Kell hozzá: egy harminc körüli nő, egy viszonylag friss (még nincs egyéves) kapcsolat, policisztás petefészek és inzulinrezisztencia, némi túlsúly és egy vezetői karrier. Több éves múltra tekint vissza bennem a gyerekvágy, így már a Bezzeganya elődeit is lelkesen olvastam. Tudtam, hogy nem lesz sem fáklyásmenet, sem cukrostakony a gyerekvállalás, de arra legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy jelenleg húszhetes utódom így fogja megváltoztatni az életemet, és ezzel együtt a gondolataimat, felfogásomat, terveimet és prioritásaimat is.
Amikor azt mondtuk a párommal pár héttel az összeköltözésünk után tavaly októberben, hogy jöjjön a baba, ha jönni akar, eszembe se jutott, hogy az első éles hónapban azonnal megfogan. PCOS-sel, inzulinrezisztenciával, egy halott petefészekkel és egy félig működővel meggyőződésem volt, hogy minimum évek kellenek ahhoz, hogy teherbe essek, jó esetben nem kell lombik majd. Az esélytelenek nyugalmával csatlakoztam a Babagyárosokhoz, és én lepődtem meg legjobban, mikor Mikuláskor pozitívat teszteltem.
Szóval besétáltam a főnökömhöz, és tájékoztattam, hogy tudom, hogy még messze nem vagyok 12 hetes, (inkább csak 5), de úgy a korrekt, ha szólok, hogy kb. június végéig akarok dolgozni, addigra kinevelem az utódomat, de ne aggódjon, mert a rám bízott feladatok elvégzésben a terhességem nem fog akadályozni, számíthat rám. Egyébként is úgy voltam vele, hogy a terhesség nem betegség, az életvitelem nem sokat kell változtatnom, én nem leszek az a kismama, aki a pozitív teszttel a kezében táppénzre vonul. Élem az életem továbbra is, és különben is, rengeteg dolgom van még a szülésig. Pl. férjhez kéne menni, lakberendezni, dekopázsolni, bútort felújítani, stb.
Így, amikor hathetesen elkezdtem vérezni, és az orvosom először parancsolt ágyba, kissé meglepődtem, hogy lehet, hogy ez nem pont úgy működik, ahogy én fejben szépen eldöntöttem magamban. Illetve lehet, hogy már nem is én döntök?
Gyakorlatilag január közepétől itthon vagyok. Nem volt vészes az eleje, bár a munkám nagyon hiányzott, de játszottam házitündért, főztem, kényelmesen elvoltam, sétáltam nagyokat. A vérzés abbamaradt, én pedig büszkén állapítottam meg, hogy nem önteltség azt gondolni, hogy gyermeket várva is én irányítok, nem a párcentis a hasamban.
15 hetes voltam, mikor március elején elkezdett szivárogni belőlem valami. Mint kiderült, a magzatvizem. Telefon a nőgyógyásznak, mi legyen. Utasítás, hogy szigorú fekvés, annyira szigorú, hogy csak és kizárólag a fürdőszobába mehetek ki. Köhögni nem célszerű, attól jobban folyik, a nevetés szintúgy. Fekvés. Hanyatt. Pár nap múlva megnézett, a külső magzatburok repedt meg, idővel letapadhat, tilos a kádfürdő, a szex, a főzés, a házimunka, konkrétan minden.
Az első pár nap egész kibírható volt. Aztán jöttek a problémák. A párom dolgozik, reggel megy, este jön, egész nap egyedül vagyok. De enni kell. Bevásárolni is. Mosni is. Takarítani is. A legelemibb dolgokat (pl. tejbegríz) nem csinálhatom meg. Fekszem a hátamon, nézem a napsütést a rácsokon túl (minő költői kép), és próbálok rájönni, hogy mit fogok én így kezdeni magammal – ha minden jól megy, augusztus közepéig.
Ráadásul kiderült, hogy nagyon nagy valószínűséggel még egy jó adag terhességi diabéteszt is sikerült begyűjtenem. Ami ugye napi ötszöri étkezést, leosztott szénhidrát adagokat jelent. (Ezt az inzulinrezisztencia miatt egyébként kellett volna eddig is, de elrenitenskedtem.) Én szeretem a kihívásokat, de ez így egy kicsit sok. Hogy hogyan szervezhető az élet, és mit lehet csinálni napi 24 óra fekvés alatt, a következő részben megírom.
Tökcsősz
