Tíz hónapos volt a kislányunk, amikor szerettük volna bővíteni a körünket egy kistesóval. Szerencsére nem is sokat váratott magára, 2015. 06. 28-án megszületett a kisebbik lányunk. A terhesség problémamentes volt, sokat mászkáltunk a nagylánnyal, ő pedig a hasamat bökdösve és simogatva várta a húgát. 27-én hajnali 3-kor kezdtem érezni, hogy jóslófájásaim vannak.
Amíg a lányom és apa aludtak, én vettem egy meleg fürdőt, amitől jobban lettem, de azért reggel szóltam a páromnak, hogy ne menjen dolgozni, mert valószínűleg helyzet lesz ma. Délután kezdtem megint fájogatni, de lekötött a lányom, játszottunk, elvoltunk itthon. Este 8-kor kezdtek el rendeződni a fájások, de valahogy nem is fájt, csak feszített alul. Mondtam is a páromnak csalódottan, hogy na, megint napokig jóslózok, hiába jönnek rendszeresen, nem fáj. Amikor már a fektetésre került a sor 9-kor, kezdett hosszabban feszíteni, már elég kellemetlen volt. Már látta is a lányom, hogy valami nem oké, nem akart lefeküdni, de végül elaludt.
Tízkor kezdtük mérni, ekkor már ötpercenként jöttek és két percig tartottak, így riasztottuk a párom anyukáját, hogy jöhet vigyázni a leányzóra, bemegyünk, legfeljebb hazaküldenek. Alig mertem bemenni, mert ezek nem lehetnek azok a fájások! Ctg (ami nem mutatott semmit) és vizsgálatok után éjfélkor bemehettünk a szülőszobára, pont abba, ahol a nagylányomat is szültem. Senki nem volt aznap este, csak mi, így a szülésznő végig ránk koncentrált, a doktornőt meg a végén láttam csak. Gyors szülés volt és nem túl fájdalmas, inkább a feszítést éreztem, és hogy tolófájásaim vannak, mióta beértünk.
2.50-kor született meg a kislányunk 3060 grammal, 53 centivel és 10/10-es Apgarral. 22 évesen újra szülők lettünk. És rám tették! Leírhatatlan örömöt éreztem, csak annyit tudtam szinte visongva mondani félig sírva, hogy kicsi. Az első szülésem végén csak a megpihenést és a pánikot éreztem, hogy elvitték, most pedig a leírhatatlan eufóriát, amiről írnak a nagykönyvek. A két lányom között másfél év van, és egy percig nem bántam, hogy kockáztattunk a párommal. Tudjuk, hogy baromi nagy szerencsénk volt, elhagyhatott volna a fiú, munkával problémánk lehetett volna, nem találtunk volna albérletet, stb., de ha akadályokba is ütköztünk, meg tudtuk oldani, és mára egy 2 éves és egy 6 hónapos gyönyörű lány büszke szülei vagyunk.
Most szólt a bank, hogy elfogadták a hitelkérelmünk, a kinézett lakás nemsokára a miénk. Kis családi segítséggel elő tudtuk teremteni az önerőt, hogy elkezdhessük végre négyesben (bocsánat ötösben, a kutya is megvan még) az életünket, és építhessük a jövőnket. Remélhetőleg 2016 végén sikerül őket intézményesíteni, és mehetek dolgozni (addig még kiélvezem a kisbabás kort), bár nehezebb lesz, mivel keresnem kell munkát, nem biztos, hogy visszavesznek a régi helyre.
A kicsi igazi ölbebaba, ellentéte a nővérének, és a hozzátáplálás sem megy valami zökkenőmentesen. A nővére imádja (és mi is), de persze a féltékenység nála is megvan egy kicsit, ő is ragaszkodóbb lett végre ezáltal. Egyébként a barátnőm lett a keresztanyuka (aki a párommal majdnem összejött akkor), mivel neki köszönhetjük egymást, és hogy megalakulhatott a mi családunk. Sőt, köszönöm a páromnak, aki kitart mellettem, és mindenben támogat, szeret, és végigcsinálta velem a két szülést is.
Xany
