Előre elnézést kérek, de ez most egy dühöngős bejegyzés lesz. Manapság nagyon divatos a „politically correct” megnevezés, vagyis mindent nevezzünk úgy, hogy az ne legyen diszkriminatív, ne legyen negatív hátsó üzenete... stb. Kérdem én, miért hívjuk akkor a természetes szülést természetesnek? Azt gondolom, hogy azt a szülést kellene természetesnek nevezni, ahol az anyuka a saját otthonában külső beavatkozás nélkül „természetesen” szüli meg a gyermekét. Ha jól tudom, ilyen ma kis hazánkban nem túl gyakran fordul elő, és inkább csak mint kuriózum olvashatunk róla.
Azt a bizonyost, amit ma a közbeszédben természetes szülésnek hívnak, és ami körül nem kis hisztéria kezd kialakulni, véleményem szerint helyesen hüvelyi szülésnek kellene hívni. Mitől természetes az, hogy egy kórházi szobában, sok esetben kisebb tömeg szeme láttára, nem ritkán egy orvos könyökével a szülő nő hasán és nem kevés mesterséges beavatkozás (oxitocin infúzió, burokrepesztés, gátmetszés, vákuum, fogó, kézi tágítás, EDA...) mellett történik? Mitől természetesebb ez, mint egy császármetszés, ahol ugyancsak egy kórházi szobában, nem kis tömeg jelenlétében, ugyancsak mesterséges beavatkozás mellett jön a világra egy gyermek?
A csapból is az folyik, hogy „természetesen” kell szülni. És aki nem úgy szül (tök mindegy, miért nem), az nem is igazi anya. Meg szoptassunk mindenáron, akkor is, ha belepusztulunk, mert emberiség elleni bűn a tápszer. Hát én most nem leszek népszerű, és kerek perec megmondom, hogy ezek a mai divatos és nagyon erőltetett nézetek marhaságok. Nyilván az orvosok és a kórházak között is nagy eltérések vannak... de van, amit rájuk kell bízni. (Itt most előre is elnézést kérek azoktól, akiknél az orvos és vagy a kórház hibázott, és ennek visszafordíthatatlan következménye lett. Őszintén sajnálom és tisztelem ezeket a családokat.)
Sokkal fontosabbnak tartanám azt, hogy ez a sok ember inkább dolgozzon azon, hogy a nők emberhez méltó és biztonságos körülmények között szülhessenek a kórházakban. Illetve azt, hogy a nőket a valóságra készítsék föl mind a szüléssel mind a gyermekágyas időszakkal kapcsolatban. Ugyanis a legtöbbünknek a szülés és az utána következő hónapok óriási pofonként érkeznek, mert amit olvasunk és hallunk róla az szöges ellentétben áll a valósággal. Én is sokkal könnyebben és hamarabb épültem fel a második és harmadik szülésemből, mert már tudtam, mire számítsak.
Három csodás és egészséges gyermek anyjaként azt hiszem, elmondhatom, hogy van már egy kis szüléstapasztalatom. Első gyermekem 39 hét 3 napra született meg. Amikor a terhességem vége felé a kezelőorvosom azt mondta, hogy ez neki császárgyanús babának tűnik, én állítólag olyan fejet vágtam, mintha azt mondta volna, hogy a gyerek egyik kezét és lábát le kell vágni. 39 hét 1 napos CTG-n a doki azt mondta, hogy neki itt valami nem egészen tetszik, másnap reggel teljes felszereléssel jelentkezzek a szülészeten, ha továbbra sem lesz változás, akkor rákövetkező nap császározunk.
Következő nap jelentkeztünk a kórházban, jött is a rutin CTG, amin az osztályos doki nem látott semmi rendelleneset, de az én dokim az osztályon olyan tiszteletnek örvend, hogy az osztályos doki csak annyival zárta le a mondandóját, hogy
„De ha Tanár úr szerint ott van valami, akkor az ott is van.”
Dokim aznap sem volt elégedett, és másnap reggel kisfiam meg is született császárral. Nem voltak fájásaim, nem indult be a szülés, szóval az is lehet, hogy még akár egy hétig sem történik semmi. Mint kiderült, dokimnak igaza volt, ugyanis kisfiam beszorult a medencecsontomba, és nem tudott saját maga körül emiatt megfordulni, a magzatvíz nem is volt tiszta, gyerkőc bestresszelt, ezt látta az én dokim a CTG-n.
