12. HÉT
Hormonoktól érzékeny kismamáktól nem elvárható, hogy önként kiálljanak a színpadra, hogy megosszák várandósságuk pillanatait a nagyérdeművel. A kommentelők ugyanis időnként nem bánnak kesztyűs kézzel és kemény kritikákat képesek megfogalmazni, amit ebben az érzékeny állapotban nem biztos, hogy könnyű elviselni. Nem meglepő hát, hogy egyetlen kismama jelentkezett csak terhesnapló pályázatunkra: egy kismama volt csak olyan bátor, hogy felálljon a Bezzeganya színpadára. Ráadásul ikreket vár, így biztosan izgalmas lesz a 11-es rajtszámú terhesnapló. Fogadjátok szeretettel OriasCJ-t.
Kezdem az elején: 26 éves vagyok, (véletlenül reflexből 24-et írtam kétszer is, nem tudom miért ragadtam le ott) férjem 34. Tavaly nyáron, 2,5 év távkapcsolat után úgy T úgy döntött, megkéri a kezem. Elkezdtünk szervezkedni, tervezni, hogy idén júliusban esküvő. Ha kívülállóként hallok ilyen sztorit, biztos legyintek, hogy „ezek hülyék, együtt lakás nélkül házasodni?” Mivel alapból 120 km távolság volt a lakhelyünk között, ráadásul neki lakhelytől számítva egyik irányba volt a melója, nekem a másikba, így még nehezebb volt a logisztikázás. Mert mostanság nem olyan egyszerű munkahelyet váltani. Pláne ha olyan a munka, amit szeretünk csinálni, és még a tanulmányi szerződés is köt. De úgy mégsem lehet összeházasodni, hogy továbbra is külön élünk. Sikerült félúton találnunk egy albérletet, ahonnan mind a ketten be tudunk járni dolgozni. Igaz így mindkettőnknek 3 órába telik az út oda-vissza, de valamit valamiért.
Lánykérés után a gyerekkérdést is megbeszéltük, hogy esküvő környékén el is kezdhetnénk élesben. Augusztusban abbahagytam a gyógyszer szedését, átváltottunk másik módszerre. A menstruációm soha nem volt pontosnak mondható, előbb, vagy utóbb jött meg. Vagy időben. Ez így is volt áprilisig, mikor érdekes dolog történt. 40. napnál jártam, mikor kezdtem gyanakodni, és tüneteket felfedezni magamon, de 3-4 negatív teszt után megjött. Innentől kezdve 37-40 napos ciklusaim lettek. Ezen úgy felháborodtam, hogy azt mondtam, már sehogy ne védekezzünk, egyébként sem biztos, hogy rögtön sikerül teherbe esnem. Nem is sikerült. De azért minden hónapban ellőttem 3-4 tesztet. Amolyan hobbimmá vált. Aztán eljött az esküvő, majd a nászút, majd vissza munkába, és a suli is megkezdődött. Épp itt volt az ideje egy újabb piros hétnek, ami azt jelentette, hogy megint a hobbimnak élhetek. Szeptember 3-án melóba indulás előtt ellőttem egy tesztet. Ahogy szívta magába a mintaanyagot, megjelent egy csík. El is szörnyedtem, hogy ez hogyan??? Amikor negatív, akkor a kezemhez közelebbi végénél szokott lenni az az egy csík. Fordítva tettem volna bele a mintába??? Mire ez a hihetetlenül logikus gondolat végigfutott az agyamon, addigra mind a két csík ott virított (a tesztcsík erősebben, mint a kontrollcsík). Ez kb. 5 mp alatt játszódott le. Sikítottam. Odarohantam T-hez, és az orra alá dugtam nagyon vigyorogva. Rám nézett, majd felvonta a szemöldökét, és megkérdezte: „Akkor este szexelünk?” Mint utóbb kiderült, azt hitte, ez az ovulációs tesztem. Elmondtam, hogy nem, ez nem az. Örültünk és egymás nyakába borultunk. Jajj, de jó végre már.
A biztonság kedvéért még vettem négy különböző tesztet. Digitálisat, csepegtetőset, még mártogatóst. Mind azt mutatta, hogy ez az. Pozitív. Orvoshoz csak 2 héttel később jelentkeztem be, mert kiszámoltuk, hogy bizony nászúton fogant. Így 7 hetes terhes voltam, mikor bemerészkedtem a nőgyógyászhoz, onnan pedig ultrahangra. A szonográfus közölte velem, hogy ez bizony kettő. Meg is mutatta. Nem vagyok egy sírós fajta nő (ezt meg is kaptam T-től, hogy igazán elérzékenyülhettem volna a lánykérésnél, vagy legalább az esküvőn) de itt elpityeredtem. Láttam a két babszemet, erős szívhanggal, és csak boldogságot éreztem. A szonográfus viszont rögtön letörölte a vigyort a képemről, hogy hát ne nagyon éljem bele magam, sőt jobb, ha nem is gondolok rá, mert az ikerterhességek nagy százalékában az egyik felszívódik. Vagy mindkettő búcsút int. Azt tanácsolta, hogy ne is mondjam senkinek a 14. hétig, mert majd csak utána lesz biztos. Talán. Esetleg. Felhívtam T-t, felszólítottam, hogy üljön le. Harmadjára sikerült is neki, majd közöltem vele a hírt. Egy kicsit nem jutott szóhoz. Aztán mikor mégis, akkor be nem állt a fecsegője. Elmondta, hogy mennyire boldog, és nagyon örül, és wow.
A nőgyógyásztól visszamentem dolgozni. (Tudták, hogy oda megyek, bár azt mondtam, hogy csak az éves szűrésre). Amikor beléptem, kolléganőm ezzel fogadott: „Tudom, hogy terhes vagy, ne is tagadd!” Kikalkulálta, hogy a vizsgálat nem sok percet vesz igénybe, de én késtem 2 órát, úgyhogy tuti ultrahangon voltam… Nem tagadtam, nem is akartam, nagyon örültem. Ők is. Eddig is sokat segítettünk egymásnak, de most nagyon kímélnek. Van, hogy hazaküldenek 5-6 óra munka után, hogy ne üljek már itt egész nap, nem kocsma ez. Egyébként irodai munkát végzek. Nem megterhelő és nem veszélyes.
Nem fogadtam meg az ultrahangos tanácsát, a 9. hét tájékán elmondtuk a szüleimnek. A könnyfelhőn át alig találtak oda hozzám, hogy összepuszilgassanak. És a nagymamámnak is. Ő kicsit kevésbé örült. Leszűrtem a reakciójából. „B… meg! Én a helyedben elvetetném.” Sajnos gyorsabban jár a szája, mint az esze. Öregszik is, és ő csak azt látja, hogy mennyi munka lesz. Bár bocsánatot nem kért, de megváltozott a viselkedése, úgy vettem észre, sajnálja a történteket, érdeklődik, mosolyog, ha épp megmutatom neki az eheti növekedést, nem tudok rá haragudni.
24-én kell visszamenni az orvoshoz is, ultrahangra is. Kiderül, hogy ketten vannak e még. Bár a hasam méretéből saccolva szerintem igen. Izgulok. Vajon minden rendben van? Ugye nem velünk történik a „miért pont én?” De ezeket a gondolatokat elég szépen el tudom nyomni magamban. Már az olvasásról is leszoktam – itt az interneten – nem keresek rá semmire, nem olvasok rémtörténeteket, és rossz tapasztalatokat. Inkább a tévé helyett is dvd-zek. David Attenborough dokumentumfilmjei lekötnek. Néha még aludni is segítenek.
OriasCJ
