​​​A hét eleji igazi tavaszi jó időnek (vagy a vitaminnak, esetleg a placebo-nak) hála nagyot mentem az elmúlt napokban is. Megszállt a „jézus, micsoda kupleráj van a lakásban” állapot és megkezdtem a végeláthatatlan harcot, hogy sikerüljön nagyjából egyszerre rendet tenni mindenhol.

Aprólékosan kitakarítottam a négykerekű disznóólat (még a csomagtartót is!), megtisztogattam a nagy batár babakocsinkat, összerámoltam az erkélyen, átültettem egy csomó virágot, sőt még az ablakokat is elkezdtem megpucolni, bár ennek még nem jutottam a végére.

A férjem szerint csak elkapott a gépszíj így a tavasz közeledtével, de amilyen kialvatlan és fáradt vagyok általában, én nem tudom nem a nagydózisú vitaminbevitel számlájára írni a dolgot.

Lehet, hogy negyven évesen hetvennek fogok kinézni, de addig legalább megváltom a világot. Kétszer!

Van annak azért valami kellemesen ironikus bája, hogy amikor a legtisztábbnak kellene mindennek lennie itthon (értsd: egy fedél alatt lakunk egy földön kúszó-mászó gyerekkel, aki minden tárgyat a szájába vesz már azelőtt, hogy mindkét szemével ránézne), akkor jut a legkevesebb időm a takarításra. Ennek nyilvánvalóan ugyanúgy a padlócirkáló az oka, mert a megáltalkodott kölök feszt azon ügyködik, hogy hogyan kerüljön veszélyesebbnél veszélyesebb helyzetekbe, így egy pillanatra sem tudom róla levenni a szememet.

Írtam már róla korábban, hogy nekünk nincs járókánk vagy babakarámunk, szabadtartásban neveljük a gyereket, így persze jön mindenhová utánam és folyamatosan lehetetlen helyzetekbe sodorja magát. Fogalmam sincs, hogy miért, de a fejébe vette, hogy a bútorok sarkaiba kapaszkodva a legideálisabb felállni, engem meg negyvenhétszer lever a víz, miközben karnyújtásnyira ülök tőle és sasszemekkel nézem, hogy be tudjak avatkozni, ha esetleg nem sikerülne megtartania az egyensúlyát.

Folyamatosan emeli a tétet, újabban úgy igyekszik felegyenesedni, hogy az egyik kezében visz magával valamilyen játékot, hogy állva is tudja folytatni a megkezdett mókát, de így persze csak a saját dolgát nehezíti meg, még úgy is, hogy már el tudja engedni a kapaszkodót és képes önállóan állni pár másodpercig, mielőtt meginogna.

Amilyen nyughatatlan és ficánka, nem is csoda, hogy mostanra a pelenkázó is funkcióját vesztette. Nem lepődtem meg különösebben, a Nagynál is nagyjából ebben a korban érkezett el az idő, amikor egy sima pelenkacsere négykezes mutatvány lett. Már nem elég a kis asztalka, mert kb. úgy néz ki a történet, mintha egy megvadult macskát kergetne az ember, aki az első adandó alkalommal kicsúszik a kezei közül és a szempillantás törtrésze alatt kotor be az ágy alá.

Így aztán a pelenkázáshoz legalább 10-15 négyzetméternyi terület kell, ahol rendesen be lehet keríteni és sarokba lehet szorítani a teli batyus alanyt, majd a menekülőutakat lezárva, rohamtempóban, fél kézzel levenni-törölni-krémezni, miközben a másik kezemmel civil pankrátorként földre teperem, hogy ne spurizzon keresztül a lakáson csupasz (és itt-ott maszatos) fenékkel.

A napirendünk is változóban van, bár még a jelenlegi rendszert sem sikerült tökéletesre polírozni. Sajnos még mindig eléggé taknyos és ennek megfelelően továbbra is borzasztóan alszik éjjel, így aztán én lepődtem meg a legjobban, hogy csütörtökön és pénteken reggel már nem aludt el az autóban az oviból hazafelé. Eddig is furcsállottam, hogy másfél órával ébredés után képes volt szunyálni egyet, de úgy tűnik, hogy most már megérett arra, hogy ezt a rögtönzött reggeli power nap dolgot elhagyjuk.

