A harmadik gyerek kérdése nálunk akkor merült fel először, mikor a második egyéves lett. Beszélgettünk róla, hogy kellene-e még egy, apa még nem döntött, de én valahol úgy éreztem teljesnek a családot, ha három van. Szóval még döntés nem született, de a gyerek egy óvatlan pillanatban megfogant. Döntött helyettünk is.

Zavartalan terhesség, de két gyerek mellett már nehezebb volt, pláne, hogy a pici elég anyás volt és még szopott is, egészen a terhesség 12. hetéig. Akkor aztán egyik pillanatról a másikra leszokott. December 20-ra voltam kiírva, ami elég necces dátum a karácsony miatt, azt nem szerettem volna kórházban tölteni. Szeptember elején meg azt is megtudtuk, hogy kivételesen fiunk lesz. Volt nagy öröm a családban, nekem azért szokni kellett a gondolatot.  

Azt sejtettem, hogy előbb fog jönni és igyekeztem is szuggerálni belé, hogy a karácsonyt már otthon szeretném tölteni. De arra azért nem számítottam, hogy ez ügyben majd ijesztgetni fog rendesen. A december 9-re virradó éjszakánk elég nehéz volt, a lányok betegek voltak, én is a fél éjszakát a pici mellett töltöttem, nagy hassal kuporogva, keveset aludva, mikor is valami folyni kezdett belőlem. De csak egy kicsi, tehát magzatvíznek kevés volt, de sima folyásnak meg sok. Így reggel úgy döntöttünk, hogy bemegyünk a kórházba, majd ott eldöntik, hogy mi van. Fájásaim nem voltak, ezt ott is megállapították a délelőtt folyamán kétszer is NST-vel. A magzatburkot is épnek titulálták, a magzatvíz is tiszta volt, de már egyujjnyira nyitva voltam. Mindenesetre erre ráment a fél napunk, valamikor kora délután jöhettem haza. 

Természetesen annak rendje, módja szerint, ahogy elindultunk a kórházból, elkezdett fájni a hasam. Mire hazaértünk, már ötpercenként voltak kis fájásaim. Anyósék fel is kapták a két gyereket és elvitték magukhoz, hátha még az éjjel rohanni kell. De lepihentem és a fájások elmúltak. Kedden hajnalban megint fájásokra ébredtem, akkor olyan félóránként jöttek. És míg hétfőn abszolút nem volt kedvem szülni, a keddi napot ideálisnak találtam, ugyanis aznap volt a férjem születésnapja. Akkor még úgy gondoltuk, hogy reggel irány a kórház, de mivel a fájások se sűrűsödni, se erősödni nem akartak, így én anyósnál kötöttem ki, a férjem pedig dolgozni ment. Napközben sem történt semmi különös, a fájások jöttek-mentek, de semmi komoly, így este hazajöttünk.

Szerdán apukám születésnapja volt, ez is egy ideális nap. És ekkor már végre a gyerek is így gondolta… Pontban éjfélkor jött az első fájás, félóra múlva a következő, majd újabb félóra, aztán hirtelen már 10 percenként jöttek. Mivel volt egy ilyen félsz bennem, hogy nehogy a kocsiban szüljek meg, ezért fél 3-kor elindultunk a kórházba. Egy ismerős szülésznő fogadott, akinél a lányokat is szültem, viszont az orvost nem ismertem, de nagyon szimpatikus volt. Orvos még ilyen finoman nem vizsgált meg. Kétujjnyira voltam nyitva, de a fájások továbbra sem igen jöttek. Se gyakrabban, se erősebben. Apuka nem jöhetett be, viszont én kimehettem hozzá a folyosóra, így ott ücsörögtünk, mikor már nem volt kedvem sétálni. Mert a végén már álmos is voltam és untam is, hogy semmi nem történik, már szinte kívántam, hogy fájjon jobban. Közben műszakváltás volt, a szülésznő is kicserélődött és az orvos is. A szülésznő viccelődött is, hogy úgy látszik ez a gyerek is annál az orvosnál akar születni, mint a lányok, ezért nem iparkodik kifelé. És így is lett…

A következő orvos fél 9-kor vizsgált meg, addig már keményen sétálgattunk az egyre népesebb folyosón. És végre addigra sikerült elérni, hogy háromujjnyira nyitva legyek, pedig a fájások még most se nagyon akartak jönni. De ekkor végre (8:35-kor) a doki burkot repesztett. Innen már nem mentem sehova, egy utolsó pisilés és irány a szülőszoba. Pontban egy óra múlva meg is lett a baba. Addig a szülőszobán sétálgattam, vagyis a végén már csak ácsorogtam, mert az egyperces fájásokkal már menni nem volt erőm. A férjem nem jöhetett be, mert felújítás miatt a szülőszoba a műtők között kapott helyett és mivel a szomszédban műtöttek, így nem lehetett benn. Doki persze sehol, vagyis egy volt benn, aki a számítógépet nyomkodta, hátra sem fordult egyszer sem felém. A szülésznő kérdezgette, hogy van-e már nyomási ingerem, de mikor mondtam, hogy van, akkor is azt mondta, hogy még ne nyomjak, mert van még egy kis méhszáj és különben is, neki még telefonálgatni kell az orvosnak, meg a takarítónőnek. Hát elég nehezen sikerült őket elérni, addigra én már az ágyon feküdtem. Viszont itt sikerült olyan rosszul vennem a levegőt, hogy elkezdett zsibbadni a kezem, majd az arcom. Végül a kezemet már mozgatni sem bírtam, szinte görcsbe állt. Ekkor próbáltam jobban koncentrálni és apró, pici légzésekkel elmúlt a zsibbadás, mire nyomni kellett. Az orvos is megérkezett, bár úgy vettem észre, hogy javarészt mellettem állt, a szülésznő végezte a dolgát. Azt hiszem, három fájás alatt lett meg, először csak a kobakját éreztem, majd azt, hogy kinn a feje és végül az egész gyerek. Arra emlékszem, hogy kérdeztem az orvost, hogy van-e haja, meg hogy jó fele néz-e a pici. Gátmetszés ugye nem volt, de kicsit repedtem, mert azt mondta a szülésznő, hogy eléggé heges voltam, bár helye lett volna kijönni. Így nem úsztam meg egy kis varrást sem. És ráadásul nem is hatott mindenhol a lidocain, mert volt egy pár tűszúrás, amit konkrétan éreztem. Úgyhogy még várt rám 15 perc kínlódás, de előtte még megcsodálhattam a méhlepényemet. A gyerkőc amúgy 3600 gramm és 53 cm.

Nóra

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?