A szülés után két nappal baba beszürkült és elvitték a csecsemőintenzívre, mint utólag kiderült, belekortyolhatott a koszos magzatvízbe, amitől steril tüdőgyulladást kapott. Persze a teljes kép arról, hogy mi is történt csak jóval később állt össze. Hála a dokimnak, az egészet megúsztuk egy hamar elkapott tüdőgyuszival és egy kis antibiotikummal. Ha a dokim a protokoll szerint jár el, akkor franc tudja, mikor indították volna be a szülést, mert magától nem indult volna el egyhamar... ráadásul mindenképpen császárba torkollott volna, mert a baba nagy volt, és pont ezért szorult be, nem tudott volna megszületni. De ha mondjuk hagynak vajúdni 10+ órát és utána lesz császár, akkor addigra lehet, hogy a meconiumból sokkal nagyobb baj is lehetett volna, vagy még számtalan más kockázatnak tették volna ki a babát és engem is. A kolléganőm húgával egyébként egy évvel később pontosan ez történt. Neki is ugyanígy beszorult a baba, és ott is császár lett a vége, 18 óra vajúdás után...
Hosszú hónapokig tartott, amíg lelkileg kihevertem a szülést, ugyanis próbáltam szuper kismama és anyuka lenni. Elolvastam mindent, elmentem babaelsősegély-tanfolyamra, elmentem babagondozó-tanfolyamra, elolvastam az összes hasznosnak tűnő könyvet... Volt a fejemben szülési terv.... És hát persze a csapból is az folyt, hogy a császármetszés ördögtől való, és csak az az igazi anya, aki „természetesen” szül. Úgyhogy a csecsemőintenzíven látottak és tapasztaltak traumája mellett még egy rakat „szar (és lusta) anya vagyok, mert nem természetesen szültem” érzéssel tértem haza a kisfiammal. És akkor persze a felépülés sem ment könnyen, meg első baba lévén semmi nem ment magától és könnyen (a szoptatás sem...) Igazi csődtömegnek éreztem magam. Nem csoda, hogy a 7 hónappal később megfogant babámmal az egész terhességet végigrettegtem, hogy na, vajon mi lesz a szülésnél. Hozzáteszem, a dokim nem császárpárti, sógornőm mindkét gyermekét nála szülte teljesen simán, komplikációmentesen, hüvelyi úton. És mást is ismerek, akinél nem császár lett a vége.
A második babám is császárral született, igaz, ott azért volt programcsászár, mert ő még nagyobb volt, nagyon közel volt egymáshoz a két szülés, és már az UH-n is látszott, hogy annyira el van vékonyodva a méhfal, hogy tuti felszakad a heg, ha beindul természetesen a szülés. És félő volt, hogy beindul, mert itt már nem volt beszorulva a baba, és nagyon lent volt már a feje. Csakhogy ennél a szülésnél nem várt komplikációként atóniás vérzés lépett fel nálam.
„Átlagosan minden száz szülésre jut 2-6 olyan eset, amikor a méh a szülést követően nem vagy nem megfelelően húzódik össze. Mindennek pedig súlyos következményei lehetnek. Az állapotot méhatóniának nevezzük, amely nyomán a megszokottnál nagyobb, akár az életet is veszélyeztető mennyiségű vérzés léphet fel az anyánál. Régebben az anyai halálozás többsége egyértelműen méhatónia következménye volt, ma már szerencsére ritkán történik hasonló tragédia.”
Na, ez a remek, és nem is olyan ritka komplikáció nálam is fellépett. Baba megszületett, minden ment csodásan, apuka a szülésznővel együtt kivitte a babát, és akkor tudtam, hogy van még hátra egy kb. 20-25 perc, amíg megstoppolnak, aztán mehetek a császáros őrzőbe... Aztán csak az tűnt fel, hogy az idő telik, mindenki csöndben van... És már jóval több idő telt el, és egyszer csak fokozatos diszkomfortot kezdtem érezni hastájt. Rá is kérdeztem, és a doki hihetetlen nyugodt hangon csak annyit mondott, hogy elfáradt a méhem, és nem akar összehúzódni, és egy kicsit ezért masszírozzák, nincs semmi gond.
Aztán egy gyógyszert rendelt el, ami után erős fájdalmaim lettek (mint megtudtam, nagyon erős méhösszehúzódásokat okozott), majd egy jó óra elteltével készre lettem jelentve, és mehettem a császáros őrzőbe. Ott aztán jó gyakran kaptam egy irtó fájdalmas hasmasszázst, meg intravénás vasat... Aznap front volt, és két másik kismamának (más-más dokiknál) ugyancsak lett ilyen vérzéses komplikációja (egyiküknek természetes szülés után), csak nekik nem vette észre ilyen hamar a dokija, és ők annyi vért vesztettek, hogy nem volt elég az intravénás vas, ők vért is kaptak.