Kivárok még 1-2 hetet, ha állandósul a dolog, akkor megpróbálunk átállni a két napközbeni alvásra – az már igazán nagy előrelépés lenne a napirendünk szempontjából, bár azt még nem tudom, hogy az egyéb kötelezettségeinkkel együtt hogy fogjuk kivitelezni a dolgot.

Szerda este a cégem szervezett egy rögtönzött csapatépítő találkozót és mivel hónapok óta nem találkoztam a kollégáimmal, gondoltam, hogy jó lenne elmennem, hogy legalább megmutassam, hogy még mindig élek.

Fél hatra volt szervezve a dolog, így el tudtam időben indulni itthonról, miután a férjem hazaért a munkából. Ő erősködött, hogy maradjak ameddig szeretnék, élvezzem a kimenőt, majd ő elaltatja a lányokat, de én hajthatatlan voltam, mindenképpen haza akartam érni a fektetésig, hogy legalább a Kicsit meg tudjam szoptatni alvás előtt.

Siettem haza, így nyolc előtt 10 perccel léptem be az ajtón, de a legnagyobb meglepetésemre már mindkét gyerek békésen aludt. Legalábbis úgy tűnt.

Mivel mindketten ugyanabban az időpontban mennek aludni, így az egyszerűség kedvéért a férjem a hálóban fektette le őket, de öt perccel az érkezésem után kibotorkált a Nagy, megkérdezte, hogy jól éreztem-e magam, majd bejelentette, hogy olyan régen látott, segítsek neki visszaaludni. Tíz perccel később a Kicsi is felébredt, így a szoptatásból sem maradtam ki, de mindenesetre erős próbálkozás volt ez az apa-féle fektetés a férjemtől. Gondoltam is rá, hogy nyomtatok neki egy emléklapot, hogy díjazzam a részvételét.

Szerencsére hamar visszaaltattam mindkettőjüket, majd egy gyors zuhany után én is bevonultam a hálóba. Éppenhogy csak leültem az ágy szélére, amikor valahonnan megszólalt az a baromi idegesítő cirkuszi fanfár, ami a gyerekjátékok sajátja.

Pár másodpercnyi döbbent sokk után elkezdtem keresni a hang forrását, gyorsan ki is derült, hogy a Nagy egy óvatlan pillanatban bedugta a Kicsi hülye zenélő teknősét a matrac alá. Erről a jószágról azt kell tudni, hogy nem kussol el, csak ha lejárt a dal, sőt, a tetején lévő gomb minden érintésre új dallamba kezd, így érthető módon nem hagyhattuk a matrac alatt. A férjem tűzszerész supermanként rohant ki vele a szobából a pólója alatt, mintha egy robbani készülő bombát vinne és odakinn bedugta a törölközők közé a szekrénybe.

Miközben majd megfulladtam a röhögéstől, sikerült kinyögnöm, hogy „Nem jó! Megint megnyomódik a gomb! Újrakezdi! Újrakezdi!”, így aztán ketten hallgatóztunk kuncogva a szekrényajtó előtt, hogy szól-e még a szimfónia.

Esküszöm, egy Monty Python show az életünk! Soha többé nem megyek sehová!

Csütürtökre viszont már megvoltak a hetekkel korábban betárazott jegyeink a bábszínházba. A múltkori, remekül sikerült látogatás után kitaláltam, hogy én vagyok annyira bátor, hogy egyedül elvigyem a lányokat ovi után a belvárosba villamossal színházba.

Tiszta szerencse, hogy két nappal az előadás előtt anyósom és apósom bejelentkezett, hogy ha van még jegy, akkor nagyon szívesen eljönnének velünk. Nem is tudom, hogy gondoltam, hogy én majd egyedül kivitelezem ezt a kiruccanást.

Nyilvánvalóan minden létező dolog aznap este ütött be, a Nagy pisilni kell-kakilni kell-melegem van-fázom-vegyél fel-nem akarok sétálni balladától kezdve a Kicsi pillanatragasztó viselkedéséig.

