Huszonegy éves vagyok, és még nincs gyerekem. Persze szeretnék, csak még nem most. Mondjuk úgy négy-öt év múlva. A nővérem gyereknevelési módszerei ébresztettek bennem néhány gondolatot.
Három gyereke van, a legnagyobb fiú tizenegy éves (őt tizenhat évesen szülte), a középső gyerkőc négyéves kisfiú (őt huszonnégy évesen szülte), és van egy másfél éves kislánya (őt huszonhat évesen).
Csak féltestvérek vagyunk, az apánk a közös, az anyja alkoholista volt, ütötte-verte. Sajnálom őt emiatt, mert egyik szülő sem foglalkozott vele. Aztán most, hogy ő is anya lett, én nem is tudom, nagyon nem tetszik, amit látok. Éjszaka dolgozik, hajnalban hazaér, a középső gyerkőcöt oviba viszi, (a kicsit is kénytelen vinni, mert a férje addigra már indul a munkába – meg tudná oldani, hogy ő vigye a gyereket oviba, de akkor fél órával korábban kéne kelnie, és ő erre nem hajlandó) leadja, a nagyobb gyerek odatalál már a suliba egyedül is. Ő pedig marad otthon, kicsit lefekszik aludni, aztán felkel, és gőzerővel takarít, mos, főz, hajtogat. Nem is lenne ezzel baj, a gond ott kezdődik, hogy a kislányt alig veszi ki a kiságyból, nem láttam még játszani vele. (Tudom, hogy a háztartás is fontos, de egy negyedórás kis játék beleférhetne az idejébe szerintem.)
Délután elmegy a kisfiúért az oviba, (a lakástól amúgy öt perc séta, de megint vinnie kell magával a kislányt) aztán megjön a nagyobbik gyerek és a férje is. Na, akkor indul a lavina. Üvöltözik, csapkod, a férje leül a számítógép elé, és semmit nem csinál (még a kaját is be kell neki vinni), a gyerekek kiabálnak és játszanak. Ilyenkor megeteti a családot, aztán folytatja a kiabálást, a nagyobb fiúnak megnézi a füzetét, ellenőrzőjét, aztán bezavarja tanulni, a kisebbet bezavarja tévézni, aztán beviharzik a szobába folytatni a takarítást, vagy a konyhába megy mosogatni. Ideges, alig mosolyog, nem látom, hogy boldog lenne. El is szakad nála időnként a cérna, és akkor jaj a gyerekeknek. Sokszor üti meg őket haragból. Nem az a baj, ha rácsapsz egyet (picit) a kezére, és elmagyarázod neki higgadt hangnemben, hogy ,,Ezt azért kaptad, mert nem szabad a konnektorba nyúlkálni…”, a baj az, hogy feszült, és ezt másokon vezeti le. A munkát amúgy nemrég kezdte, és azelőtt is ez volt a helyzet, tehát nem az állása miatt ilyen.
Persze, nincs jogom ítélkezni. Nem én nevelek három gyereket, és vezetek háztartást, meg járok éjjel dolgozni egyszerre. A szívem szakadna meg, ha az egyéves kislányomat otthon kéne hagynom… Inkább a cigit kéne letenni, de ebbe megint csak nincs beleszólásom. Csupán felmerült bennem, hogy minek szült három gyereket három különböző férfinak, ha egyikkel sem hajlandó foglalkozni. Mikor megérkezem, megrohamoznak: ,,Ugye játszol velünk? Anya sosem szokott!” Mégis mi értelme életet adni egy gyermeknek, ha csak az ezzel járó terheket nézzük folyton? Miért nem merünk leülni egy Fekete Péter partira? Pár napja a kisebb fiúval memóriakártyáztam, és örömmel néztem a csillogó szemeit, hallottam az örömteli felkiáltást, mikor párt talált.
Az én édesanyám is 12-24-esműszakban dolgozott, és a két kezem összetettem volna egy rövidke játékért. Én mondjuk ritkán, de megkaptam. Az unokatestvéreim viszont egyáltalán nem. Tudom, hogy nincs segítsége, mert az anyja alkoholista, a férje szülei pedig vidéken laknak, emiatt pedig nagyon nehéz. Megfordult a fejemben, hogy ha a kislány kicsit nagyobb lesz, akkor felajánlom, hogy menjenek el kettesben nyaralni, és addig átvenném én a háztartást gyerekekkel együtt. Mondjuk három napra. Nem állítom, hogy csillogna a lakás, és azt sem, hogy kipihent és nyugodt tudnék maradni, de azt igen, hogy játszanék egy kicsit velük, és beszélgetnénk is. Mert szükség lenne rá. A gyereket nem elég ruházni és etetni, nevelni és tanítani kell. Tudom, hogy az anyaság nem mindig móka és kacagás, de szerintem sokszor maguk az anyák azok, akik megnehezítik maguk számára azzal, hogy a kínálkozó boldog pillanatokat is takarítással töltik…
Marcipánka
