2013. július 10, szerda

Miután betöltöttem a 36. hetet is, hétfőre volt megbeszélve az első találkozó a szülésznőmmel. Korán reggel keltünk, mert úgy terveztem, a találka előtt megcsináltatom az utolsó labort is. Mikor odaértünk, furcsán nyugodtnak és csendesnek tűnt minden, és vissza is pattantunk a labor bejáratáról, kiderült, Semmelweis-nap van, így munkaszüneti napnak megfelelő munkarend volt.

A CTG-vizsgálatot szerencsére ez nem érintette, így miután bemutatkoztunk az első látásra szimpatikus szülésznőnek, rám kötötte a kütyüket, és majdnem fél órán át hallgattuk a kismuki szívhangját. A szülésznő néha bejött, ránézett a görbére, egyszer közölte, hogy alszik a pici, fel kell ébreszteni, majd megfogta két oldalról a hasam és alaposan megrázta. Szegény ded, nem tudom, mit gondolhatott, én soha nem szoktam ilyesmiket csinálni vele. Mindenesetre felébredt, és produkálta az ilyenkor kívánatos ritmust is.

A szívhangmustra végeztével megnézhettük az osztályt, bemehettünk a szülőszobákba, ahol megilletődötten pillogtunk egymásra M-mel: hát, valahol itt fog megtörténni a dolog. Megjegyeztük, hogy milyen jó lenne kifogni egy ilyen csendes délelőttöt, amikor nincs nyüzsgés, csak ilyen derűs nyugalom, nincs rohangálás, kiabálás, izgatottság, és maximálisan tudnak figyelni az emberre.

Ezután a dokim levette a mintát a Streptococcus-szűréshez, majd megvizsgálta a méhszájat. Az első kérdésével rám is hozta a frászt: "Azt mondtam, hogy a baba fejvégű?" Halálra váltan feleltem, hogy persze, miért, megfordult? Erre megnyugtatott, hogy szó sincs erről, csak még annyira magasan van a feje, hogy semmit nem érez belőle, a méhszájam pedig tökéletesen zárt.

Hirtelen nem is tudtam, hogy örüljek-e ennek a hírnek, vagy sem, hiszen még elég sok dolgot el akartunk intézni, vásárolni is kellett még pár apróságot, így szülni még nem akartam, de ez a teljesen zárt dolog, akár többnapos túlhordást is jelenthet, amire szintén nem vágyom. Mindegy, megnyugodtam, hogy minden rendben, és még van időm rendezkedni, pakolászni és vásárolni.

M. ezen az estén indult egy kétnapos külföldi útra, és így ő is könnyebben utazott el, hiszen a jelek szerint még nem kellett számítanunk semmire. A biztonság kedvéért azért elvitt anyukámékhoz, ahol két napig nyaraltam és pihentem tökéletes nyugalomban.

A hét többi napján megvásárolgattuk a gyerekszobából és a kórházi táskából hiányzó dolgokat, és végre előhúzkodtam a bőröndöt meg egy táskát és elkezdtem bepakolni a holmikat, amikre a kórházban szükségem lehet. Iszonyú bizonytalannak éreztem magam, hosszú percekig gondolkoztam például azon, hogy milyen ruhákat vigyek a kicsinek, hogy nehogy melege legyen, vagy fázzon, hogy praktikus és kényelmes legyen neki, hogy ne legyen rá nagy vagy kicsi, nehogy dörzsölje a köldökcsonkját, teljesen a kétségbeesésbe kergettem magam, szinte már a sírás szélén álltam, hogy én milyen béna vagyok ezekhez a dolgokhoz, nem tudok én semmit.

Az egyik nap feljött hozzám a barátnőm az öt hónapos kisfiával, és tök jókat beszélgettünk mindenről, megmutatta, hogy kell tisztába tenni, hogyan lehet szoptatni, mesélt a szülésről, meg a kórházi napokról, és kicsit megnyugtatott, hogy talán mégis menni fognak a dolgok 

A következő hétfőn újra hivatalos voltam a CTG-vizsgálatra, immár betöltött 37 hetesen. Újra hajnalban kelés, hiszen a labort most már tényleg meg kellett csináltatni, ráadásul most M. csak a bejáratig vitt, mert a munkája miatt neki is korán kellett beérnie. Iszonyú tömeg volt és kegyetlen levegőtlenség, semelyik sor nem akart haladni, nagyon sok terheléses kismama volt, akiket természetesen előre vettek, így úgy éreztem, órákig ültem a zsúfolt alagsorban. Mindezek ellenére halál nyugodt voltam, nem tudom, melyik terhességi hormon csinálja ezt velem, de nagyon nehezen bosszantom fel magam és ezeket a dolgokat birkatürelemmel tűröm egy ideje. Olvasgattam, nézelődtem, és még mosolyogni is maradt erőm, amikor végre beültem a székbe, hogy lecsapoljanak.

