illusztráció
Nagyjából azóta vagyok rendszeres BA-olvasó, amikor terhes lettem; itt találtam a legrészletesebb és legrealisztikusabbnak tűnő szüléstörténeteket eltekintve a megnézhető Youtube videóktól.
Elmúltunk harminc, mire a gyerekvállalás kezdett foglalkoztatni minket, és majdnem 35 voltam, mire megszületett a lányunk egy évvel ezelőtt. Nem sokat tudtam a szülésről előtte, viszont alapból nem voltak jó érzéseim vele kapcsolatban. Az anyám szülése elég rettenetes volt, nem is lett tesóm egyszer elég volt alapon. Alig voltunk 20 évesek, amikor egy barátnőm belehalt a szülésébe, vérzési probléma lépett fel, amit akkor egyáltalán nem értettem. Elborzasztott a gondolat, hogy ennyin múlhat a szülő nő élete, hogy valami méhösszehúzót nem kap meg. Ha ez nem lenne elég, egy kolléganőm babája kórházi fertőzésben halt meg a születése után. Ezek után jó 10 évig távol tartottam magamtól a gondolatot, hogy én szüljek.
Talán nem csoda, hogy amikor terhes lettem, mindenféle információt megpróbáltam összegyűjteni, és megtudni, hogy lehetne a saját szülésem a lehető legproblémamentesebb. Hamar eljutottam oda, hogy azt már tudtam, a kórházi protokoll darálóját nehéz lesz kikerülni. A császártól külön féltem, rettegek a műtétektől. A saját addigi nőgyógyászom egy nagy futószalag kórházban dolgozik, ódzkodtam a gondolattól, hogy ott szüljek, különösen azután, hogy volt szerencsétlenségem a kórház nőgyógyászatához: eszméletlen lepukkant kórtermek, használhatatlan zuhanyzó, amiben áll a sár (felmosóvíz rendszeres odaöntése, kosz odakövesedése), ülőke nélküli koszos vécék, a takarítás minősége, amit láttam, a ‘70-es évekből itt maradt foszló, széteső székek és fotelek a látogatásra kijelölt helyen...
Másik orvost találni viszont nem bizonyult könnyűnek. Nagyjából ugyanannyi rosszat találtam mindenkiről, mint jót, mármint az interneten, már ha találtam egyáltalán valamit. Próbáltam kórházra lőni, a bababarát - gondoltam - biztos jobb, de nem találtam hirtelen szimpatikus orvost, aki vállalt volna. A magánkórházra nem volt pénzünk.
Telt, múlt az idő, és végül az orvosomnál ragadtam. Végtére is elég jó szeme volt, hogy észrevett egy polipot a méhemben, amit még a terhességet tervezve kiműtöttek, és úgy tűnt, szívesen elmond, magyaráz mindent, ha kérdezek. A kórház ugyan továbbra is aggasztott, de azt akkorra már tudtam, hogy azért a szülőszoba jobban néz ki, jobban figyelnek rá, és ez megnyugtató volt.
A terhességem közben orvosilag rendben zajlott, csak épp kb. a 7. héttől a 18. hétig voltak állandó rosszulléteim, szerencsére legalább éjszaka nem kellett hánynom. A nappalokat csak úgy bírtam, ha a rám törő erős hányinger idején vízszintesbe dobtam magam. A hányós időszak után néhány hét igazi csodás kismamaság következett, sosem éreztem még olyan szépnek magam, előkerültek a nőies ruhák, pedig én farmeros-tornacipős típus vagyok. Aztán amikor már elég nagy lett a baba, akkor gyomorégésem volt folyton, de ez semmiség volt a rosszullétekhez képest. Annak ellenére (vagy épp azért), mert volt idő, amikor szinte Nutellán éltem, mindössze 8 kilóval voltam nehezebb a szülés idejére, nem vizesedtem, teljesen fitt voltam fizikailag végig.
