Hazudnék, ha azt állítanám, hogy nem kezdtünk el már akkor az iskolaválasztással foglalkozni, amikor a fiam csak három-négyéves volt. Ennek oka nem csak a temperamentumunkban rejlik, hanem abban is, hogy számunkra az amúgy sem egyszerű választás tovább bonyolódott, hiszen még csak hat éve élünk ebben az országban. Az egész oktatási rendszer teljesen idegen és ismeretlen volt számunkra, alapvető dolgokat nem tudtunk, például a beiratkozás rendjét és idejét. Ez utóbbinak a kinyomozását megnehezítette az, hogy van ismerős, aki a végletekig leegyszerűsítette az egészet (hát majd legfeljebb beíratjátok utólag, nyáron), van, aki meg szörnyen sznob módon állt hozzá az egészhez (csak a magániskolák a jók, a többiben csak a hülyeséget tanulják).

Fentiek fényében nem is túl korán, kb. másfél évvel ezelőtt kezdtünk el körülnézni a lehetőségek után. Alapvetően két opció közül kellett választani: vagy marad a városi vallásos iskolában a gyerek, vagy beíratjuk a főváros egyik magán fiúiskolájába. Előbbi mellett szólt, hogy az életünk három gyerekkel, két dolgozó felnőttel, időszakosan zéró, időszakosan korlátozott segítség mellett már így is rohanós, fárasztó és néha bizony kaotikus volt. Sokat számított, hogy az iskola közel van, pár utcányi távolság, nem kell buszra szállni. Még többet számított, hogy a barátai, az ovis társai 95 százaléka szintén a helyi iskolába fog járni. És bizony sokat számított, hogy nem kell iskolabuszra ültetni a gyereket reggel és délután, nem megy el erre sem az idő, sem az energia. A fővárosi iskola mellett szólt, hogy jó hírű, magas szinten képzett tanárokkal van tele, jó tapasztalatokról hallottunk, és mivel nem szeretnénk kitenni a gyereket az iskolaváltás nehézségeinek, jobb esélyeket láttunk egy fővárosi iskolából bekerülni egy jobb fővárosi középiskolába. Mert az egészen biztos, hogy a helyi középiskolát kihagyjuk majd, annak kifejezetten rossz a híre.

Megkérdeztünk nagyon sok embert, de végső soron a decemberi elő-szülői döntötte el a kérdést. A találkozón mindenki ott volt, a tanárok, az igazgató, a napközi vezetője. Itt nincs tanítóválasztás, nem is tudja még télen senki, hogy ki lesz az osztály tanára szeptemberben. Mint utóbbi kiderült, a mi tanító nénink pl. ott sem volt, mert csak nyáron szerződött le az iskolához. A kisváros előnye, hogy mindhárom jelen lévő tanítót, és a későbbi tényleges tanítónőt is jól ismerem, együtt játszóterezünk, sokszor találkoztunk az elmúlt években bölcsődék, óvodák folyosóin. Beszélt az igazgató, elmondta az alapvető nevelési elveiket. Beszélt az iskolai rabbi, elmondta, hogy miért és hogyan működik az iskolában a vallási élet, mennyi vallási tárgyuk lesz az elsősöknek, és mit fognak tanulni. Elmondták, hogy a rengeteg gyerek miatt elég nagy osztályok lesznek, harminc fő körül. Megtudtunk, hogy az iskola részt vesz egy állami programban, ami az új bevándorló etióp családokat támogatja, tehát minden osztályban lesznek etióp tanulók, akik különböző szinten beszélik a hébert, és ezért az órák egy részében külön foglalkozáson vesznek majd részt.

Megtudtuk, hogy külön fiú- és lányosztályok vannak, a tananyag elsőben közel azonos, csak a délutáni órának más a felépítése (még mielőtt felhördül valakiben a harcos feminista: a judaizmusban a nőknek sokkal kevesebb vallási kötelezettségeket kell teljesíteniük, mint a férfiaknak, így értelemszerűen kevesebb dolgot is kell megtanulniuk… és nem, nem főzni tanulnak a lányok, amíg a fiúknak órát tartanak a rabbik). A nagy osztálylétszámok ellensúlyozása érdekében teljes állásban foglalkoztatnak egy ún. iskolai szociális segítőt. Az ő feladata, hogy szünetekben, vagy akár az órákra beülve figyelje a gyerekeket, ha valakinél látja, hogy bajok vannak, vagy nem találja a helyét, vagy konfliktusba keveredik a tanárral, vagy a többi gyerekkel, akkor próbáljon mediálni a tanár, a szülő és a gyerek között. Ez nekem nagyon szimpatikus volt és nagyon fontosnak tartom. Ezen kívül az iskolában polgári szolgálatos lányok is „szolgálnak”, egész évben részt vesznek az iskola életében, a szünetekben vigyáznak a gyerekekre, játszanak velük, a délutáni foglalkozásokon segítik a tanárokat, részt vesznek a kirándulásokon, mint kísérők.

Sok-sok mindent megtudtunk az iskoláról, apróságokat, mint például hogy hova és mikor mennek kirándulni, milyen kulturális programokat szerveznek, mi lesz pontosan a napköziben, hogyan, mikor és mit esznek a gyerekek. Megtudtunk, hogy lesz külön sportfoglalkozás délutánonként, hogy angolul harmadikban fognak elkezdeni tanulni, hogy minden elsős kap maga mellé egy negyedikes-ötödikes „mentort” akihez fordulhat. Hogy mindig van biztonsági őr a kapuban, hogy a rabbi szeret focizni, hogy az ünnepek alatt mikor van tanítás. Szóval sok érdekes és fontos, és kevésbé fontos dolgot tudtunk meg. És ezzel a kérdés el is dőlt. A gyereket is megkérdeztük persze, aki természetes módon oda akart járni, ahova a barátai. Bízva a jó döntésben és a szerencsében, márciusban beírattuk a gyereket, aki két nappal ezelőtt el is kezdte az iskolát. Egyelőre tetszik neki, tetszik nekünk, és a jó kezdet reményt ad a jó folytatásra is...

Meni