A CTG még csak ezután következett, természetesen ott is összesűrűsödtek a dolgok, várnom kellett, amíg felszabadult egy hely. Picur ezúttal is rendesen teljesített, igaz, most is fel kellett ébreszteni (ez alkalommal egy dudával), viszont az én görbémen megjelentek a "fájások", amikből én nem éreztem semmit, de a grafikon világosan mutatta, hogy bizonyos időközönként kiugrik a görbe, olyannyira, hogy el sem fért a papíron.

Röpke másfél órát kellett még várnom a dokira, hogy ő is megvizsgáljon, ezalatt 6-8 óriási hasú kismamával üldögéltünk az előtérben, miközben én azt vizslattam, kinek van még rajtam kívül bedagadva a bokája.

Az orvos most is meglepett, kiderült, hogy egy hét alatt egyujjnyira nyíltam, és kismuki feje beékelődött a helyére, a doki szépen ki is tudta tapintani a buksiját. Nem mondom, hogy ez kellemes érzés volt, de sűrűn elnézést kért közben, és gyorsan végeztünk. Ezután jött a vicces rész, ugyanis nem tudtam bekapcsolni a szandálom, ami pedig reggel még tök egyedül ment, így az orvos letérdelt elém, és gálánsan becsatolta nekem. Pirulva kértem elnézéseket és megígértem, legközelebb valami egyszerűbb lábbelit választok. A doki úgy búcsúzott tőlem, hogy jövő hét kedden jöjjek, bár simán lehet, hogy előbb is találkozunk. Izgatottan hívtam M-et, hogy valami elkezdődött, tágulok, és a bébi is készülődik, juj, mi lesz most!

Ez volt hétfőn, és szerda reggel elment a nyákdugó. Erről persze szintén azt írja a szakirodalom, hogy bármit és semmit sem jelent, vagyis egy napon belül, vagy akár két hét múlva is szülhetek. Én mindenesetre azt érzem, hogy a pici készen van, a testem készen van, most már csak nekem kellene feloldanom magamban azt a gátat, ami visszatartja a folyamatot.

Teljesen ambivalens érzéseim vannak, az egyik pillanatban türelmetlenül várom a találkozást a picivel, a másikban pedig kicsit félek az egésztől. Tényleg azt éreztem, hogy amint elhatározom, hogy mehet a dolog, meg fog születni a kisfiunk.

2013. július 12, péntek

Hajnalban, fél 5-kor arra ébredek, hogy valami lassan bugyog a lábam között. Mozdulatlanul fekszem és próbálom kitalálni, mi lehet az. Az elmúlt két nap minden reggele hozott valami furcsát, távozott a nyákdugó, és az is hasonló érzés volt. Ez most mégis valami más. Átfut a fejemen, hogy talán ma szülök? Olyan hihetetlennek tűnik még most is.

A telefonom jelzi: 39 hetes terhes vagy. Tényleg, pont ma van a hétforduló, tegnap töltöttem be a 38-at.

Körülbelül negyedóra múlva ráveszem magam, és lemegyek a fürdőszobába. Ekkorra teljesen átázott a bugyim, megszagolom, állítólag a magzatvíznek édeskés illata van. Tényleg édes illatot érzek, mint szerelmeskedés után. Beállok a kádba, vékony kis patakban csorog belőlem a víz. Kicsit össze vagyok zavarodva, a filmekben mindig óriási mennyiségű víz zuttyan ki a kismamákból, akkor az most drámai túlzás vagy ez mégsem a magzatvíz? Kicsit ráguglizok, természetesen a frászt hozza rám némelyik találat, van, aki harsog, hogy ha elment a magzatvíz, lóhalálában kell a kórházba nyargalni, mások megnyugtató stílusban mesélik, hogy ilyenkor még van idő. Felidézem, mit mondott az orvos arra az esetre, ha burokrepedéssel indul a szülés. Nem kell rohanni, nem kell pánikba esni, nyugodtan készüljek össze, és menjünk be a kórházba. Mivel fájdalmat nem érzek, és nem tapasztalok semmi rendelleneset, ehhez tartom magam.

