A történetünk eleje olyan volt, mint a mesében. Minden jól alakult, a tervek alapján. Ami meg mégsem, az utólag igazolódott, hogy jobb is, hogy nem úgy lett. 2014 december elején eldöntöttük, hogy jöhet a baba. Mindezt abban a tudatban, hogy tinikorom vége felé két különböző orvos állította, hogy maximum 50 százalék az esélye, hogy gyerekem lehet. Abban maradtunk, hogy próbálkozunk, és ha sikerül, örülünk, ha nem, akkor meg nincs mit tenni, így is teljes az életünk kettesben.
Karácsony előtt kezdődött kéthetes szabink, de én szinte átaludtam. 13-15 órákat aludtam naponta, mégis nagyon fáradt voltam. Sejtettem, hogy valami van, de a tesztek negatívak lettek. Szilveszter napján, mielőtt elindultunk volna a házibuliba, jött egy gondolat, hogy tesztelni kéne. És lám-lám, POZITÍV! Na, basszus! Akkor innentől ez már komoly! A bulin senki nem szúrta ki, hogy nem iszom, éjfélkor mi már a családunkra koccintottunk. Eseménytelen terhesség volt, a fáradtság tartott 3-4 hónapig, de ennyi. Volt két ultrahang, és viszonylag kevés midwife konzultáció, ezeken mindig minden rendben volt. Szeptember 9-re voltam kiírva, azt terveztem, hogy július végéig dolgozom, az augusztus pedig a babára való készülődés lesz. Hát persze…
Tényleg befejeztem a munkát július utolsó péntekén. Kicsit túlhajtottam magam, egész héten rohangáltam, kapkodtam, hogy minden legyen kész. Alig híztam szerencsére, de ezen a héten (33. hét) kezdtem nagyon bevizesedni. Azt olvastam, hogy ez normális így a vége felé. Szóval pénteken búcsúebéd a cégnél, szombaton délelőtt pedig az esküvőnk. Sikerült belepasszírozni engem a ruhámba. (A pici pocakomnak bőven volt hely a ruha szabásának köszönhetően.) Szép szertartás volt, utána fotózkodtunk a parkban. Itt már nagyon nem volt őszinte a mosolyom, nagyon fáradt voltam kb. délben. Utána ebédeltünk, sétáltunk kicsit, majd mindenki hazament. Alig vártam, hogy átöltözhessek.
Vasárnap nem csináltunk semmit, hétfőn viszont szétbombáztuk a lakást, kezdtük festeni a gyerekszobát. Én fáradt voltam, szinte csak fetrengtem egész nap, a férjem meg festett. Nem volt továbbra sem nagy a pocakom, mégis olyan nehéznek éreztem, és a baba is mozgott, rugdosott folyamatosan. Nagyon kellemetlen volt, már nem bírtam magamat sem elviselni, nem volt jó már semmi. Se ülni, se feküdni, de állni végképp nem. Szerdán töltöttem (volna) a 35. hetet, ekkorra terveztem elkezdeni inni a málnalevél teát. De innentől már nem én befolyásoltam az eseményeket.
Hétfőn bevacsoráztam kínai édes-savanyúból, rá desszertnek nutellás kenyér. Kedd reggel fájó gyomorral ébredtem. Nem volt vészes, de gondoltam, ma keksz-tea diéta lesz. Délelőtt volt időpontom szamárköhögési oltásra, el is mentem, de mondtam a nővérnek, hogy nem vagyok túl jól. Azt mondta, rendben, így nem adja be, jövő héten is még bőven időben leszünk, gyógyulgassak.
Otthon ittam a teát, a kekszhez nem volt kedvem, fáztam, pedig meleg volt, és a férjem a kedvemért fűtést is kapcsolt, de akkor is fáztam két paplan alatt, lázam nem volt (35,5). Befeküdtem egy kád forró vízbe, de ott is fáztam. Nem éreztem semmit, csak hogy fáj a gyomrom és fázom. Eszébe jutott a férjemnek, hogy mérjünk már vérnyomást. 150+ Érdekes! Soha nem volt magas, 100, de inkább alatta szokott lenni. Tízpercenként újra mérte, 170-nél visszamentünk az orvoshoz. Azonnal fogadtak, ő is megmérte a vérnyomásom, megtapogatta a pocakot, meg a gyereket. Babuci már szokatlanul csendes volt. Telefon a kórházba, vártak minket azonnal. Fél órán belül ott voltunk a szülészet recepcióján, a kisfaluból mentünk át a városba. Jött egy midwife, ctg-re tett, és vérnyomást mért, vért vett. Öt percen belül orvost hívott, és kaptam egy szép privát szobát. Én egy szál farmer+pólóban, csak a papírjaim voltak nálam. Fél kettőkor vettek fel hivatalosan.
Monitorra kötöttek, hogy halljuk a kicsi szívhangját, meg a vérnyomásomat automatikusan mérték 10 percenként. Olyan szorosra fújta fel magát a gép, hogy még hetekig lila csíkos volt a karom utána. Ultrahangoztak, kicsi a gyerek. Katétert kaptam, meg vérnyomáscsökkentőt, és mivel addigra erősebben fájt a gyomromtól jobbra (mint később kiderült, a májam) így kaptam fájdalomcsillapítókat. Na, ez a sok szer együtt életem legbrutálisabb migrénjét okozta perceken belül. Mindkét karomban infúzió, hasamon a szívhangfigyelő. Folyamatos vérvételek. A férjem viszont mellettem. Mivel csak 34+6 hetes volt a baba, kapott tüdőerősítésnek szteroidot. Hogy az milyen durva volt! Ez volt az egyetlen momentum, ahol üvöltöttem. Azt mondta az orvos, hogy ezt óránként fogja adni. Csodás.
