Első próbálkozásra megfogant a babánk. Végtelenül örültünk a párommal a pozitív terhességi teszt láttán. Az első ultrahangon mondták, hogy minden rendben, jó helyen van. A második ultrahangra jóval később kellett csak mennem a 14 hét körül. De semmi félelem nem volt bennem, végtelenül pozitív ember vagyok és végül is úgy gondoltam 20 éves vagyok, mégis milyen baj lehetne? A második ultrahangon az orvos viszont azt mondta lát valamit a magzat nyakánál, hygroma colli (nyirokcsomó daganat). És végig csak ezt hajtogatta, én meg néztem, és nem értettem miről beszél. Habár azt én is láttam, hogy nem ilyen egy egészséges magzat képe az ultrahangon.

Amikor hazajöttünk, rögtön az internetet bújtam, hogy megértsem mi a hygroma colli. Sajnos semmi használhatót nem találtam és hamar el is engedtem, nem hagytam, hogy elkeserítsen és minden rossz eszembe jusson. Az orvos azt mondta, ez felszívódhat, de azért menjünk el egy genetikai vizsgálatra. Közben teltek a napok, és már apróbb mocorgásokat is éreztem. Nagyon kezdtem kötődni hozzá, s mivel a hasam is igen gyorsan nőtt, egyre büszkébb voltam. Imádtam terhesnek lenni.

A genetikai vizsgálat eredménye két hét múlva jött meg. Hosszú és gyötrelmes két hét volt. Amikor az eredmény megjött, egyből az tűnt szembe, hogy kisfiú, de a mosoly hamar sírásba torkollott, amikor megláttuk, hogy 99%, hogy Down-szindrómás. Hívtam is az orvost, másnapra programált. De még ekkor is úgy voltam, minden bizonnyal téves az eredmény, hiszen fiatalok és egészségesek vagyunk.

Másnap reggel mentünk ultrahangra, ekkor már a 16 hét végén voltam. A doki azonnal látta, és higgadtan közölte: a magzat elhalt. Ekkor kitört belőlem a zokogás. Közben az orvos próbálta elmagyarázni, mi fog történni, és be kell feküdnöm a kórházba. Hazajöttünk összepakolni. Hihetetlen nagy fájdalmat éltünk meg a párommal, és egymást vigasztalva próbáltunk átélni ezeket a pillanatokat. Győzködtük egymást, hogy így volt a legjobb, ha már beteg volt. Nem nekünk kellett dönteni, és nem később történt.

Amikor visszaértünk a kórházhoz, akkor kezdődött az én egyszemélyes gyötrelmem. El kellett válnom a páromtól és felkísértek a nőgyógyászatra. Közben szembejöttek a friss anyukák babájukkal a kezükben, mehettek haza. Végig zokogtam, egyre és egyre jobban. Amikor felértem a nőgyógyászatra, ott hagytak a folyóson egyedül, szabad szobát kerestek. Én meg ott álltam a csomagommal zokogva, és soha nem éreztem ennyire egyedül magam.

Közben a nővérszobában megvitatták, hogy hova rakjanak be. Mintha egy asztalról, tárgyról beszéltek volna. Ebbe tegyük be vagy abba, nem, a harmadikba. Végül bekísértek egy szobába, és annyit mondtak pakoljak ki. Két óra múlva jött az orvos. Elmondta, hogy tablettákat tesznek fel hüvelybe, hogy beinduljon a vetélés. Mellesleg egyedül leszek a szobában, hiszen így vírus idején csak így lehetséges. Na, igen a vírus miatt még rosszabb volt minden, egyedül voltam egy szobában, nem jöhettek látogatok, nem mehettem le az udvarra, sőt, még a szobából sem mehettem ki. Olyan volt, mint egy börtön. És végül majdnem egy hetet töltöttem itt.

Napi két tablettát tettek fel, de nem történt semmi, csak várni kellett, mikor indul be a dolog. Közben mindent csináltam, aludtam, olvastam, filmeztem, csak teljen az idő és tereljem a figyelmem. Végül az ötödik napon az ügyeletes doktornő azt mondta, ma addig rakja a tablettákat, míg valami lesz. Aznap öt darabot kaptam. Az utolsót este 11-kor, a következő éjjel 3-kor lesz. Három előtt tíz perccel arra ébredtem, hogy elöntött a vér. Azonnal szóltam a nővéreknek, beindult. Már kétperces fájásaim voltak. Nemsokára megjelent a doktornő. Akkor még azt hittem, hogy csak megvizsgál, és majd elhúzódik ez még. De nem, valamit mozdított, és éreztem, már félig kint van. A következő fájásnál már teljesen kint volt. A fájdalmakat azóta elfelejtettem, de ezt az érzést soha nem fogom.

A fizikailag nagyobb fájdalom ezután jött, lassan vált le a méhlepény. Az élet iróniája, hogy közben többször is felsírt egy kisbaba valamelyik szomszéd szobában. Közben ott voltunk én, az orvos és az asszisztens, és a mély csend. Nagyon rossz volt, hogy nem szóltak hozzám, nem érdeklődtek, nem próbálták meg a figyelmem lekötni. Az egyre durvuló fájások miatt érzéstelenítésért könyörögtem. A doktornő végül belement, és csak annyit mondott: érezzem magam kivételesnek, ilyen esetben még soha nem adott érzéstelenítőt. Na, kösz...

Végül egy óra alatt minden lejárt, és az ágyamba voltam újra. Utólag szerencsésnek mondhatom magam, hogy „ilyen hamar túlestem rajta”. Utána már hamar ment a felépülés és végre egy nap után haza is mehettem. Végre túl voltam rajta. Kegyetlen volt abban a bezártságban, mindentől és mindenkitől elszakítva várni, hogy legyen valami. Lelkileg így két-három hónap után kezdtem megnyugodni. Reménykedünk a mihamarabbi pozitív tesztnek. Nagyon megnyugtatná a lelkem egy újabb terhesség. De ebben az időszakban is megtanultam, hogy végig reménykedni kell.

T.

Felöltözhet, anyuka, ez abortusz lesz...

 

 

A doktornő az ultrahangon úgy döntött, hogy engem is bevon az eseményekbe, és szólt, hogy

„Felöltözhet anyuka, menjen át a másik rendelőbe, ott megírják a papírokat, ez abortusz lesz.”

Hygroma colli...
TOVÁBB>>>