Fájásaim egyáltalán nincsenek, inkább valamiféle izgatott vizsgadrukkot érzek és egy pici félelmet. Lezuhanyzom, megmosom a hajam, összepakolom a piperecuccaimat, átnézem a kórházi táskát, hogy minden megvan-e, majd bemegyek a hálószobába és leülök az ágyra. M. álomittasan mosolyog rám: "Mi a helyzet, kicsim?". Azt gondolta, lementem aludni a nappaliba, mostanában mindig melegem volt éjszaka, így a lenti szoba hűsére vágytam. "Elment a magzatvíz." M. egyből felébred: "Hát ez nagyon izgalmas, akkor megyünk?"

Felhívom a szülésznőt és megkérdem, reggelizhetünk-e még itthon, arra számítok, nagyon hosszú napunk lesz, szeretnék még egy nyugodt együtt reggelizést a megszokott módon. Engedélyezi, bár a lelkemre köti, hogy ne egyek sokat, és azután menjünk be. Elkészítem hát a harapnivalót, miközben M. is felöltözik, majd eszünk, beszélgetünk, nevetgélünk, végül elindulunk a kórházba.

Fél nyolckor kanyarodunk be a kórház parkolójába. A lift nem akar jönni, így gyalog sétálunk fel a szülészetre, ahol pezseg az élet. Nagyon szerettem volna egy csendes, nyugodt napon szülni, de hidegfront volt csütörtökön, így beindult a nagyüzem. A CTG-s szobában másik pár, szintén bőröndökkel, két kismama pedig túlhordással ül a vizsgálaton, és reménykedik, hátha valami biztatót mutat a görbe.

Jön a szülésznő, Zsuzsa, bekísér a vizsgálóba, megvizsgál és újra burkot repeszt, ugyanis felül repedtem, ezért nem öntött el a magzatvíz, csak folydogált. Most viszont kijön mind, egy csúnya alumínium tálba folyik a vizsgálószéken. Ezután rám kötik a CTG-t, és várunk. Közben elkezdem szopogatni a homeopátiás bogyókat, negyedóránként felváltva az egyikből és a másikból. Nem mondom, hogy különösebben hiszek benne, de legalább van feladat, úgy érzem, teszek valamit.

A másik pár megkapja az instrukciókat, a srácot megkérik, vigye le a táskákat az osztályra és hozzon fel ruhákat a picinek. Kiderül, a lány császárral fog szülni, perceken belül. Átfut a fejemen, hogy így mennyivel egyszerűbb lenne, ki tudja, nekünk mikor érkezik a babánk, még hosszú órákra vagyunk tőle.

Zsuzsa időnként megjelenik, teltház van, várnunk kell, hogy felszabaduljon egy szülőszoba, addig jó lenne, ha beindulnának a fájások, de én még most sem érzek semmi különöset. "Az nem jó" - csóválja kedvesen a fejét Zsuzsa. Próbálok kicsit befelé figyelni, "biztatom" a méhem, hogy húzódjon össze, biztatom a kismukit, hogy induljon el.

És jön az első halvány fájás, majd a következő, M-mel elkezdjük mérni, pontosan ötpercenként érkezik egy menstruációs görcsszerű valami. Nem vészes.

10 körül megkapjuk a szobánkat, becuccolunk, M. körülnéz: "Hát itt fog megszületni a kisfiunk". Barátkozom a hellyel, nem tetszik, pont középen van, az ajtaja nem csukható, csak elhúzható, és valami szekrényből állandóan kivesznek valamit, így időnként ki-be járkál valaki. Nem érzem elég intimnek, idegenkedve ülök az ágy szélén, amire oda van készítve egy nagy vízhatlan pelenkaszerűség, gyorsan összehajtom, ezt egyelőre nem akarom látni sem. Válogatni azonban most nem lehet, nekünk legalább jutott szoba.

Megérkezik az orvos, derűs, nyugodt, kedves. Szelíden noszogat, hogy öltözzek át, és azt mondja, sok erőre és türelemre lesz szükségünk, de minden rendben lesz.

