Hajnali negyed kettőkor lefeküdtem 39 hetes terhesen. Hoppá, valami folyik. Felállok, hogy mi van, és csak úgy ömlik továbbra is a magzatvíz! Férjemet keltem, hogy idő van. Persze ő teljesen bepánikolt, én csitítgattam. Lezuhanyoztam, bár teljesen feleslegesen, és elindultunk a szülőszobára. Örültünk, hogy nemsokára láthatjuk kisfiunkat.

Vizsgálat. Megint ömlik a víz, fájás csak nagyon kicsi. Azt mondták, csak feküdjek, meglátjuk, erősödnek-e a fájások. Reggel 7-kor már volt valamicske fájás, kb. tízpercenként, és bekötötték az oxitocint. Mivel első baba, így vártak 6 órát. Aztán azt vettem észre, hogy végre indulnak a fájások. Örültem, de jó, délelőtt meglesz a babánk!

Aztán két órán belül bejött hozzám vagy hat orvos, mind megvizsgált, szívhangot nézett, aztán elballagtak. Persze semmit nem mondtak, még azt sem, hogy mire való az oxitocin. Elmúlt dél is, brutális fájások következtek, mert emelték folyamatosan az oxit. Már majd kitéptem az ajtófélfát, vagy éppen amiben meg tudtam kapaszkodni, mert néha-néha azért hagytak felkelni. Aztán délután 3-kor még egy doki jött hozzám, egy addig ismeretlen rezidens. Közli, hogy egy(!!!)ujjnyira vagyok kitágulva. Én már, mint egy kisgyerek, megfogtam a kezét, és könyörögtem neki, hogy szedjék ki belőlem, mert már nem bírom. Addigra 2-3 perces fájásaim voltak már órák óta, és mégsem tágultam semmit.

Délután 5 óra lehetett, már a szemeimet sem tudtam kinyitni, nem is önmagam voltam a fájdalomtól. Azt hittem, itt a vég, meg fogok halni. Ekkor szólt édesanyám az orvosnak, hogy most már aztán kapják össze magukat, mert ez már nem normális, csináljanak valamit. Akkor volt délután 5 óra, és 16 órája folyt el a magzatvíz. Azt mondta a doki, hogy ha este 8-ig nem lesz meg a gyerek, akkor császár. Felkiáltottam: „Este 8? Addig nem bírom, ki könyörgök, csináljon valamit!” Kétujjnyira voltam kitágulva és már 10 órája kaptam az oxit. Akkor azt mondta: „Na, jó, akkor most rásegítünk egy kicsit.” Azt mondtam, már nem érdekel, mit csinál. Mondta, szóljak, ha jön a fájás – nem mintha nem látszódott volna… Szóltam, és akkor ő benyúlt, és kézzel(!!!) tágított. Leírhatatlanul fájt.

De tudtam, hogy ő csak segíteni akar. Ezt egy párszor megcsinálta, majd utána elmentem zuhanyozni. Később mondta, hogy erőre kellene kapnom, mert már nagyon fáradt voltam, kérdéses volt, hogy ki tudom-e nyomni majd a babát. Kicsit fellélegeztem. Aztán jöttem vissza a zuhanyzásból és mondtam neki, hogy nekem nyomnom kell. Kiabálni kezdett: „Ne nyomjon!” Én meg kiabáltam vele: „De nyomnom kell, érzem!” Felfeküdtem az ágyra, megvizsgált, kaptam méhszájtágító injekciót, amit nem értem, előtte miért nem adtak. Megint kézzel tágítás, és valamennyivel utána már mondta, hogy nyomjak.

Nyomtam én, mint állat, csak hát közben üvöltöttem, és senki nem mondta, hogy ne üvöltsek, mert abban is kifáradok. Aztán ráfeküdt a hasamra: „Nyomjunk együtt!” – mondta.  Kétszer így is csináltuk,  de harmadszorra mondtam neki, majd én nyomom egyedül, mert nem bírom, ha ő is rajtam fekszik. Tudtam, hogy ezzel segíteni akar, de már alig volt erőm. Akkor azt mondta: „Látom, szép nagy haja van!” Megörültem, hogy mindjárt kint van. Csak hajtogatta, hogy nyomjak, én meg felkiáltottam: „Hányat nyomjak még?!” Az utolsó nyomásnál, amikor már azt hittem, hogy nem bírom tovább, még rányomtam egy hatalmasat. Nem tudom, honnan jött az a szinte emberfeletti erő, de sikerült. Megszületett 19:35-kor 3980 grammal 19 óra alatt, amiből 13 óra oxitocin volt, meg brutális fájások. Úgy éreztem, nem csak a baba született meg, hanem kijöttek vele együtt a belső szerveim is.

Micsoda megkönnyebbülés volt! Édesanyám sírt mellettem, én meg csak néztem "picike" fiunkat, és csak annyit tudtam mondani: "Ne sírj, nincs semmi baj, már kint vagy." Pedig úgy képzeltem, majd én is sírok örömömben, mekkora leírhatatlan élmény lesz a szülés. Ehelyett nem is voltam magamnál. Ő meg biztos megérezte, hogy mindjárt itt van a 8 óra, úgyhogy inkább kibújt, mielőtt megcsászároztak volna. Az orvos, a nővér, csecsecsős mind azt mondták, hogy nagyon ügyes voltam, és milyen erős vagyok. Amikor kitoltak, a rokonok szemében mind egytől-egyig ugyanaz volt, ahogy rám néztek, ahogy sajnáltak, mert kint is hallották az üvöltéseimet a kitolási szakban. Mind mondták, hogy nem semmi, amin keresztülmentem, és nagyon büszkék rám, hogy így végigcsináltam, és mindenki fel volt háborodva, hogy miért nem császároztak meg.

Másnap kérdezi tőlem az orvos: „Na, szépültek már az emléket?” Gyilkos szemekkel ránéztem, és mondtam neki halkan, hogy soha nem fog megszépülni az, ahogy engem hagytak szenvedni. Kisfiunk már 14 hónapos, és még mindig bennem él kristálytisztán ez a borzalmas élmény. Amikor két hónapos volt, akkor jutott először eszembe, hogy talán jó lenne kistestvér, de nem fogok szülni soha a büdös életben még egyszer. Már gondolkoztam rajta,hogy lefizetek egy orvost császározáshoz, de aztán úgy voltam vele, hogy utána meg nehezen lehet felgyógyulni. Aztán pár hete tudtam meg, hogy lehet epidurális érzéstelenítést kérni a vajúdási szakasz alatt, ha van fogadott orvosom. Ez most a reménysugár, mert nagyon szeretnénk kistestvért, de rettegek a szüléstől!

Kiara

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?