Tizenhárom hónapnyi várakozás után 2014 májusában végre pozitívat teszteltem. Hiába a sok próbálkozás, a várakozás, a teszt láttán ezernyi kérdés és gondolat futott át rajtam miközben remegett a testem. Három másodperccel később pedig már boldogan terveztem, hogyan fogom a család tudtára adni, hogy végre sikerült.  A várandósság eleje nehézkesen telt, félidőig kínoztak a rosszullétek, gyenge voltam. A 20. héten, pont aznap, mikor kiderült, hogy kisfiunk lesz (szuper, titkon pont így szerettük volna), belázasodtam, és kiderült, hogy vesemedence-gyulladásom van. A továbbiakban azonban semmilyen nehézség nem adódott, a 15. héttől kismamajógára jártam, ami sokat segített kiszakadni a dolgos hétköznapokból, és ellazulni, a  babára figyelni; és szinte végig dolgoztam. 

2015.01.18 volt  a kiírt dátumunk, mi viszont már újév után türelmetlenül vártuk, hiszen a vizsgálatok során folyamatosan két héttel idősebbnek tűnt a becsült koránál...  KicsiMi (na, ki tudja honnan jött az ihlet?) viszont olyan jól érezte magát odabent, hogy azt hittük, húsvétig nem bújik ki. Ezt bizonyította, hogy több görbém volt a 35. héten, mint a 38-on.  

Csütörtökön megbeszéltük a következő ctg időpontot másnap este 19 órára (01.16), és odavetettem viccesen, hogy akkor éjfélre meg is lesz a baba. Bár így lenne ötösünk a  lottón!

Pénteken hajnalban, 4 óra körül arra ébredtem, mintha derékban ketté akarnék szakadni. Visszaaludtam, majd újabb nyilalló fájdalom. Ez így folytatódott kb. másfél órán át, tízpercenként, majd ötpercenként. Hét órakor apája is felkelt, elmosogattunk, lezuhanyoztunk, megérkezett „elsőszámú nagymama” (anyukám), és felhívtam a szülésznőt, aki kérte, hogy menjünk be a kórházba. 8:30 körül értünk be, továbbra is ötpercenként ismétlődő fájásokkal. Két óra, két ctg és két méhszájvizsgálat után hazaküldtek, mondván, hogy a fájások nem elég erősek, este 19 órára menjünk vissza. 

Napközben a fájások keményedésekké gyengültek, így tettük a dolgunkat, takarítottunk, vásároltunk, festettünk. Annyira jól voltam, hogy úgy gondoltam, kihagyom az esti vizsgálatot. Én ugyan oda nem megyek még egyszer potyára, mert az ciki. Este hat óra körül egy kiadós séta hatására újra fájásaim lettek, nagyjából hárompercesek. Fél 8-kor értünk a kórházba „elsőszámú nagymamával”, Apája ezúttal nem jött velünk, gondoltam, megnéznek, aztán vacsira hazaérek.

 A méhszájvizsgálat során derült ki, hogy szivárog a magzatvíz, így ugrott a vacsi és az esti film. Hamarosan kaptam egy szülőszobát, lezuhanyoztam, átöltöztem hálóruhába és csendben szenvedtem, de a fájások egészen bírhatóak voltak. A tágulás nem volt megfelelő, így az ügyeletes doktornő ballonkatéteres tágítást rendelt el (azt gondoltam, csak ezt ne, mert szörnyű borzalmakat olvastam róla – azonban nem fájt egyáltalán. Lehet azért, mert a doktornő közben megdicsérte a hajamat – gondolom, így próbálta elterelni a figyelmemet, ami nem sikerült, mert csak arra tudtam figyelni, hogy mikor fog fájni ). A szomszéd szobából hangos sikoltozások hallatszottak, ekkor egy kicsit vesztettem a magabiztosságomból...  (A fiatal lánnyal később egy szobába kerültünk, és nagyon pozitív szülésélménye volt, gyönyörű kisfia született.) Mire a ballon kiesett, Apája is befutott, így mehettünk sétálni... vagyis mehettünk volna, ha bírtam volna tíz percnél tovább. Mivel a babát csak hajnalra jósolták, gondoltam, lesz még erre időm, most inkább pihennék kicsit. Hangyányit megijedtem, mikor a szülőszoba ajtaja zárva volt, a csengő pedig épp nem működött... lett volna mit mesélni KicsiMinek, ha a folyosón születik meg.

