaltatni, de hiába minden ringatás, éneklés, amikor már nem is fájlalta semmijét, akkor sem aludt el, úgyhogy egy idő után az újrakezdődő sírásoknál már a tizenvalahány órája tartó ébrenlét is felkerült a "gyanusítottak listájára". Végül este tízkor dőlt ki, de az sem tartott sokáig, éjszaka többször ébredt.

Másnap, ha a füléről kérdeztük kitartóan ingatta a fejét, de a hangulata azért nagyon hullámzó volt, és inkább a negatív tartományban mozgott. Teljesen együtt tudtam rezegni vele, elképesztően fáradt voltam én is. Még délelőtt feladtuk mindketten az ébrenléttel folytatott küzdelmet, aminek eredményeképp Boróka három órán át húzta a lóbőrt.

Délután jó volt kedve, egyszer-kétszer fájlalta a fülét, a többi alkalommal meg határozott nemmel felelt, ha arról kérdeztük fáj-e valamije. 

Szerdán lázasan ébredt, úgyhogy elmentem vele a fülészetre.

Itt tennék egy kis kitérőt (előre is elnézést, egy kis ventilláció következik). 

Őszintén nem rémlik, hogy bármikor is szándékosan nem segítettem volna kismamáknak, vagy tétlenül végignéztem volna, ahogy egy gyerekes a buszon szerencsétlenkedik, ahelyett, hogy átadtam volna a helyem, de kezdem azt gondolni, hogy mégiscsak így élhettem az eddigi életem, amiért a karma most durván beint. Más okot nem tudok arra, hogy miért kell ilyen istentelen közönnyel szembesülnöm a tömegközlekedéses "kalandjaink" során. 

Az meg sem üti az ingerküszöbömet, hogy ha egyedül utazom, akkor a helyét csak elvétve ajánlja bárki is, de amikor már kerekedő hassal kellett a nyűgös gyerekkel a kezemben hét megállónyit állnom, mert senki nem adta át a helyét, akkor azért volt bennem egy kis döbbenet. Utólag, mondjuk az még egészen baráti volt a múlt heti esethez képest, amikor épp babakocsival akartam leszállni a buszról, egyik lábam már a járdán, másik még gyerekestül-kocsistul a járművön, a sofőr meg egyszerűen rámcsukta az ajtót. Nem tudom mennyire számít enyhítő körülménynek, hogy végül azért újra kinyitotta.

Akinek nem inge, ne vegye magára, de én nem nagyon találkozom olyan banyatankos piacra igyekvő nénivel, aki NE a babakocsis blokkban állna meg a trolin. Elszántságuk becsülendő, mert akkor sem hajlandók arrébb állni, ha miattuk mi viszont a lányommal szinte alig férünk el.

A fülészetre villamossal kellett mennünk, és bár a vonalon alacsonypadlós és hagyományos típusok is közlekednek, nem volt szerencsénk. Mivel a következő járatra negyed órát kellett volna várni, inkább a tettek mezejére léptem, összecsuktam a babakocsit és drukkoltam, hogy legyen valaki aki megszán és a segítségemre siet. Nem volt. Úgyhogy előbb felsegítettem a lányom, aztán lassan 38 hetes terhesen felraktam a tíz kilós kocsit (majd ugyanezt lefele). Mondanám, hogy joggal merül fel, miért nem kértem segítséget, de miután ott állok a nyitott ajtóval szemben, lelki füleimmel már hallom a záródást jelző zúgást, és nincs körülöttünk senki, aki akárcsak a szemkontaktust felvenné velem én feladom és "inkább megcsinálom egyedül".

Az orvos, bár kedves volt, elsőre nem igazán akarta megvizsgálni a lányom. Az asszisztenssel nagy összhangban nem hitték el, hogy egy két és fél éves gyerek magától képes jelezni, hogy a füle fáj, ellenben első ránézésre javasolta, hogy vigyem el Borókát vizelet vizsgálatra, mert a doktor szerint a lányom "táskás" szemei vese-probléma jele lehet. Az hogy a gyerek napok óta beteg, és volt olyan huszonnégy óra, aminek a leforgása alatt összesen kilenc órát aludt nem elég magyarázat.

Végül azért a fülét is megnézte. Középfülgyulladást állapított meg.