Sebaj, eltöltöttük, amit el kellett a csecsemősöknél (mivel már tudtam, mire számítsak, minden könnyebben ment). Csütörtökön reggel hazaengedtek, és délután elvitt a mentő. Bedurrant az epém. Szombaton megműtöttek újból, majd hétfőn hazaengedtek az újszülöttemhez. Aztán kedd este férjem visszavitt a szülészetre, mert hirtelen erős vérzés lépett fel. Az epeműtét miatti sok fekvéstől elzáródott a méhem és begyulladt... eredmény, szerda reggel újabb műtét. Mindezekkel együtt ebből az egészből hamarabb felépültem, mint az első császárból, mert a második szülésnél fejben már sokkal összeszedettebb voltam.
Ez az egész történet most azért bukott ki belőlem, mert tegnap beszélgettem a 30 hetes terhes barátnőmmel, aki második babáját várja. Szegénynek mai napig bűntudata van amiatt, hogy első babáját (aki 3 hónap múlva lesz 2 éves) császárral szülte, és maga alatt van amiatt, hogy a második is császáros babának tűnik. Egyébként az első babánál megpróbálták hüvelyi úton, de császárba fulladt a szülés. Ráadásul a hülye védőnő még oltogatja is szegényt, hogy csinálják így, meg csinálják úgy, meg csinálják amúgy, hogy itt összejöhessen a „természetes” szülés.
Egyrészt azt gondolom, hogy a védőnő fogja be a száját, és milyen alapon szól bele a szülészorvos dolgába?! Talán ő van ott a szülőszobában? Talán az ő felelőssége lesz, ha bármi baj történik a szülés során? Ő fogja ápolni a babát, ha ne adja az ég beszorul és oxigénhiányos lesz? Ő fog a NIC-en virrasztani a baba mellett, hogyha meconium kerül a tüdejébe? A védőnőnek kutya kötelessége lenne azzal telebeszélni a kismamák fejét, hogy mindegy hogyan születik ez a baba, csak egészséges legyen. Hogy mindegy, hogyan szül a kismama, attól ő még csodás anya lesz.
Ugyanez a védőnő számonkérte rajtam, hogy a másfél évesem miért nem beszél már egész mondatokban?! (Mert a tankönyvében ez a baromság van.) Ez a gyerek most 2,5 évesen bővített és összetett mondatokban beszél, és a bölcsiben ő a legfejlettebb baba. Elegem van abból, hogy a hormonok és a bizonytalanság miatt egyébként is önbizalomhiányos kismamákat mindenhol csak stresszelik és kiborítják, ahelyett, hogy támogatnák őket. Én is a második gyermekem születése után jóval később értettem meg, hogy mekkora egy baromság ez, hogy csak a „természetes” szülés a jó. És hogy az anyatejes babák sokk okosabbak lesznek, meg egészségesebbek, meg szárnyuk is nő, meg a sok marhaság.
Nem az a fontos, hogy hogyan születik meg az a baba, amíg egészséges lesz. Nem az dönti el, hogy milyen ember lesz abból a babából, hogy mivel táplálják, hanem az, hogy mennyi szeretetet kap, és hogyan nevelik. Nyilván szerencsésebb, ha lehet szoptatni azt a babát, de ha nem megy, akkor nem megy. Annak a babának sokkal fontosabb az, hogy egy nyugodt, kiegyensúlyozott, magabiztos anyuka legyen mellette, mint egy idegzombi, aki csak marcangolja saját magát a vélt és nem valós kudarcok miatt. Illetve a védőnők is engedjék már el az idióta tankönyveiket, és segítsenek az anyukáknak, hogy merjenek hallgatni az anyai ösztöneikre, mert ott van az, és néha sokkal többet tud segíteni, mint a sok okosság a fórumokon.
Elnézést, hogy ilyen hosszúra sikerült a történetem. Egyébként mindhárom gyermekemet a I. számú szülészeti és nőgyógyászati klinikán szültem (SOTE I.) 2012-ben, 2013-ban és 2019-ben. A császáros őrzős nővér az első alkalommal kritikán aluli sintér volt, második alkalommal nagyon rendes gárda volt, a harmadik szülésnél átlagos volt. Az én dokim (fogadott doki) nagyon lelkiismeretes és figyelmes volt, ugyanez a többi dokiról nem volt egyértelmű, a csecsemős nővérek átlagosak voltak, a csecsemős kórtermek kicsik voltak, zsúfoltak, átlagos állapotúak. A fürdőszobák sajnos elég elavultak és nem épp a legtisztábbak voltak... 6-8 kismamára volt egy vécé és zuhanyzó, és a kuka már délelőtt csordultig volt azzal, ami egy ilyen helyen gyorsan keletkezik....
Köszönöm, hogy megírhattam a történetemet, remélem lesz, aki önbizalmat és vigaszt nyer belőle. Az összes viszontagság ellenére hálás vagyok a sorsnak és az orvosomnak, hogy három komplikált szülés után én is egészséges vagyok és a három gyermekem is az.
Dina