Csendben átöltözöm, felveszem a "szülős" hálóingemet, kicsit rövidnek érzem, fel sem próbáltam, csak megvettem. Felkapom rá a könnyű köntöst, belebújtatom a lábam a papucsba, és tanácstalankodva üldögélek. M. beszél, viccel, simogat, mindent megtesz, hogy feloldódjak. Zsuzsa időnként érdeklődik a fájásokról, büszkén mondom, hogy ötpercesek, de még mindig rövidek. Közben időnként megvizsgál, megfelelő ütemben tágulok, de a fájásoknak erősödniük kell, különben bekötik az oxitocint, hiszen már több óra eltelt a magzatvíz elfolyása óta. Nem akarok oxitocint, és mintha a testem újból hallgatna rám, erősödni és hosszabbodni kezdenek a fájások, M. a telefonja stopperján méri, 4-5 percenként jönnek és 40-70 másodpercig tartanak.

Nem kapok oxitocint, de az újabb vizsgálat után kiderül, túl feszes még a méhszáj, ezért egy lazító injekciót ad Zsuzsa a fenekembe. Ez körülbelül délután 1-kor van, de olyan hamar eltelt az idő, hogy perceknek tűnt. Az injekcióig M-el beszélgettünk, nevetgéltünk, ülő helyzetbe alakítottuk az ágyat, kényelmesen elhelyezkedtem rajta, néha kimentünk sétálni, de utána minden megváltozik. Miután Zsuzsa beadja a lazítót, szintén egy-két kör sétát tervezünk, de minden lépésnél jön egy erős fájdalom, így visszavágyom az ágyra.

És aztán átkerülök egy másik dimenzióba. Erőteljesen koncentrálok, és amikor jön a fájdalomhullám, igyekszem teljesen ellazulni, mert ha egy kicsit is befeszülök, milliószor jobban fáj. "Engedd, engedd, engedd át magadon" - mantrázom magamban minden egyes fájás érkezésekor, két fájdalom között pedig valahol a senki földjén járok, a gondolataim szétfolynak, tekergőznek a világban, szavakkal leírhatatlan képeket látok, gondolatokat gondolok. Sokat "beszélgetek" a babával, a nevén szólítom, milliószor ismételgetem, hogy mennyire szeretem, és hogy segítsünk egymásnak, akkor rövidesen láthatjuk egymást. M. szerint semmi nem látszott rajtam, soha nem tudta, mikor van fájás és mikor szünet, mert az arcom nyugodt volt, csak az látszott, hogy nagyon összpontosítok.

M. rengeteget beszél hozzám, és én hallom is minden szavát, de nem tudok válaszolni, mert akkor kizökkennék, simogat, amiért néha hálás vagyok, máskor finoman eltolom a kezét, mert fájás közben az sem jó. Néha próbál megitatni, vagy szőlőcukrot kínál, de nem kell semmi, nem akarok kiesni a koncentrációból.

Közben hallom, hogy a mellettem lévő szülőszobákban hogyan vajúdnak a nők. Van, aki jajgat, van, aki ordít, és valahol belül attól félek, hogy ez még csak a kezdet, ennél még sokkal-sokkal jobban is fog fájni, és akkor én is sikítani fogok a kíntól.

Jön az orvos, megvizsgál, remekül haladunk, mondja majd görcsoldóval keni be a méhszájamat, hogy tovább lazuljon, fura, de ez jól esik. Aztán azt mondja, ha kicsit felállok és sétálok, akkor a baba be tud helyezkedni a szülőcsatornába. M. megkérdezi, mennyi idő múlva születhet meg a fiunk, és a doki azt feleli, két órán belül. Kicsit csodálkozom, hogy már itt tartunk, fogalmam sincs, hány óra telt el, de nem tűnik olyan soknak. És bár voltak keményebb fájások, de még mindig nem olyan vészes az egész.

M. noszogat, hogy álljak fel, és sétáljunk kicsit, segítsünk a babának. Azt hiszem, itt van nálam a mélypont, egyszerűen nem akarok felállni, nem akarok kimozdulni abból a félig ülő félig fekvő pozícióból, amiben vagyok. Ezen is csodálkozom, szinte minden szüléstörténetben azt olvastam, hogy állni és járkálni sokkal jobban esik a vajúdó nőknek, nekem pedig még a gondolat is kínt okoz.