Bújtam a könyveket, kismamajógára jártam, ahol mindig voltak légzésgyakorlatok, volt apa-anya szülőpozíciós jógaalkalom, amit végigröhögtünk, annyira elképzelhetetlen volt, hogy ilyen mutatványokat csináljunk majd a vajúdásom idején (ez be is jött). Még szüléstervet is írtam, amit magammal vittem, és bár nem adtam oda az orvosnak, de végigkérdeztem, hogy mit gondol ezekről. Milyen beavatkozások lesznek, mennyit vajúdhatok, mi van, ha így vagy úgy indul be a szülés, hagyják-e a köldökzsinórt kiürülni, bőrkontakt stb. Ugyanezt megcsináltuk a szülésznővel is, ő kicsit közlékenyebbnek bizonyult az orvosnál, aki viszont csak annyit mondott a beavatkozásokra, hogy „ha minden jól halad, én csak távolról figyelek, ha nem halad úgy, ahogy jó lenne, akkor megbeszéljük, mi legyen, ha pedig baj van, akkor nem kérdezek, csak csinálom”. Nekem ez megfelelt. A szülésznő is biztosított róla, hogy a doktor úr és ő is természetesség pártiak, nem fogják bolygatni a dolgokat feleslegesen. Bizalommal felvértezve vártuk a kislányunk születését.
Az utolsó két hétben már nagyon-nagyon vártam, hogy megszülessen azért is, mert egyre kevésbé tudtam aludni. A terminus napján épp jelenésem volt a dokinál vizsgálatra, és ctg is volt. A ctg nem mutatott semmi különöset, a doki zárt méhszájat talált, de ha már terminus, azért megpiszkálta kicsit. Kellemetlen volt, mert nem szólt, csak magamban utólag raktam össze, hogy mit csinált. Megbeszéltük, hogy kezd nagy lenni a baba, egy hetet várunk, ha semmi, akkor befekszem a kórházba, és megindítják a szülést. Én ennek örültem, végre tudtam, hogy egy hét múlva biztos megszületik a baba.
Örömömben bedobtam egy extra nem szokásos délutáni kávét és sütit a férjemmel és hazabicegtem, mert már igencsak fájt a derekam. Aztán este nyugisan heverészve épp beszélgetés közben megérkezett az első fájás. Brutálisan. A szó is bennakadt. Azonnal tudtam, hogy ez az a fájás. Az előző hetek keményedgetései simogatások voltak csak ehhez képest. Mintha szét akartam volna repedni. Ránéztünk az órára, majd tíz perc múlva újra, és újabb tíz perc múlva megint. Egy órán át tízpercesek voltak a fájások. Úgy döntöttünk, hogy veszek egy meleg fürdőt és meglátjuk, hogy elmúlik-e vagy erősödik.
Erősödött, a kádból már alig tudtam kimászni az ötperces fájásokkal. Még vártunk egy ideig, majd felhívtam a szülésznőt, aki a hangom hallatán biztatott, hogy maradjunk csak otthon, amíg biztonságban érzem magam. WTF? De nem volt erőm sokat kérdezősködni, akkor maradunk. Fel-alá járkáltam, a férjem letöltött egy appot és azon nyomkodtuk a stoppert, hogy tudjuk, hol tartunk. Én közben hol szinte táncolva, hol fetrengve egyre jobban szenvedtem. Az elviselhetetlenség határán egyszer csak fény gyújt az agyamban, és elővettem a tanult légzéstechnikát. Legalábbis azt a részét, amire képes voltam, hosszan be és még hosszabban ki, számolva. Innentől sokkal jobban ment, a számolás segített, hogy ne veszítsem el a kontrollt és a reményt, tudtam, hogy hányadik számolásra fog véget érni, és ez jó volt.
A férjem elaludt, majd felébredt, szinte már nem voltak szünetek a fájásaim között, 2-3 percesek voltak és igen intenzívek. A vécére is igen sűrűn jártam közben. Amikor vérezni kezdtem, úgy döntöttem, hogy eddig tartott a biztonságérzetem itthon, hívtam a szülésznőt, hogy megyünk. Ő ugyan még mindig győzködni akart, hogy maradjunk, de én elég határozott voltam, hívtuk a taxit. Ez a része elég para volt előzőleg egyébként. Nincs autónk, de ha lenne is, csak nekem van jogosítványom. Arra gondolva, hogy akár éjszaka is indulhat a szülés (ahogy végül is történt), barátot nem akartunk felkelteni, és az se biztos, hogy sikerült volna hajnal háromkor. Mentővel nem akartam, de vajon mit szól a taxis, ha vajúdó nőhöz hívják?