Néhány perc múlva jön az orvos a diagnózissal: Pre-eclampsia.
Kötött be oxitocint, és azt mondta, 24-48 órán belül megszüljük a babát (természetes úton). Na, itt húztam a szám, mert rengeteg horror szülés így kezdődik. Mondtam a férjemnek, hogy ennek nem örülök, de hát nincs mit tenni. Eddigre már nem fájt semmi, nem éreztem semmit, mondhatni jól voltam.
Szépen csepegtek az infúziók, mi beszélgettünk, és mivel aznapra vártuk a futárt Magyarországról egy csomaggal, kissé feszült voltam, hogy hogy vesszük át, stb. Férjem telefonálgatott, próbálta megoldani. Volt egy idilli 15 percünk, majd bejött az orvos, hogy mivel a vérnyomásom 200, a picurkám szívhangja pedig kezd szabálytalan lenni, ezért fél órát ad. Közben bejött az anesztes átbeszélni a dolgokat, meg papírozni. Alig fejeztük be, mikor visszajött a doki, hogy oké, nem lehet tovább várni, szülünk. Most! Apa gyorsan elszaladt a mosdóba, kapott kék műtősruhát, és már toltak is.
Benn fáztam, reszkettem. Minden félelmem ellenére meg sem éreztem a spinális érzéstelenítést. Gyorsan kezdett hatni, vicces volt, ahogy zsibbadtam lefelé. Jó hangulat volt a műtőben, mindenki jófej, sokat hülyéskedtünk, egy pillanatnyi aggodalmam nem volt. A férjem végig ült a fejemnél. Pikk-pakk kikapták manót, aki fel is sírt szépen. Én nem is láttam a babát, azonnal vitték a koraszülött osztályra, Apa ment vele. Engem összevarrtak, majd az őrzőbe toltak. Baromi jó hangulatban, és gördülékenyen zajlott az egész, teljesen pozitív élmény volt!
Nézem a telefonom, hét nem fogadott hívás, ebből három a futár, négy pedig anyám. (Nem szóltunk szinte senkinek az eseményekről még.) Visszahívtam őt is, így elmondtam a nagy hírt, meg a futárral is lerendeztem a dolgot. Kicsit vicces, hogy tíz perce még a műtőben voltam, aztán telefonálgatok. Eddigre visszaért a férjem a babától, mutatott képeket, mondta, hogy jól van, egészséges, csak nagyon picike, 1520 gramm és 41 cm.
Egy idő után visszatoltak a „szobámba”, folyamatosan kaptam a vérnyomáscsökkentőt infúzión, és óránként jöttek vért venni és vérnyomást ellenőrizni. Éjfélkor toltak át a babaosztályra, ekkor találkoztunk először, skin-to-skin.
Utána külön voltunk, ő ugye inkubátorban (kapott egy napig antibiotikumot, de önállóan lélegzik, enni szondán át kap), én még a szobában, szintén csövekhez és ágyhoz kötve. Aludni lehetne, de nem tudtam, mert valaki mindig bejött. Apa fotelban aludt egy órát.
Szerda délutánig maradt benn a katéter, és csöpögött a magnézium lötty. Ekkor már székben ülve toltak át babázni, csütörtökön viszont már visszautasítottam a széket, és sétáltam. Onnantól a nővérek nem találtak az ágyban. Mindig a babámnál voltam. Szerencsére 0/24-ben vele lehettem, ha akartam. Kivehettem az inkubátorból, kenguruztunk, sokat voltunk így összebújva. Szopizni nem tudott, így fejtem a tejet, és szondán kapta három óránként. Ekkor már egy négyágyasban voltam az osztályon, szerencsére csak egy angol anyukával ketten. Az ő kislánya is korababa volt, szinte sosem találkoztunk, mindig „váltottuk” egymást a két osztály közt.
Naponta háromszor kaptam vérnyomásszabályzó és fájdalomcsillapító tablettákat. Aki hagyta magát, annál visszautasítottam, lévén nem fájt semmi. A vérnyomáson nagyon lassan normalizálódott.
Picikém egy napot volt szigorú megfigyelés alatt, aztán áttették a sima koraszülöttekhez, még inkubátorban.
A férjem tökéletesen helyt állt. Támogatott a műtét után, segített fürödni, öltözni, ő húzta fel a kompressziós zoknimat, közben folyamatosan ment a babaosztályra, pelenkázta, beszélgetett hozzá, ölelgette. Esténként pedig az otthonunkat tette rendbe, befejezte a festést, összekészítette a babaágyat, elrendezte a ruhákat, szép otthon várt minket.
Én egy hét után hazamehettem, babám összesen 23 napot töltött benn. Első héten ugye folyamatosan mentem át hozzá, második héten éjszakára hazamentünk aludni, harmadik héten viszont kaptunk egy szép nagy szobát, ahol együtt lehettünk, és én benn aludtam vele, a férjem pedig munka után jött hozzánk. Az első hetet leszámítva én, illetve mi láttuk el a picit, megtanítottak minket, hogyan etessük a szondán. A nővérek csak beszélgetni jöttek, dolguk nem volt nálunk. Az utolsó két napban már cumisüvegből etettük, ez volt az egyik feltétele a kiengedésnek. Végül augusztus 27-én, 1890 grammal hazavihettük a mi csodaszép, egészséges kislányunkat.
Zahir
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