A férjem továbbra is türelmesen ismételgeti, hogy próbáljak meg felállni, "még nem, adj egy percet", tovább győzköd, néhány centiméterrel felemelkedek, próbálok felállni, ez már nagyon fáj, egy kicsit el is pityeredem, M. nyakába kapaszkodom, előredőlök, sírok, a bugyimat a legutóbbi vizsgálat után már nem vettem vissza, így vérrel kevert magzatvíz gyűlik alattunk tócsává. Bekukkant Zsuzsa, szó nélkül hoz valamit és feltöröl körülöttünk. Az orvos is benéz, biztat, hogy már közel vagyunk a végéhez, minden jól alakul.

Végre visszafekhetek, bekötnek egy infúziót, mivel órák óta nem ittam, és attól tartanak, a végére teljesen kiszáradok, pedig kelleni fog az erő a kitoláshoz.

Most már csak a "székelési ingerre" várunk, ez jelzi, ha megindultak a tolófájások. Újra magamra figyelek, szuggerálom a fájásokat, és meg is érkeznek. Körülöttem van mindenki, az orvos és én az egyik lábamat fogjuk, M. és Zsuzsa a másikat, főpróbát tartunk, nyomnom kell, amikor érzem a fájást. Két láb felhúz, szem, száj becsuk, fej előre és NYOMNI! Egy fájás alatt hármat tolok, az orvos elégedett. Én pedig újra azt gondolom, hogy ez nem is olyan vészes. A doki azt mondja, most várunk öt fájást nyomás nélkül, azután szülünk.

Kimennek, M. simogat, érzem, hogy elemi erővel jön a fájás, de most ugye nem tolhatok, itt már nem lehet csendesen összpontosítani, jajgató kiáltásokat szakít fel belőlem a fájdalom, nem is tudom irányítani, egyszerűen kijön ősi erővel.

Körülbelül öt fájás múlva újra mindenki ott van, az előbb betanult koreográfiát követjük, ha jön a fájás, NYOMNI, két fájás között erőt gyűjteni. Minden egyes tolás után agyondicsérnek, az orvos kedvesen mondogatja, hogy szépen haladunk, egyszer csak örömmel közlik, hogy már látszik a haja, és nagyon hosszú! Erre M., aki abban sem volt biztos, hogy bent akar majd lenni, odahajol és megnézi, és iszonyú lelkes, tovább biztat, hogy mennyire ügyes vagyok, mennyire jól csinálom. Nagyon sokat jelent, hogy ott van.

Még tolok 10-15-öt, újra azt gondolom, hogy ez nem is fáj annyira, érzem, ahogy a gátmasszírozó olaj folyik ott lent, valahogy melegnek és puhának tűnik, de sajnos nem elég. Az orvos és a szülésznő gyorsan megbeszélik, hogy esetleg rásegítsenek-e azzal, hogy megnyomják a hasamat, vagy inkább metszés legyen. Attól tartanak, ha túl nagy a nyomás, akkor repedni fogok, így a doki megkérdezi, beleegyezek-e egy pici metszésbe, mert van egy holtpont, azon nem tud átjutni a baba. Beleegyezem. Szinte semmit nem érzek.

Akkor újabb tolás, újabb óriási NYOMÁS, és hirtelen, mint egy kis halacska, kicsusszan egy nedves kis  lila csomag, az édesapja szeme láttára, és szinte azonnal sírni kezd. Ráteszik a hasamra, feljebb húzom a mellemig, hogy lássam, egyszerre sírok és nevetek, puszilgatom és beszélek hozzá. Nézek M-re, könnyes szemmel mosolyog: "család lettünk, kicsim".

Amíg megszületik a méhlepény, és engem összevarrnak meg lemosnak, M. elkíséri a picit, felöltöztetik, bebugyolálják az otthonról hozott takaróba és már így jönnek vissza hozzám. Újra a karjaimban van, már nem sír, csak pislog. Nézzük egymást, pont olyan, amilyennek megálmodtam, picike, óriási hajjal és gyönyörű, gyönyörű, nem tudok betelni vele. M. odabújik hozzánk, hol engem, hol a picit simogatja és puszilgatja. Odakint süt a nap, délután van, négy óra múlt.

El kellene tenni ebből a boldogságból egy kis üvegcsével, hogy majd mindig elővehessük és beleszagolhassunk, ilyen volt, amikor megszületett a kisfiunk, így érkezett erre a világra Ábel.

Sensitive