Szerencsére a taxis nagyon rendes volt, emlékeket idézett számára a vajúdásom, igyekezett finoman vezetni a kihalt éjszakai utakon, kikerülni a kátyúkat. Éjjel 3 óra volt, hat órája vajúdtam már. Szép tavaszi este volt, de hideg, az évszakhoz képest kimondottan, és hideg eső esett. A taxis sajnos elrontotta a bejáratot, így még azt a távot meg kellett tennünk, miközben a férjemről karácsonyfaként lógtak a táskáink, és hol előre szaladt, hol vissza, én meg ázva, vajúdva araszoltam befelé. Nagy nehezen sikerült a portást felébreszteni, felbotorkálni a lépcsőn, végigmászni a folyosón, ahol tényleg úgy éreztem, hogy én innen már nem megyek tovább, itt ezen a szakadt fotelon fogom megszülni a gyermekem.
Végre odaértünk a szülőszoba elé, becsöngettünk. Láttunkra a személyzet egyáltalán nem lett izgatott, szép komótosan megjött valaki, én bemehettem, a férjemnek még kint kellett maradnia. Én már semmit nem bántam akkor, nagyon támasztottam a falat és próbáltam lélegezni. Megjött a szülésznőm, elkerekedett a szeme, hogy már itt tartunk, és kérdezgetni kezdett, amire válasz helyett elmentem rókázni. Megvizsgált az ügyeletes doki, háromujjnyira volt kinyílva a méhszáj. Nem is kellett a vajúdóba mennem, hanem egyből egy szülőszobába.
Átöltöztem, és rögtön ki is derült, hogy bizony alulöltöztem ehhez az alkalomhoz. A szülőszobán ugyanis rettenetesen hideg volt, kb. 15 fok, vagy nem tudom. A férjem két pulcsiban vacogott, míg én alul semmiben róttam a köröket. A helyzet az volt, hogy a légkondicionálás egy körön van az épületben, nem lehet a szülőszobáét külön lekapcsolni vagy állítani, és már hűtésre volt kapcsolva az előző hetek melege miatt. Legalábbis ezt mondták. Elég hamar el is ment a kedvem attól, hogy az otthoni módon folytassam a vajúdást, nem bírtam a hideg követ, pláne nem akartam azon négykézláb lenni, inkább felmásztam az ágyra és betakaróztam. Már ha lehetett persze.
Egyszer beálltam a meleg zuhany alá, az volt a legjobb, de mivel ott szobrozott mellettem a szülésznő, nem volt kedvem túl sokat maradni. Már epét hánytam, pótlásként kaptam cukros vizet vénásan. A ctg rendben volt, 1-2 óra múlva megjött a dokim is. Burokrepesztéssel kezdett. Erre azt mondta a szülésznő előzőleg, hogy akkor csinálják, ha már tényleg mindjárt szinte kitolás. Nekem viszont leálltak a fájásaim tőle. A korábbi egybefüggő fájásokból 10 perces, sokkal enyhébb fájások lettek. Akkor épp örültem is neki, hogy pihenhetek. A szülésznő azt mondta, maaaaajd visszatérnek a fájások. De nem tértek vissza, legalábbis nem várták meg.
„Nagyon finoman adagolva” elkezdtem kapni az oxitocint. A fájások ugyan visszatértek, de volt egy kis gond, a baba feje nem akart lejjebb jönni. A doki kb. félóránként „megvizsgált”, iszonyatosan fájt. Én csak akkor üvöltöttem, de akkor nagyon. Benn volt a keze és úgy kellett nyomnom, iszonyat volt, könyörögtem, hogy ne, hogy én így nem tudok. Aztán próbáltam kilökni a kezét azzal, ahogy nyomok, ami szerintük pozitív volt, én viszont azóta sem értem, hogy ezt miért nem lehetett kihagyni, hogy biztos nem volt-e jobb módszer arra, hogy megnézzék, hol tart a baba. Már ha erre szolgált az egész, mert kommunikálni eléggé elfelejtettek a dolgokról.
