Második babámat vártam. Tervezett baba volt, bár nagyon nehezen akart összejönni. Aztán mire rávettem magam, hogy kivizsgáltassam, miért nem jön, addigra ott pihent a hasamban. Ugyanannál a doktornál voltam vizsgálaton, mint az elsőnél, a doki rám nézett és tágra nyílt szemekkel kérdezte, hogy tudom-e, hogy már 10-11 hetes terhes vagyok?

Ehhez tudni kell,hogy az első gyermekemet 16 évesen szültem és nem kell mondjam, hogy az emberek, hogy néznek rád, mikor ilyen fiatalon vagy terhes. Szóval mondtam neki, hogy nyugi, ő tervezett baba volt, nagyon akartuk.

A terhesség alatt voltak problémák, mert sokszor begörcsöltem 6-7 hónaposan, de végül soha nem volt gond. Aztán egyszer egy éjszaka 1 órakor éreztem, hogy valami csorog. Azonnal kipattantam az ágyból és elmentem vécére, gondoltam, ez még nem biztos, hogy az, de hamar rájöttem, hogy bizony itt szülés lesz. Nyugodtan leültem az ágy szélére és felkeltettem a páromat, hogy nyugi, de úgy néz ki, elindult a szülés. Érdekes, feleannyira sem voltam megrémülve, mint az elsőnél, felkészültem arra, hogy végre hamarosan meglátom a kisbabámat.

Párom,miután magához tért, felkeltette a fiamat is, és elkezdtünk készülődni. A fiam egy tündér volt, felkelt, gyorsan felöltözött és csendben várta, hogy mi fog történni. Közben nekem elkezdett ömleni a magzatvíz, és felállni sem tudtam, így a páromat kértem meg, hogy pakolja össze, ami kellhet. Nagy nehezen összekészültünk. Akkor még nagyon gyengécske fájásaim voltak, viszont elég gyorsan jöttek. Indulás! Elindultunk, de a sarokig nem jutottunk, mikor a párom szólt, hogy állj, defektünk van. Na, akkor vissza a házhoz, mert nem volt persze pótkerék, az autóból kiszállni nem tudtam, mert olyan szinten ömlött a magzatvíz... Nagy nehezen kerékcsere, indulás. Végre beértünk a kórházba, ott szóltunk, hogy hozzanak valami kocsifélét, mert felállni nem bírok, hisz ömlik a magzatvíz.

Bevittek, nővér, átöltözés, vizsgálat, ráraktak a gépre, hogy figyeljék a fájásokat. Ekkor már kezdtek erősödni az összehúzódások, de még bírtam. Mikor vége volt a vizsgálatnak és leszálltam az ágyról, egyszer csak éreztem hogy a babám lejjebb ment. Szóltam a nővérnek, hogy hohó, nekem már nyomni kéne. Meglepődött és azonnal a szülőágyra fektetett, se beöntés se semmi. A párom közben érdeklődött, hogy mennyi lehet még, és hogy visszaérne-e a szülésre, mert bent akart lenni. Mondták neki, hogy nyugodtan elmehet még /a fiamat vitte el a nagyapjáékhoz, ez kb. egyórás út oda-vissza/ itt még csak később lesz baba. Ekkor már elviselhetetlenek voltak a fájások és én mit sem törődve a helyes légzéssel, az emberekkel, csak kiabálni tudtam kínomban. Már minden ajtót bezártak körülöttem és nem győztek csitítani, de hiába, a fájdalom győzött mindannyiszor...

Minden fájásnál éreztem, hogy a babám mozog és egyre lejjebb csúszik. Bejött az orvos, megvizsgált, és még megvolt a méhszáj, úgyhogy mondta, hogy majd visszajön később. Kicsit értetlenül néztem rá és a nővérre, hisz én azt éreztem, hogy mindjárt szétszakadok. A nővér is nyugisan készülődött, közben próbált csitítani, persze sikertelenül. Hol érdekelt engem,hogy mit mond? Nagyon fájt. Mondtam neki, hogy nekem muszáj nyomni, nem bírom tovább, jön az inger. Na, akkor nagy nehezen odajött, megvizsgált és rohant is az orvosért, hogy csak jöjjön már vissza, mert itt bizony baba lesz mindjárt. Vissza is sietett egy gyakornokkal maga mellett. Végre szabadon nyomhattam. Körülbelül 5 nyomás, és elviselhetetlen kiabálás mellett megszületett Ádám 51 cm-rel és 3510 grammal. Hajnali 4 órakor, pontosan 3 óra alatt, akárcsak az első fiam. Szóval sajnos a párom nem ért oda, de megnyugtatták, hogy jobban járt, mert úgy ordítottam, hogy minden ajtót lezártak körülöttem hermetikusan.

De végre ott volt a gyerekem, gyönyörű volt és édes. Csendben tűrte ahogy lemosdatták, felöltöztették, egy hangja nem volt. Odarakták mellém és potyogtak a könnyeim. Megérte, de még mennyire! Aztán jött a kellemetlenebb része. Ugyanis az a gyakornok kiscsaj kezdett el rendbe rakni, a varrás legalább egy órába telt, azt hittem, sosem lesz vége. Aranyos volt, de nem örültem neki, hogy ennyi szenvedés után még én legyek a próbaalany, akin gyakorolni kell. Mikor végeztek, otthagytak, mert jött a váltás. Bejött egy új nővér és jól megkínzott még ráadásnak. Bunkó volt, de nagyon. Bekísért a szobámba. A három nap alatt, amíg ott voltam, azt láttam, hogy abszolút nem törődnek velünk, akik a szobában vagyunk. Nem érdekelt semmi, azt vártam, hogy végre mehessünk haza. Három nap elteltével haza is „zavartak” minket, és végre magamhoz ölelhettem mindkét gyermekemet. Potyogtak a könnyeim. Fantasztikus dolog anyának lenni és gyermekeink szerető ölelésébe bújni. Azt hiszem, hogy hamarosan szülni akarok még egy babát. Hátha lány lesz, de ha nem, az se baj. Hát így szültem én.

Katalin