A Nagy ragaszkodott hozzá, hogy a műsor kezdete előtt én kísérjem el pisilni, de nem egészen két perc elteltével már jött is utánunk anyósom a krokodilkönnyekkel zokogó babával a kezében, aki észrevette, hogy eltűntem, és most vigasztalhatatlan. Édes istenem, még be sem ültünk a nézőtérre – mi lesz még itt?

Nem tudom minek köszönhető, de mire letelepedtünk a székeinkbe, nagyjából helyreállt a világ rendje, így azzal az egyetlen extra történéssel tudtuk végignézni a műsort, hogy a Nagynak ismét pisilnie kellett, de legalább semmi kifogása nem volt az ellen, hogy Bakával együtt menjenek ki.

A Maca Papučarica (talán „Macska Papucska”-ként fordítanám) című régi gyerekmese bábos verzióját néztük meg, amiben a kötényes-kalapos fehér macska éjjel elviszi a gyerekek cipőjét, kititsztítja őket, hogy másnap ebben az állapotukban találják meg a lábbeliket az ágyuk mellett.

​​​​Megmondom őszintén, mire a műsornak vége volt, én már legszívesebben hazateleportáltam volna, de még vissza kellett villamosozni az ovihoz, hogy felvegyük az autónkat. Gyorsan hazavittük anyósomékat, közben tucatszor megköszöntem, hogy végül eljöttek velünk és segítettek, amiben tudtak, majd lassacskán mi is hazaértünk. A legnagyobb meglepetésemre egyik gyerek sem aludt el a kocsiban, de itthon szerencsére nem tartott sokáig ágyba dugni őket, hamar kidőltek mindketten.

Az viszont biztos, hogy most egy darabig nem próbálkozom ilyen programokkal egyedül, majd megyünk akkor, ha az apjuk is tud jönni, úgy azért mégiscsak élvezhetőbb a dolog.

Pénteken a férjem meglepett minket azzal, hogy már fél egykor hazaért a munkából. A szabad délután apropója a nőnap volt, kitalálta, hogy mielőtt mennünk kellene a Nagyért az oviba, elvisz engem és a Kicsit vásárolni, hogy vegyen mindannyiunknak valamit ajándékba.

A nagy bejelentés után azért visszakérdeztem, hogy „tisztázzuk a dolgot – közös ajándékot kapunk, vagy mindhármunknak egyet-egyet?” Kiderült, hogy ő külön-külön gondolt minket meglepni, de azt hozzátette, hogy most, hogy így felhoztam, lehet, hogy csak vesz még egy doboz vitamint nekem, az úgyis ajándék mindenkinek.

Végül aztán a Nagy kapott egy melegítőszettet, a Kicsi két pulóvert, én pedig egy farmert. Hozzá kell tennem, hogy az én nadrágomat már itthon rendeltem meg online (de legalább a férjem kártyájával fizettem), mert sajnálatos módon van egy olyan agyi defektem, hogy ha elindulok, hogy magamnak vegyek valamit, amire amúgy tényleg szükségem lenne, valahogy mindig azon kapom magam, hogy három szatyor baba- és kislányruhával térek haza.

A heti beszámolóm zárásaként el kell mondanom, hogy szombaton olyan csodát vittem véghez, hogy komolyan fontolgattam, hogy írok a pápának, hogy ezek után egészen nyugodtan szentté avathat.

Az történt, hogy a Kicsi hat óra előtt pár perccel felébredt, de én még annyira fáradt voltam, hogy arra jutottam, veszítenivalóm nincs, megpróbálom visszaaltatni. Negyven percig tartott a művelet, de képzeljétek, amikor legközelebb mocorogni kezdett, a hálószobai digitális óra 8:07 percet mutatott. SZOMBATON! El sem akartam hinni.

Miközben a jól megérdemelt kávémat hörpintgettem, azért elgondolkoztam rajta, hogy lehet, hogy ez nem számít akkora csodának, mint azt én eredetileg hittem, így talán elhamarkodott volt a gondolatmenetem.

Mindenesetre legalább én már évekkel ezelőtt boldoggá nyilvánítottam magamat, ez pedig nekem több, mint elég. :)

Salty