Ez a jelenet még többször lejátszódott, én akkor úgy éreztem, hogy végtelenítve ez történik, egybefolyt minden, nem tudtam válaszolni kérdésekre, és nem is akartam annyira. Azt mondták, egy negyed fordulattal rossz irányban van a baba, az oldalamra fekve nyomjak. Ennek nem láttam sok értelmét, nem tudtam az oldalamon nyomni. Az külön érdekes volt, hogy az orvos azt mondta, hogy ha jön a fájás, nyomjak, majd otthagyott minket. Amikor bejött a szülésznő és meglátta, mit csinálok, rám szólt, hogy ezt még nem szabad. Ez volt a ritka pillanatok egyike, amikor ebben a szakaszban is tiszta tudattal felfogtam, valami nem oké, nem profi és kissé hülyének néznek, és ők egymást is. A szülésznőt az orvos javaslatára választottam. Kint egyébként sorra vártak a programcsászárosok, ezt az aranyórán tudtam meg, a két óra alatt elég sok kisbaba sírt fel, és a szülésznő elárulta, hogy hát igen, reggelre be volt tervezve jó néhány.
Miközben egymást érték a fájdalmas vizsgálatok és fogalmam sem volt már, hol tartunk, olyasmiket mondott az orvos, hogy „meg kellene már szülni ezt a babát”, és szemrehányóan nézett, mint aki csalódott. Ez nagyon bennem maradt, rossz emlék. Nehéz elmondani, hogy miért, de nem örültem, hogy az orvos felől ilyen érzelmeket vélek felfedezni. Nagyon nem tett jót, hogy ő belecsúszott a megrovó szülő szerepébe, és ilyen marhaságokat mond. Naná, hogy meg akartam szülni a babánkat! Hogy nem csak én képzeltem ezt gáznak, alátámasztja, hogy a szülésznő odalépett és védeni kezdett, olyanokat mondott neki, hogy „nagyon szépen kivajúdta ám otthon”. Aztán szerencsére egy-két ilyen után az orvosom mindig kiment a szülőszobáról. Abban a helyzetben, a hormoncunamiban rám ez olyan hatással volt, hogy minden felszisszenés, nyúlkálásra ordítás után elnézést kértem, és még így ment a kitoláskor is, ha nem tudtam hármat egy levegő alatt, akkor elnézést kértem. Szarnak éreztem magam.
Végtelen hosszúnak tűnt a szenvedés, azt hittem, már dél van, pedig még csak kora reggel volt. A szülésznő a teljes szülőszobán töltött idő alatt azt kérdezgette, hogy érzek-e székelési ingert. Nem éreztem, nem tudtam, mit kellene éreznem, és egyre jobban idegesített ez a kérdés.
Majd nem tudom, mikor, de egyszer csak elkezdték szétszedni a szülőágyat kitoláshoz. A hátamnál megemelt, de a férjem fogta a fejem végig. Nagyon hosszú kitolás kezdődött. Akkor nem gondolkodtam, de utána nem értettem, hogy mégis mi történt, hiszen utolsó információnk az volt, hogy túl magasan van a baba és nincs is jó pozícióban. Ehhez képest most nyomnom kell, háromszor egy fájás alatt. Ha csak kettő sikerült, jött a szidás. Ha sziszegve engedtem a levegőt, jött a szidás. Szerintem nem volt így sem kisebb az erő, de nem volt szabad. Nem sikerült kommunikálniuk, csak ha valamit rosszul csináltam, leszidni, az az egy ment. Teljesen reményt vesztve mondtam a férjemnek, hogy tőlem lehet császár is.
Haha, már rég túl voltunk azon a ponton, csak mi nem tudtuk, pedig közben elkezdett beszivárogni a fél szülészet, hogy a születendő babát ellássák majd. A férjem megkérdezte, hogy szóljon-e a zene vagy zavar, én mondtam, hogy szóljon. A férjem egyébként ugyanannyit tudott a szülés folyamatáról, mint én, de nem érezte magát elég kompetensnek ahhoz, hogy beleszóljon bármibe, és úgyis bíztunk abban, hogy minden a baba és a szülő nő érdekét szolgálja.
