Reggel hét. Esetleg fél nyolc. Ordít. Anya, gyereeeeeeeee! Tényleg üvölt, nem túlzok és van valami a hangszínében, amitől abban a pillanatban legszívesebben áttrappolnék és megráncigálnám. Pedig valószínűleg az én hibám.

A fiam sok minden, de nem neveletlen. Mindig mindenkinek köszön, általában kérés nélkül. Köhögéskor a szája elé teszi a kezét. Kér, megköszön. Ha valamit rosszul mondok, vagy teszek és kijavít, akkor hozzáteszi, bocsánat. Anya, nézd, vagonok! Szépek, és hol vannak összekötve? Nem összekötve, hanem kapcsolva, bocsánat. Előzékeny és udvarias. Két kézzel a játszótér másik felére cipeli saját motorját, ha egy kislány sírva fakad, mert az addig alatta lévőt kirángatták alóla, leteszi és rámutat: szabad ráülni. Mindig és bárkinek ad a kajájából, pedig imád enni.

Persze vannak hisztik. Van nem akarok fürdeni és szeretnék még kisvakondot és nem akarok összepakolni és szeretnék palacsintát. Vannak tragikus pillanatok is, amikor az ember feje lila lesz és vörös és egyéb színek, mint Vacskamati virágja teljes pompájában, a lógó fikát direkt a kanapéba keni, a lecsöppenő joghurtot gyorsan szétmázolja, az először véletlen a nadrágjára irányított filctollal, miután kedvesen figyelmeztetve lett, hogy nehogy összefirkálja magát, direkt és módszeresen és legfőképp irdatlan sebességgel rajzol a ruhájára. Elment eszem, busszal jön vissza messziről, az sok idő!

És vannak a mindent megkérdőjelező és összetörő, romba döntő pillanatok. Amikor a fentiek nem a normál rosszalkodás, határfeszegetés és életkori sajátosságnak betudható pondróskodásnak köszönhetőek. Vagy igen és csak beleképzelem. A hangsúlyt. Azt, ami már reggel hétkor is. Az ellentmondást nem tűrő, minden jót természetesnek vevő, minden melót leszaró modor. Amikor bár azt mondja, kérek innivalót, de az inkább úgy hangzik, mintha bársonypuffról böfögné a szultán valamely láncba vert leánykának, hogy öntse a szájába a nektárt. Amikor bár azt mondja, szeretném segíts, de az inkább úgy hangzik, mint egy ostorcsattogtatós parancs a rabszolgahajcsártól, mint egy dolgát rosszul végző háztartási alkalmazott lecseszése. Amikor nem érti meg, hogy nem megy. Mert mondjuk nincs rá pénz. Vagy lehetőség. Vagy elegendő kar, mert tényleg én is csak kettővel születtem, mint te fiam. Vagy erő, energia, türelem, hát tökmindegy, hogy mi hiányzik, értsd már meg, hogy most ez, amit kérsz, amit akarsz, amit azonnal és ellentmondást nem tűrően, azt most nem lehet. Pont. Nem akarok magyarázni, már megindokoltam hatszor.

Elrontottam? Önző kis csimbókot neveltem, aki soha nem fog tisztelni? Vagy ennek most van itt az ideje, hogy megértse, nem minden azon múlik, hogy akarjuk-e, vagy nem, hanem vannak külső körülmények, meg van olyan is, hogy anya elfárad? Vagy a fenéket rontottam el, hát pont ezt akartam, hogy mindennek érdekelje az oka, hogy minimális legyen azoknak a szabályoknak a halmaza, amiket megkérdőjelezés nélkül és azonnal teljesíteni kell, vagy tilos, mint konnektor és úttest, és csak én vagyok fáradt, türelmetlen, agresszív és következetlen, hogy néha nincs kedvem húszperces kiselőadásokat tartani arról, miért fontos, hogy a következő másfél percben felhúzza a zokniját, hanem szeretném azt válaszolni, hogy mert csak! esetleg mert azt mondtam! végső esetben mert én vagyok az anyád!

nyina