Innentől kezdve eléggé felpörögtek az események. Infúzióban cukros oldatot kaptam, mert már elég fáradt voltam, mivel hajnal óta nem aludtam, fájdalomcsillapítót is kaptam a combomba, ez nem igazán hatott, majd a fájások egypercesekké erősödtek, a tágulás azonban lassan haladt. Apája sokat segített, masszírozta a derekamat és szorgosan figyelte a gépet, és jelezte, hogy mikor kezdenek csökkenni az értékek. Aranyos volt, ahogy próbálta magát hasznossá tenni. A fájások között „aludtam” vagy viccelődtünk a szülésznővel és Apájával. A fájások közbeni méhszájvizsgálat volt eddig a legkellemetlenebb, sugárban hánytam ki a délutáni maláj csokitortát.  

Hamarosan tolófájásokat kezdtem érezni, de a tágulás miatt még nem lehetett nyomni, csak lélegezni. Ez az elején könnyen ment, azonban ahogy KicsiMi egyre inkább törekedett a külvilág felé, a fájások átlélegzése úgy lett egyre nehezebb. Végül már rám szóltak, hogy befelé is kellene lélegezni, nem csak kifelé. Én pedig minden harmadik fájásnál elmondtam, hogy nem bírok ki még egyet. Aztán persze mégis. Ez volt a nap legnehezebb része, minden egyes fájásnál ösztönösen nyomnom kellett, és iszonyú erőfeszítésembe került, hogy ne tegyem, levegőt venni sem bírtam, próbáltam belekapaszkodni a hozzám legközelebb eső valamibe (Apjáa karjába és az ágy szélébe), minek következtében az infúzió kihúzódott, újra kellett kötni. A véraláfutás még három hét múlva is látszott..

Nem terveztünk apás szülést. Csak rajtunk kívül ezt senki sem tudta. Hamarosan befutott a dokim, és olyan hamar történt a többi esemény, hogy még átöltözni sem volt ideje. Úgy, ahogy volt, pólóban, farmerban és egy műanyag kötényben vezette a szülésemet. Megfelelő lett a tágulás, lehetett nyomni, Apája feladatot kapott (a fejemet és az egyik térdemet kellett tartania), így esélye sem volt a menekülésre.  Kb. a második nyomás után éreztem a baba fejét a medencémben, a doki pedig szólt Apájának, hogy nézze meg. Önkívületi állapotban felnyúltam és elhúztam a fejét, hogy ne nézzen oda (ki tudja, hogyan érintene egy férfit egy álmai nőjéből félig kilógó ráncos, lila babafej). E+rre egyébként nem emlékeztem, ő mesélte el utólag. Nagyjából még két nyomás után, 2015.01.17-én 00:30-kor megszületett Lacusunk,  3750 grammal, és 56 cm-rel, 9/10-es Apgarral. Amint kicsusszant, kérte a dokim, hogy nyissam ki a szemem és nézzek oda. Ott feküdt az asztalon a kisfiam lilán és mozdulatlanul, rettenetesen megijedtem, csak ennyit bírtam mondani: Úristen, de hát miért nem sír? Összemosolyogtak a szülésznővel, hiszen semmi baj nem volt, csak még le kellett szívni a kicsi orrát. Utána egyből torkaszakadtából ordítani kezdett, követelőzően, ellentmondást nem tűrően, ahogy a mai napig is, ha épp olyanja van. Sajnos a gátvédelem ellenére metszeni kellett, ettől is tartottam, hogy vajon milyen érzés, de semmit nem éreztem, csak onnan tudom, hogy volt gátmetszés, hogy a szemem sarkából láttam az ollót a doki kezében egy pillanatra. Életem legmeghatározóbb (azt hiszem ez egyértelmű) és egyben legszebb napja volt, kívánok mindenkinek ilyen szép, gyors, komplikációmentes szülést, hasonlóan szuper csapattal.

Szmörcsike