Terhességem teljesen normálisan indult, több mint 36 napig nem menstruáltam, teszt pozitív. Ekkor jött a dilemma, kinél és hol szüljünk?

Körzetileg "meghatározott" kórházunk szülészeti osztályáról nem sok jót lehetett hallani, az orvosok pénzéhesek, nővérek kiégtek. Akkori szomszédom javasolta azt az orvost, akinél ő mindhárom gyermekét szülte. Egy volt a baj a távolság, kb. 100 km. Bevállaltuk.

A 15, hétig állandó hányás és hányinger, egyfolytában fogytam, szemem bevérzett, nem tudtam enni, ájuldoztam. A 15. hét után begörcsöltem, férjem mentőt hívott, akik nem nagyon akartak kijönni. Bekerültem a körzeti kórházba. Éjszaka volt, ügyeletes orvos megvizsgált, rendes volt. Felvettek és 1 hétig úgy dekkoltam ott, hogy csak viziteken néztek meg. Én beszéltem a főorvossal, hogy hova járok és kihez, engedjen haza.

Utána minden rendben volt, jártam vonattal terhesgondozásra. Nagyon nagy hasam volt, mindenki azzal rémisztgetett milyen nagy gyerekem lesz. A 36. héten jósló fájásokkal bekerültem a klinikára. Reggel felvettek az osztályra. Csak hétvégére engedtek haza. A 38. hét után minden nap magzatvíz vizsgálat - aki átesett rajta tudja milyen kellemetlen - na nekem volt 14 ilyen vizsgálatom. Ekkor már haza sem mehettem. Orvosom nyugodt volt, majd meglesz magától. Férjem kevésbé volt nyugodt, ugyanis minden nap 100 km-t utazott, hogy lásson.

Amikor betöltöttem a 40. hetet a vizsgálat után azt mondta drága orvosom, ha nem történik semmi, pénteken szülünk. Másnap este kb. fél 10-kor fájás hasított belém, elfojt a magzatvizem. Nővérke felkísért a szülőszobára, orvos megvizsgál, és azt mondja, nem fojt el semmi, a magzatburok ép, de víz nincs. Kérdem én, akkor szerinte hova lett? Nincs válasz. Mondja, szól az orvosomnak, majd tájékoztat. Férjem hajnal fél 2-kor beesik, semmit nem aludt. Várjuk a fájásokat, amik reggel 6-ra mérséklődnek. Szülésznő nagyon negatív.

Műszakátadás, orvos jön vizitre már sírok a fájdalomtól, este óta 1 cm-t tágultam. A váltós szülésznő elküld beöntésre, hátha az majd segít - az egész alatt ez volt a legjobb, ami történt, pedig féltem tőle, kár volt. A fájások egyre erősebbek, férjem egyre fáradtabb, nem tágulok, szinte semmit. Kaptam fájdalom ellen gázt, ami jó volt, de nem tökéletes. Annyit szívtam, hogy már azt sem tudtam hol vagyok. Minden órában jött az orvos, megvizsgált, és mindig azt mondta, hogy még 1 óra. Már másnap dél volt, már több mint 12 órája voltak fájásaim. Ekkor jött az oxitocin. Na adjad neki, a fájások szinte széthasítottak.

Délután 2-kor azt mondta a szülésznő, aki reggel 6 óta mellettünk volt 100%-al, szólt az orvosnak, hogy nyomó fájások jönnek. Jött a doktor úr és azt mondta, hogy sétáljak át a szülőszobára. Először azt hittem viccel, de nem. Életem leghosszabb sétája volt. Felfeküdtem a szülőágyra, előkészítettek mindent és még plusz ráadásként 6 külföldi gyakornok nézte, hogyan szülök. Másfél óra nyomás után, amibe a szülésznő is besegített megszületett kisfiunk, Benedek, kemény 2920 grammal és 48 centivel.

Mivel közel 16 órát vajúdtam mindketten fertőzést kaptunk, így még 1 hétig élvezhettük a kórház vendégszeretetét. Kisfiam szépen hízott. Amikor 36 nap után elengedtek, olyan érzésem volt, mintha megszöknék.

Az orvosom egy fillért nem fogadott el, maximálisan meg voltunk vele elégedve. Mindezek ellenére, ha még egyszer szülünk, ott szülünk!

Vasea