Csütörtökön újra felhívtam a kórházat, hogy időpontot kérjek ctg-re. Végül keddre kaptam. Addigra 38 hetes + 3 napos terhes leszek. Tudom, hogy azon a három napon az égvilágon semmi nem múlik, de továbbra sem értem, hogy a múlt heti hívásra miért nem lehetett engem beírni a naptárba, miért kellett egy héten át parkoltatni, aminek eredményeként nemhogy szombatra, de már hétfőre sem volt szabad hely.

A hét végére már nagyon elfáradtam. A napok az orrszívás, szirupok/gyógyszerek tukmálásából, és sikertelen altatási kísérletek végeláthatatlan sorából álltak, miközben a roham tempóban közelgő szülésre sem fizikailag, sem mentálisan egyáltalán nem tudok készülni.

A héten elővettem Boróka újszülött-kori ruháit, és kimostam őket az újonnan vett darabokkal egyetemben (vissza kell keresnem majd az egyik pár hónapos cikket a bezzeganyán, mert bizony több ruhácska is besárgult az állásban, hiába tettem el tisztán és a mosás sem hozta ki a foltokat), illetve vettem egy csomag pelenkát a babának. 

A többi tennivalót amit még a baba születése előtt meg akartam csinálni pedig csak görgetem magam előtt.

A férjem az utóbbi időben rengeteget dolgozik. Amikor áprilisban megtudtuk, hogy babát várok, szinte azonnal szólt a főnökeinek, hogy decemberben minden szabadságát kivenné, hogy a baba születése után teljes egészében ide tudjon koncentrálni, illetve kérte őket, hogy a munkákat lehetőleg úgy ütemezzék, hogy ne a szülés előtti hetekben kelljen megszakadni. Látszólag mindenki nagyon megértő volt, majd pontosan az ellenkezőjét lépték meg. Irreális határidőkkel és elvárásokkal akarnak a férjemből mindent kisajtolni, aki pedig előre menekülve próbál mindent teljesíteni, mondván, még csak véletlenül sem akar olyan helyzetbe kerülni, hogy a szabi alatt jöjjenek a "segélykérő" üzenetek.

Mindezek eredményeként úgy állunk, hogy a család minden tagja kimerült mentálisan, fizikailag, vagy mindenhogy.

Nálam pénteken jött el a mélypont. Írtam ugyanis a gyerekorvosnak, hogy mit gondol a vizeletvizsgálatról, mire jött a válasz, hogy biztos, ami biztos akkor nézzük meg és csapjunk hozzá egy vérvételt is.

Annyira kiborultam, hogy elkezdtem sírni, és egyszerűen képtelen voltam abbahagyni (aznap ez többször megismétlődött).

Tudom, hogy túlreagálom, nyilván egy vérvételbe "nem fog belehalni". Az, hogy én felnőtt létemre rettegek a vérvételtől, injekciótól, napokig stresszelek minden labor-vizsgálat előtt nem jelenti azt, hogy a lányomnak is akkora trauma lesz, mint ahogy én képzelem, de ettől függetlenül teljesen kiborít a gondolat, hogy el kell vinnem egy vizsgálatra, ami azzal jár, hogy fájdalmat okoznak neki, és mindezt egy teljesen légbőlkapott feltevésre alapozva.

Nyilván, így hogy felmerült a vese-probléma gyanúja, nem merném kihagyni, hiszen inkább derüljön ki, hogy nincs semmi baja, minthogy kezeletlenül hagyjunk valami komolyabbat, másfelől meg mindennek kitenni a lányom pusztán azért, mert az orvos egy pillantást vetve rá táskásnak látta az amúgy kialvatlan gyerek szemeit, ez nekem már túl sok.

Valószínűleg, ha nem lennék ennyire kimerült az elmúlt hét eseményeitől, akkor a vizsgálat gondolatát is könnyebben viselném. A "sors" is hasonlóan vélekedhetett, mert aznap éjszaka volt hosszú-hosszú idő után az első, amit a lányom átaludt.

Szombaton átjött a húgom, hogy segítsen nekünk átrendezni a hálószobát. Bár nagyon fárasztóra sikeredett az a nap (igaz, én egy bútort sem emeltem), de mégis ez volt a hét fénypontja. Ettünk-ittunk, beszélgettünk, sokat nevettünk és közben pár óra alatt átrendeződött a szoba a szeptemberben rajzolt tervek alapján, és bár ettől nem lett egy csapásra minden kész a baba érkezésére, de így is adott egy kis nyugalmat a lelkemnek, amire ezután a hét után nagyon nagy szükségem volt.

Polli