Szóval szólt a zene és akkor úgy döntöttem, hogy jó, szakadjon minden, és nyomtam néhány brutálisat, az orvos meg örömujjongásban tört ki, a gyerek ugyanis a gátig „röpült”. Ahol viszont nem tudott átjönni simán, gátmetszés kellett, a férjem szerint tényleg megpróbálták anélkül jó párszor. Gátvédelem is volt… Bár inkább ne lett volna. Az orvos csinálta, szinte az összes egy deci olajat rám öntötte, és agresszív gátmasszázsba kezdett, vagyis húzni kezdte minden irányban a gátat, nekem meg nyomnom kellett volna. Hát persze. Képtelen voltam így nyomni. Jártunk szülésfelkészítőre, ugyan másik, közelebbi kórházba, ott azonban szó sem volt arról, hogy ilyen a gátvédelem. Ott azt mondták, a szülésznő tartja a gátat, és kész, nem huzigál, nyúlkál és tépi közben.
Egy ponton egyébként a hasba könyökléssel is meg akart próbálkozni az orvos, de amint rátámasztott a hasamra, úgy kaptam oda a fejem és már nyílt a szám, hogy ezt most hagyja abba, hogy abba is hagyta tényleg. A lábamból annyira kiment a vér a felhúzott pozícióban, hogy remegett mindenem, ahogy tartani próbáltam, pedig egész életemben futottam, kosaraztam, edzettem, ha valami, a lábam marhára erős.
Nem éreztem, hogy a baba már a szülőcsatornában van, az orvos mondogatta, hogy látja a haját, de nem hittem el neki. Néhány pillanat múlva, amikor a férjem mondta, hogy most már nyissam ki a szemem tényleg, akkor ott is volt a kis enyhén lilás, nyálkás test a lábam között, 3,5 kilós gyönyörűség. Kicsit rövid volt a köldökzsinór, így csak a hasamra tudták tenni a kislányunkat, és a zsinór elvágása után próbált meg szopizni. Az első fájástól a végéig 12 óra volt.
Az öltögetést sajnos éreztem, csoda, hogy nem rúgtam le az orvost, talán mert határtalan eufóriában úsztam épp, hogy megszületett a baba és túl is éltük.
A feketeleves néhány nap múlva érkezett, amikor az óriásbetét cseréjekor észrevettem, hogy szörnyen erős inkontinenciám van. A hüvelyem egyik oldalán hatalmas ödéma is lett. Eléggé kétségbe estem, szerencsére az inkontinencia sokat javult pár nap alatt, és most már „csak” stresszinkontinenciám van, de egyelőre nem vagyok biztos benne, hogy intimtornával túl sokat lehet még rajta javítani. A zárójelentésemen méhszájrepedés is szerepel, bár erről akkor ott nem tájékoztattak, pedig azért megkérdeztem volna, hogy ez mikor keletkezhetett, hogy lehetett volna elkerülni, és lesznek-e következményei. De a kérdéseimet nem tudtam feltenni. A 6. heti kontrollon pedig már nem volt kedvem. Éreztem, hogy nem tudnék indulatok nélkül beszélni az orvossal azok miatt, amikre teljesen tisztán emlékszem, amik megalázóak voltak és talán felesleges fájdalmat okoztak. Hat hét nem volt elég a lehiggadáshoz, akkoriban minden héten tépelődtem rajta valamennyit.
Lehet, hogy picsogásnak tűnik, de ha szülök még, az biztos, hogy most már ezekről a tapasztalatokról is beszélni fogok a leendő orvossal, akihez járni fogok majd. Nem fogom hagyni, hogy egy általános mondattal elintézze a választ a beavatkozásokról, vagy akkor elbúcsúzunk egymástól. Hit viszont nem sok van bennem, hogy ilyen orvost találni fogok. Nem tudom, hogy lehetne elkerülni például a fájásra tágítást, hogy a vizsgálatokat ilyen fájdalmasan végezzék, hogy még azelőtt nyomassanak, hogy kellene… Mielőtt megjönnének a tolófájások. Merthogy szerintem ez történt. Az ügyeletesnél szülős témában nem igazán hiszek, ennél a szülésnél az ügyeletes sem tűnt olyannak, aki nem szülő tárgyként kezel. Az otthon szülést nem vállalnám be, lehet, hogy túlkoros is leszek addigra. Egyelőre nincs itt az ideje, hogy a kistesón gondolkodjunk, de elszomorít, hogy sokkal kevesebb bizalommal vágnék bele egy második szülésbe, és ennek következményeibe nem szívesen gondolok még bele. Pedig mások történetei alapján ez egy nagyon is átlagos, sőt „jó szülés volt” - idézve a szülésznőt.
prettyclouds
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
