Érett fejjel, 27 évesen döntöttem úgy (persze a férjemmel együtt, aki 2 évvel idősebb), hogy itt az ideje gyereket vállalni. Nagyon nagy szerencsém volt, mert 2 hónappal később már terhes is voltam. A terhességet nagyon jól viseltem, a 3. hónap végéig edzőterembe jártam tornázni, végig dolgoztam, jöttem-mentem. A szüléstől kicsit féltem, de azzal biztattam magam, hogy már annyi nőnek sikerült, én is kibírom valahogy.
1999. július 21-én jött el a nagy nap. Már éjszaka furán éreztem magam, nem sokat aludtam, a fájások egyre gyakrabban jöttek, de nem akartam elsietni az utat a kórházba (barátnőim, ismerőseim horrortörténetekkel szórakoztattak, 2-3 napos kórházi vajúdásokról beszámolva). Aztán délelőtt 10 órakor mondtam a férjemnek, inkább menjünk, legfeljebb útközben megállunk bevásárolni. A pénzköltésből nem lett semmi, meg sem álltunk a szülészetig. Ott aztán elbúcsúztunk (akkoriban még nem volt divat a papás szülés, emellett a férjemet sem éppen abból a fából faragták, hogy ilyen helyen jelen legyen). Felballagtam az emeletre (a kórházunkban a földszinten van a nőgyógyászat, az emeleten a szülészet), hangosan köszöntem, semmi válasz. Rövid várakozás után körülnéztem, sehol senki, egy beteg, orvos, ápoló. Leballagtam a táskámmal a földszintre, ott is mindent körbejártam, sehol senki. Újra irány az emelet (ötperces fájásokkal nem is rossz teljesítmény ennyit mászkálni), persze eredménytelenül.
Már a könnyeimmel küszködtem, elindultam lefelé, lelki szemeim előtt már lejátszódott első gyermekem világrajövetele a kórház udvarán, betegek és a büfés néni közreműködésével, amikor a földszinten találkoztam egy nővérrel. Csodálkozva kérdezte: Maga mit keres itt? Nem tudom, milyen választ várt egy nagy hasú, táskával felszerelkezett kismama kinézetű alaktól, de én az igazságnak megfelelően válaszoltam: szülni jöttem. Erre ő csodálkozva összecsapta a kezét:
"Jé, itt már két hete nem volt szülés, attól tartottunk, bezárják az osztályt."
Hamarosan előkerült a személyzet többi tagja is, kaptam szobát, hálóinget, sürögtek-forogtak körülöttem a nővérek és egy nagyon kedves fiatal orvosnő.
A vizsgálat alapján azonban úgy gondolták, hogy kissé elsiettem a kórházba jövetelt, jó ha holnap megindul a szülés rendesen. Mondtam, bízzák csak rám. Elkezdtem lépcsőzni kb. 12 órakor, kettőkor már fel kellett feküdnöm a szülőasztalra. Közben megérkezett a nőgyógyászom is, akinek aznap éppen „operálós“ napja volt, és amikor meghallotta, hogy a páciense szül, bejött a szülőszobára. Így már jókora társaság gyűlt ott össze, kedélyesen beszélgettünk egészen 4-ig, akkor ugyanis abbamaradtak a fájások teljesen, így az orvos tanácsára bekötöttek egy infúziót. Ennek köszönhetően fél 5-kor már a világon volt a kisfiam, 3300 g-mal és 53 cm-rel. Első dolga volt lepisilni az őt világra segítő doktor bácsit, nem kis vigadalmat kiváltva ezzel az egybegyűltek körében. Már én is azt hittem, túl vagyok a dolgon, viszont miután fél óra elteltével sem távozott a méhlepény, elaltattak és úgy távolították el.
Második terhességem sokkal nehezebben „jött össze“, majdnem egy évig jártam különféle kezelésekre, míg végre teherbe estem. Annál nagyobb volt az örömöm. A 9 hónap ebben az esetben is jól telt, csupán a pici ijesztett rám, ugyanis a harmincnyolcadik hétig farral feküdt. Az utolsó előtti tanácsadáson vette észre az orvos, hogy már megfordult. A szülés viszont teljesen másként zajlott, mint a fiamnál. Éjjel elment a magzatvizem, persze rögtön indultam a kórházba, bár még alig voltak fájásaim.
Az orvos és a nővérek nem lelkesedtek az ébresztő miatt, lefektettek, hogy pihenjek. Mivel a szülés reggelig nem indult meg, a magzatvíz viszont folyt, az orvos ismét az infúzió mellett döntött. Én is aggódtam a piciért – akiről akkor még azt sem tudtam, fiú-e vagy lány –, ezért egyetértettem, bár tudtam, hogy az infúzió okozta fájások sokkal intenzívebbek. Életem eddigi legnehezebb másfél órája következett, a 3 percenkénti fájások között alig jutottam lélegzethez. A tolófájások is erősek voltak, ennek ellenére csak a nővér segítségével bírtam kinyomni a babát.
Mint kiderült, nem is csoda, a kisasszony ugyanis 4200 g-ra hízott fel a hasamban. Ő is 53 cm volt, mint a bátyja. Az altatást megúsztam, a méhlepény ugyanis szinte rögtön megszületettt. Az orvos első kérdése az volt, mennyit híztam. Meglepte őt a válaszom, hogy csak 9 kg-ot, és a cukorral sem volt problémám a terhesség alatt. A varrás tovább tartott, mint maga a kitolás (a doktor kb. félóráig varrogatott), de már csak arra vártam, hogy mikor nézhetem meg alaposan az én óriásbébimet.
Szóval én már teljesítettem az "egyet az anyának, egyet az apának" jelszót (úgy döntöttem, az egyet a hazának részt kihagyom), ezzel ér véget az én szüléseim története.
Ildikó
